|
Témaindító hozzászólás
|
2006.05.26. 22:25 - |
 Draugherit hasalt. A sötétben a többi érzéke vezette, a szeme csak felesleges gond volt, mert állandóan vörösen égett.
Három hónap....Az épp elkezdődő tavaszból lassan a nyárba lép másutt az idő. Ő ennyi ideje űzte a Gonoszt. Itt, a Sötétben csak pár hete voltak, de ez épp elég volt, hogy végleg kihaljon belőle minden, ami korábban jellemezte.
A rengeteg hatc és küzdelem kimerítette. Mi sem mutathatta ezt jobban, minthogy éjfekete lett ott is, ahol sosem volt az a színe és a szeme a sárgából vörösbe váltott. De úgy érezte, mindez megérte.
Mert végig, ahogy kiszorítoták a rosszat Simbelmyneból, érezte, hogy közelednek a Rossz Urához. Ha őt legyőzik, akkor vége lesz a lidércnyomásnak. Minden nyom, minden ötlet, minden mágianyom idevezetett. Meg kell találniuk a forrást, különben a vérfarkasok legyőzése, a szellemek elkergetése, at orkok és más szörnyek szétzilálása és a Nagy Akarat megtörése mindezeken - hiába volt.
Nem sok társa volt. Steel, Machos voltak a legjobbak, de a többi eriszi is küzdött, védte a Birodalmat. Ő vállalta a legkeményebb utat....
Azaz mégsem. Mert a legkeményebb út Izabóé volt, aki ugyenzt csinálta, de teljesen egyedül a Félelmek Birodalmában.
Mások élvezték az életet, ők meg itt, elszigetelt sarkokban küzdöttek másokért...Akik nem is sejthették....És nemcsupán itt küzdöttek, de egyenesen ők kergették ide vissza a Sötétet...
Egy pillanatra visszaszállt a hónapokal ezelőtti percbe, mikor még a tündérországszerű világban lehetett, mikor egyetlen nem eriszi barátjával utoljára találkozhatott. 'Az egy egész másik élet volt.....'
Végül fáradtan behunyta szemeit és pihenni próbált. A nagy küzdelem mégodébbvolt.
|
[1184-1165] [1164-1145] [1144-1125] [1124-1105] [1104-1085] [1084-1065] [1064-1045] [1044-1025] [1024-1005] [1004-985] [984-965] [964-945] [944-925] [924-905] [904-885] [884-865] [864-845] [844-825] [824-805] [804-785] [784-765] [764-745] [744-725] [724-705] [704-685] [684-665] [664-645] [644-625] [624-605] [604-585] [584-565] [564-545] [544-525] [524-505] [504-485] [484-465] [464-445] [444-425] [424-405] [404-385] [384-365] [364-345] [344-325] [324-305] [304-285] [284-265] [264-245] [244-225] [Korábbi]
*Tekintetével követte a távozó alakokat.*
*Aztán visszafordult barátaihoz és mosolygott.*
- Akkor ezek szerint meg vagytok elégedve velem ? - *kérdezte viccesen.* |
 Elégedetten nézett Zenitre.
'Igen, valóban uralkodó jellem.'
 Evenion Zenitre nézett, mikor az öccse felé fordult.
'Igen. Ott voltál....'
- Amíg mindez igaz lesz, mi elfogadjuk az uralmad. És reméljük megmaradsz ilyennek, ilyen célokkal. Örömmel élnénk a Te Birodalmadban! - mondta a hang nemesen és a zúgás megnövekedett.
Aztán a hatalmas árnyak felemelkedtek és nemsokára tovatűntek az örökké sötét égen...
- Gratulálok! Első komolyabb uralkodói találkozód igazán remekül alakult!
- Igen. Ez valóban nem csak egy egyszerű találkozó volt. |
*Zenit habozás nélkül válaszolt.*
- Számos dologban máshogy fogok cselekedni, mint ahogy azt az elődöm tette. Nem áll szándékomban lények ezreit veszélybe sodorni.
- A célom egyszerű: egy olyan világot akarok létrehozni, ahol mindenki megtalálja a helyét és összhangban tud élni. Régen volt már egy ilyen hely. Tudom, ott voltam. - *Evenionra nézett.* - Szeretném ezt újra megvalósítani.
- Természetesen nem akarok beleavatkozni az életetekbe. Tiszteletben tartom, hogy Ti voltatok itt hamarabb. |
Asylon továbbra is Eve előtt állt és minden érzékével a szellemurakat figyelte.
Ki-kipillantott Asylon háta felett és szárnyai közt.
'Bár tudnám mit jelentenek a színek! Akkor talán segíthetnék!'
Aggódott az öccséért. Bár tudta, hogy itt nem védhetné meg és Zenit már kész felnőtt, akinek nem feltétlenül van szüksége az ő kotkodácsoló okvetetlenkedésére, azért féltette.
