FrissítésSúgó

Szilnoriak

2007.05.15. 22:46 -

*Eledhwen a tisztás közepén állt, és szorosan összeszorított szemmel, mélyen a Fény Hálójába merülve koncentrált. Igyekezett minél több Szilnorit elérni a Fényen keresztül, de úgy tűnt, hogy sokuk még mindig nem tért magához önkívületi kábultságából, mások pedig elemük révén álltak ellen... Eledhwen minden tudását és szellemi erejét beleadta a kimerítő feladatba, ám még így sem ment mindez olyan ütemben, ahogyan azt tervezte...  *Manwë idegesen toporgott nem messze mellette.* -Nos? -*szegte fel türelmetlenül fejét a fehér pegazus csődör.* -Hogy haladsz?        -Shhh! Manwë, ne sürgesd őt! Sokkal nehezebb dolga van, mint hiszed. Frehart például nem lehet túl könnyű elérni a Fényen keresztül... Ráadásul eddig még soha nem kellett egyszerre megérintenie mindannyiunkat. Hagyd egy kicsit, adj neki időt...    *Manwë idegesen fújtatott, és felvetette büszke fejét.* -Nincs több időnk, Nimrodel, te is tudod! Legalábbis olyan nincs, amit feleslegesen elvesztegethetünk...      -Sedho! -*sziszegte oda a szintén erősen koncentráló, behunyt szemű Esteleth.* -Hallgassatok! A Fény hatalmas, és ragyogó útvesztői végtelenek... könnyedén eltévelyedik rajta, aki nem elég fegyelmezett... -*suttogta, majd résnyire nyitotta szemét, és lesúlytóan a két beszélgető lényre pillantott.* -Márpedig ilyen hangzavarban képtelenség rendesen odafigyelni!    *Nimrodel egy 'na-ugye-én-megmondtam' pillantással végleg elhallgattatta Manwët, és elnézést kérő tekintettel biccentett a hófehér kanca felé.* -Goheno nin, Esteleth, mellon nín. Ne haragudj, barátom, kérlek bocsásd meg viselkedésünket.    *Esteleth biccentett, de szemeit már újra szorosan behunyva igyekezett megérinteni egy-egy Szilnori elméjét.*          *Eledhwen egy erőtlen sóhajjal kinyitotta szemét és társaira pillantott.* -Míryel már jön, Nefadar és Thesztrál szintén úton van, Szauron és Sugár még nem tért magához, Crystint pedig nem sikerült elérnem... Ám képtelen vagyok... muszáj pihennem... nem bírnék még egyszer... -*nyögte alig hallható hangon, és lábai oly vadul remegtek, mintha bármelyik pillanatban összerogyhatnának a kanca alatt. Manwë sietve biccentett neki, Nimrodel pedig mellé lépett, hogy támogassa, és óvatosan segített Eledhwennek leheveredni a fűben. A kanca hálásan pillantott társára. -Nem sokára újra megpróbálom, most csupán egy kis erőt gyűjtök. -*biztosította a pegazus csődört, és fáradtan rámosolygott, azzal lehajtotta fejét a fűre, és csöndesen relaxált. Esteleth azonban ezalatt is tovább hívta a Szilnoriakat...

[196-177] [176-157] [156-137] [136-117] [116-97] [96-77] [76-57] [56-37] [36-17] [16-1]