- Te volnál? Igen. A Hatalom valóban Veled van. Tudni akarjuk mik a céljaid és mit készülsz tenni a Birodalommal és a hatalmaddal! - a hang nem vált fenyegetővé, csak komollyá és várakozóvá.
- Mi itt élünk olyan régóta, hogy mások fel sem foghatják. Ez a hely a miénk! Elismerjük, erős vagy, de mi is számottevők vagyunk! Tudni akarjuk mit várjunk a jövőtől! |
*Zenit előrébb lépett.*
- Üdv nektek is. - *viszonozta a köszöntést Zenit aztán a tárgyra tért.*
- Én vagyok az Új Úr. |
- Ők az érzelmeket, a szándékokat érzik. Biztos, hogy bármit is akarnál a színleléssel, nem úgy alakulna a dolog, ahogy eltervezted!
- Ezek hatalmas szellemek, amik másokat zabáltak és zabálnak fel, emiatt van szilárd...na jó, szilárd-szerű testünk.
- Hogyan támadnak? Hát ránkborulnak a lepel- és felgőszerű ztestükkel és előbb a lelkünket, majd a testünket kebelezik be....
- Azt hiszem tudnék velük mit kezdeni, de előbb jó lenne megtudni mit akarnak. Ezek elég értelmesek, ha nem akarnak levadászni. Talán nem is megenni akarnak minket!
A hatalmas szellemek ekkor odaértek. És köréjük omlott hatalmas testük! Mintha egy kráterben álltak volna egy éjsötét hegyben.
- Üdv nektek! - zengte-zúgta ekkor egy hang, valahonnét a sötétségből körülöttük.
- Azt hallottuk, hogy a Sötét Nagyúr Örököse visszatért ide, és éreztünk valamit nemrég. Ti vagytok azok? Valaki közületek? Meg akarjuk ismerni az Új Urat. |
*Zenit Asylonhoz fordult.*
- Miket mesélt róluk Neked Steel ? A félelmet megérzik és támadnak. Ez eddig oké. De azt is megérzik, hogyha valaki csak színleli a félelmet, vagy nem ? - *kérdezősködött.*
- Azt tudod, hogy hogyan támadnak ? |
- Nos igen....
Az alakok egyre közelebb jöttek.
- Hatalmasak és milyen színesek! - súgta az elé álló Asylonnak és Zenitnek. |
- Úgy érzem, hogy erre a kérdésre perceken belül választ kapunk... - *felelte nyugodtan.* |
Egyre messzebb kerültek a Kastélytól és mostmár az is feltűnt neki, hogy Zenit is el-elmaradozik mögöttük. De nem vette problémának. Eve-et akarta felderíteni és ez sikerült is, és úgy gondolta, hogy mindent kontroll alatt tart.
Így csak vágtatott tovább, egyre gyorsítva, mert Eve már közvetlenül a nyomaiba lépett (hisz Eve látta őt és a különös nyomokat, a amiket szellemként hagyhatott).
A vad vágtában egyáltalán nem vette észre, hogy Zenitet lassan lehagyták, és a sötétség körbeöleli őket.
Hisz számára csak a színek voltak körben ragyogva, meg Asylon, aki kezdte növelni köztük a távot!
Nagyokat szuszogva tartotta a tempót!
Aztán a színek, mint valami kaleidoszkóp, óriásit változtak és ő erre lefékezett.
'Mi lehet ez?'
A színek élesek voltak és ragyogók, mint eddig, de az előbb mégis mintha az egész világ pördült volna egyet.
Aztán meglátta őket.
Hatalmas, szivárványszín lények mozogtak messze, de érezte, hogy nemsokára ott lesznek körülöttük!
- Asylon! Mögötted! Ott! - kiáltotta furcsán.
De Asylon megértette.
- Gyere! - mondta, miközben testet öltött és Eve-et megragadva egyik szárnyával gyorsan visszasétált ZEnit felé.
- NE félj! Azt látják! - mondta gyorsan, míg visszaértek a fehér pegunihoz.
- Most találkozni fogunk a Sötétség néhány igen érdekes lényével. Anyám mesélt róluk. A lényeg, hogy NE féljetek. Mert akkor könnyen prédává alakulhatunk át.... Kérdés, hogy mit is akarhatnak pontosan?
|
*Zenit el se tudta képzelni, Eve mit láthat. Arra is kíváncsi lett volna, hogy látja-e Őt ? Ha látja, akkor úgy, amilyen a valóságban ? Vajon Asy-t úgy látja, amilyen ? Vagy teljesen máshogy ?
Gondolataiba mélyedve lépkedett a kettős után.* |
- Látjátok? Én mondtam, hogy ebből még sokkal több is lehet, mint jó! - kuncogott.
- Igen. - mondta még mindig révedező hangon, de közben kezdte megszokni, hogy így mindent képes látni. Ragyogó, másvilági színekben, de még a talajt is látta!
- Asylon nem menekülsz! - kiáltotta és még jobban gyorsított.
És Asylon lassan egyre közelebb került... |
*Zenit pillanatokon belül beérte barátait.
Mindent hallott, amit Eve és Asy mondtak.*
- Elhisszük. |
Nagyon jó tempóban vágtázott egy viszonylag biztonságos úton egyre messzebb a Kastélytól, végig ügyelve, hogy Eve tudja-e követni.
- Na gyerünk Evenion! Ezt nem nehéz megcsinálni még egy varázsképtelen lények sem!!! - nevette, vigyázva, hogy teste ne tűnjön elő, hisz Eve csak szellemként láthatta.
- Ne álmodj! Amíg látlak, esélyed sincs!!!! - vágott vissza és valóban: egyre gyorsabb lett, egyre közelebb jutott Asylonhoz, és egész teste egyetlen, összehangolt vadász lett.
Aztán a szemeiben a kék gyűrű felizzott és világítani kezdett, mint valami sugár!!!!
Ő pedig lefékezett és lihegve ide-oda kapkodta a fejét. Nem véletlenül: a látása valamit változott, mert gyönyörű, szinte kontúrtalan színek ölelték körbe. Hol volt már a sötét!!!!
Itt-ott egy-egy színfolt mozgott, de valahogy érezte, hogy ezek a színfoltok nem ott, nem közel hozzá lehetnek, aztán mindenre rádöbbent és felkiáltott:
- Óh, a Fényre! Miért nem láthatjátok Ti ezt?
A lelkeket, az energiát látta. Úgy, ahogy Asylon megmondta! És gyönyörű volt! Az elméjét a kínig összezavaróan gyönyörű, másvilági és mégis valahogy a sajátja!
'A mágia! Azt látom hát! Ezt a világot a mágia alkotta és itt különösen sok dolog történt, azért látom ilyen....erősen.....Én is a mágia lénye vagyok, azért érzem a sajátomnak, azért nem érzem idegennek! Azért az enyém mindez...'
- Olyan csodaszép.... - susogta míg könnyek peregtek végig az arcán. |
*Zenit komoran nézett maga elé.
Most, hogy egy kicsit magára maradt, alaposabban szemügyre vette magát.*
- Már megint egy új külső. - *jegyezte meg alig hallhatóan.
Aztán ráérős léptekkel Asy és Eve után indult.* |
- Idővel, gyakorlással, türelemmel.... - mondta derűsen.
- De ha jól emlékszem akkor épp egy nagyobb utazásra indultunk! NEhogy most adjuk fel!
Eve-hez ugrott, de közben semmítődött, a semmi felnevetett a kanca előtt, majd dobogás hallattszott.
- Na megállj csak! - kiáltotta az elfutó semminek, aztán hihetetlen dolog történt: Eve nevetve elugrott Zenittől és vágátzni kezdett a Sötétben.
Asylon pedig készséggel futott előtte, a lehető legsimább úton, vissza-visszanézve és mindenre ügyelve. |
- Értem Én ezt ! De a kérdés nem ez, hanem az, hogy: HOGYAN ???? - *fakadt ki Zenit.* |
Hatalmas puszit nyomott öccse arcára.
- A Te mágiád vette el a normális látását, akkor Te és csakis Te, de visszaadhatod neki a látását! |
*~Nem tudom elhinni...~ - válaszolta csak önmagának Zenit.*
- Persze, tudom, lehetne rosszabb is a helyzet. De honnan tudod, hogy nem örökre szól ? - *kérdezte Asytól, immár régi, megszokott hangján.
Odafordult Evéhez.*
- Igen, majd Én vigyázok rád Eve. - *felelte a kancának.* |
- Hidd el Zenit! Ennek a sötét felhőnek is van egy napfényes szegélye, ami jobb időt ígér! - mondta halkan és komolyan.
- És hidd el, hogy a helyzet nem olyan rossz! És nem is szól örökre.
Valósággal dorombolt öccse ölelésében.
- Tényleg nem bánom! Most legalább nem hagyhatsz akárhol csak úgy! Mert szükségem van vezetőre! Dayuval is meg kell tanulnunk újra együtt dolgozni! Addig pedig Neked kell vigyázni rám! |
[1184-1165] [1164-1145] [1144-1125] [1124-1105] [1104-1085] [1084-1065] [1064-1045] [1044-1025] [1024-1005] [1004-985] [984-965] [964-945] [944-925] [924-905] [904-885] [884-865] [864-845] [844-825] [824-805] [804-785] [784-765] [764-745] [744-725] [724-705] [704-685] [684-665] [664-645] [644-625] [624-605] [604-585] [584-565] [564-545] [544-525] [524-505] [504-485] [484-465] [464-445] [444-425] [424-405] [404-385] [384-365] [364-345] [344-325] [324-305] [304-285] [284-265] [264-245] [244-225] [Korábbi]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Draugherit hasalt. A sötétben a többi érzéke vezette, a szeme csak felesleges gond volt, mert állandóan vörösen égett. 
Elégedetten nézett Zenitre. 
Evenion Zenitre nézett, mikor az öccse felé fordult.