Legend

Előzmény | 2008.02.19. 16:46 - #116

Bólintottam a farkasnak, és Eledhwennel az oldalamon elindultam utána. Alig néhány lépés után azonban megtorpantam. Különös érzésem támadt... -Mi baj, Úrnő? -*hallottam Eledhwen hangját. Mikor megálltam, ő is hűségesen megtorpant mellettem. Nem feleltem, csak kezemmel intettem neki. Eledhwen hallgatott és várakozón tekintett rám. Megint éreztem... Oly furcsa volt. Miféle mágia ez? Meglepő, de ismerős... Mintha... Nem, az nem lehet. Ithildina? Létezik ez? Igen, ez biztosan ő. Ezer közül is megismerném... Ez Ithildina ereje. Érezem. Érzem Ithildian varázslatát. Elmosolyodtam. Hát ő is eljött? Drága Ithildina, nem csalódtam benned. Még most is épp oly segítőkész és önzetlen vagy, mint régen. -Noro lim, Eledhwen. -*súgtam a mellettem álló kanca fülébe.* -Jöjj. Ithildina az. Segítségünkre van, hogy kijussunk. Jöjj Te is, nemes farkas. Sietnünk kell. Lazítsatok, engedjétek Ithildinának, hogy kimerítse lelkünket innen, e borzalmas, végtelen ürességből. *Lehunytam szemeimet, és ellazultam, csak hagytam magam a mágiának, engedtem a lelkem kifelé húzatni. A varázs eme különös kötele két lélek közt, a kapocs, mely összeköti a semmit és a létezést most megfeszült, s éreztem, ahogy suhanok, suhanok kifelé, ki innen, ki az ismeretlenbe - vissza az Életbe.*

Ithildina

Előzmény | 2008.02.09. 21:36 - #115

*Állt, egy helyben, szinte mozdulatlanul a semmiben. Beletelt egy kis időbe, mire sikerült a lényekre ráhangolódnia a távolban. Lehunyt szemekkel követte útjukat és cselekedeteiket. A boldogság hulláma végigsöpört rajta, olyannyira, hogy hirtelen azt sem tudta, hol van, és mit kell tennie. Mikor ismét tisztán tudott gondolkodni, érezte, hogy kifelé tartanak. Mély levegőt vett, kényelmesen lehajtotta a fejét és az eddig hajszálvékony szálakat megerősítette. Szemeit lehunyva csak egy dologra tudott gondolni: ~Mihamarabb jussunk ki innen~*

arnyekuvoltes

Előzmény | 2008.02.03. 19:23 - #114

Végre volt válasz!Megkönnyebbült. Egyszer csak a szívdobogás gyorsabban lüktetett.Boldog volt.Kis ideig töprengett, megszólaljon-e...végül megint a semmibe kiáltott. -Menjünk!-és várt.Nem sokára a szívdobogás elhalkult, s két alak rajzolódott ki előtte.A tündének meghajolt.-Tisztelem!-üdvözölte, de meg sem várva a választ, megfordult, s elindult abba az irányba, amerről jött.-Sietnünk kell, az idő fontos!

Legend

Előzmény | 2008.02.03. 15:04 - #113

Valaki szólít. Érzem. Egy farkas lelke. Az angelidek közül való. Nemes és bátor. Eledhwen, ó, merre lehetsz? Újra hallom. A farkas hív. Mennünk kell. -Itt vagyok! -szóltam csöndesen, és elmémmel finoman megérintettem a farkas tudatát. Most már tudnia kell, merre keressen. Nem járhat messze, hamarosan ideér. Ó, Eledhwen, te vajon hol jársz?    -Itt vagyok, Úrnő! -*nyerítette elfúló hangon. A szeme könnyektől csillogott. Szeretett gazdáját életben látnia.... minden reményének beteljesülését jelentette. A Tünde lelke itt lebegett vele szemben. Nem halt meg. Legend életben volt, épen és sértetlenül - s most itt volt vele. Eledhwen szívét összefacsarta a határtalan boldogság és a megkönnyebbülés. Orrát gazdája hosszú, selymes hajába fúrta, sörénye összevegyült Legend hófehér fürtjeivel, s csak álltak ott mindketten. Eledhwen vállát megállíthatatlanul rázta a görcsös, megkönnyebbült zokogás, s az Úrnő szürke szeméből is patakokban csordultak le a könnyek az arcára.      *Átkaroltam Eledhwen karcsú, izmos nyakát és magamhoz öleltem. Viszontlátni őt.... leírhatatlan érzés volt. Mintha újra élnék - szeretet, boldogság, megbékélés, öröm, hála, nyugalom, megkönnyebbülés, és emlékek cikáztak végig rajtam. Tudtam, hogy értem jött, és tudtam, hogy ki fog juttatni innen. Mindent megpróbál majd, nem adja fel soha; és előbb-utóbb megtalálja a módját, hogy kiszabadítsa innen a lelkem. Csak álltunk-lebegtünk a semmiben, egymást átölelve, kétségbeesetten átkarolva, magunkhoz szorítva - mintha soha többé nem akarnánk elengedni egymást. Hosszú-hosszú ideig álltunk némán. Egyikünk sem szólalt meg; nem volt szükség rá. Szavak nélkül is tökéletesen megértettük egymást. Mint mindig.* -Kiviszel? -*kérdeztem. Éreztem, hogy izmai megfeszülnek, de bólintott. -Azért jöttem. -*hangja furcsán csengett, de elszánt és határozott volt.* -Kiviszlek.

konika

Előzmény | 2008.01.24. 19:16 - #112

Miután átmentek, testet öltött.Szótlanul lépett félholt lényéhez.Legugolt mellé és átkarolta.-Gyere vissza hozzám!Várunk!-súgta Homály fülébe.Pár perc, s a kanca visszatért a kómából!Hogy Szenvedély milyen boldog volt!Újra "életével" lehet...De most nincs idő ameghatottságra:Mindkettőjüknek segítenie kell Koninak!Koncentráltak-meditáltak.Koni felé intézték a meditációt, mely segített a lánynak még erősebbre fűzni a kötelet....     Mintha csak szellő, úgy érintette meg egy hullám, amelyet nem lehet megmagyarázni.Mintha hirtelen ötlet ütött volna belé!Ösztönösen tudta, merre forduljon, s elinduljon.Eledhwen persze előbb megérezhette, sőt, ő még erősebben, belül!Az ő gazdája jelenlétét érezték. Futni kezdett, nem törődve semmivel.Hamar még a "táj"-nak nevezett föld is eltűnt, sötétség lepte el őket.Itt már nem hagyatkozhattak testi adottságukra-itt már csak az érzelem és az elme élt!Itt voltak a legveszélyesebb "peremen-ragadtak", kik nem látható, tapintó tettekkel csalták meg a gyámoltalan lelket, hanem érzéki csalódásal, elme zavarral! Nekik is jópárszor erőt kellett venniük magukon, hogy tovább mehessenek-ezt most hadd ne részletezzem...A szál, az érzés, mely Árnyéküvöltésbe nyilalt, többször eltűnt, s sokszor előjött.Mind közelebbről érezte, annál erősebb volt, ám nem kellemes!Riasztó, csípős, de hívogató és biztos!Elméjében már elviselhetetlen volt a "hang", amelyet az érzés belé szegezett.Olyan erős, hogy Árnyék lelke szinte szerte foszlik...Nagyon közel van!Még pár lépés...a lélek kezd foszladozni...még egy lépés...már-már tünedezik! Aztán hirtelen csend!Az érzés meleggé, a fülsüketítő hang egyenletes dobogássá válik-szív dobogássá!Hát az élet fájt neki ennyire?A lelkének?Körül nézett.Eledhwent nem látta, de tudja, hogy ő is itt van...előbb ért ide! -Van itt valaki?-kiáltotta, de egyelőre csak a szívdobogást hallotta.Tudta, hogy megérkezett.Az Úrnő itt van...hiszen ez az ő szíve!

Legend

Előzmény | 2008.01.24. 18:29 - #111

Az a rettenetes, mindent megbolygató, hullámokban fellobogó, hatalmas erő... Az mélységes, mindent elsöprő, alvilági Sötétség.... Sötétség, igen. Pokoli vakság. Félelem. Rettegés. Kín. Fájdalom. Szenvedés. Halál... Kibírhatatlan. Fáj, éget, perzsel, túl gonosz... Elviselhetetlen. Iszonyatos, rémes, félek, fáj! Nem bírom, nem bírom... ~Nem bírom... Szempillám megrebbent, arcom megrándult. Alig egy pillanat töredéke volt minden. Szemeim úgy pattantak fel, akárha mindeddig rugókon pihentek volna. Anyagtalan testem összerezzent, lelkem szabadulást remélve, kínlódva vergődött a Semmiben. Az a rémes, túlvilági hang magamhoz térített... ~Félek, fáj, kérlek, hagyd abba...! Élek. Nem haltam meg; még mindig érzek. Érzem a félelmet, a fájdalmat. A fejem lüktet, a tudatom tompa és a gondolataim szétszóródtak. De elmém még most is ép, még most is van tudatom. Élek. Csak az a sötét, rettentő energia... Az fáj, az gyötör. Érzem. Még mindig, még most is. Nem, még nem haltam meg; élek és érzek! ~Elég volt, ne kínozz, nem bírom...! Igen, érzem a kínt is... legyen már vége, hallgasson el, elég volt, nem kell, nem bírom tovább, hagyd abba, fejezd be, nem akarom, fáj, rossz, nem jó... Bárcsak vége lenne, bárcsak elhallgatna, bárcsak minden csöndes lenne, bárcsak, bárcsak, bárcsak... Eledhwen! Eledhwen, hát eljöttél...? Átlépted a Perem határát, éreztem, hogy átlépted. Keresni jössz? Értem jössz? Hát mégis...? Ó, csak hallgarna el ez az őrült, istentelen, elsöprő kiáltás.... Eledhwen, hát mégis megtetted...? Elcsitul. Hallom, hogy hamarosan vége lesz. Elhal. Igen, már nem oly' erős. Talán vége lesz... Eledhwen, miért tetted? Önként adtad az életed miattam? Önként lépted át a Semmi határát? Megtetted? Eledhwen, mondd, megtetted? Sosem kértem Tőled, soha! Sosem kértem. Miért tetted....? Halkul, már alig érzem. Tompul a kín, már nem is fáj. Már csak lüktet. Mindjárt vége, mindjárt elhal, mindjárt megszűnik... Mindjárt csönd lesz. Átlépted. Éreztem. Átlépted a Perem határát, önszántadból. Önszántadból szakítottad ki a lelked a testedből... Miért tetted, ó, Elbereth minden csillagára, mondd Eledhwen, miért tetted? Nem akartam, sose kértem...! Ahogy a hang csitult, lassanként kezdett kitisztulni a tudatom is. Megnyugodtam, lehiggadtam, és ismét képes voltam ésszerűen, logikusan, összefüggően gondolkozni, átlátni a helyzetemet és megoldást keresni. Tehát Eledhwen átlépett a Kapun, s most valahol az ő lelke is a Peremen bolyong. Nem, mégse bolyong... Valami tartja, valami különös erő... Valami összeköti a földi léttel... Nem számít. Eledhwen itt van valahol a Semmi vidékén. Minden bizonnyal engem keres. Nincs egyedül, ezt tisztán érzem. Nem, nem az erőre gondolok... Jöttek még mások is... Angelidek. Igen. Az ő biztonságuk a legelső. Egymásra kell akadnunk, és vissza kell térnünk, amíg az Üresség nem tesz nagyobb kárt a testükből kiszakított lelkeikben. Engem is megviselt, hisz alig egy pillanattal ezelőtt még rémült és zavart voltam. A híres tünde-nyugalom és higgadtság szinte egészen elveszett belőlem, s még most is csak egy töredékét sikerült visszanyernem. Nem maradhatunk itt sokkal tovább, a Perem őket is elemésztené...  A pusztító erő lassanként végül teljesen elhalt, s ezzel egyidejűleg én is egészen magamhoz tértem. Újjászülettem. Igen, újra élek, újra én vagyok. Újra itt vagyok. Visszatértem az életbe... Kész vagyok visszatérni a Birodalomba is!

homaly

Előzmény | 2008.01.15. 17:25 - #110

A "sikoly" valóban  tartalmazta az Igazi Sötétség erejét-Homály féloltan összeesett.Párja rémülten futott hozzá.-Homály!Homály, ébredj!-kiáltotta kétségbe esetten.A kanca nem felelt.Mivel Szenvedélynek nem volt gyógyító ereje, nem tudta visszahozni párját a tudatbéli életbe....Homály kómban volt, Koni nem engedte meghalni. Persze  a sikoly elért a Peremre, s noha a keresők nem tudták, nagy segítség volt ez nekik!

Karhozat

Előzmény | 2008.01.11. 17:52 - #109

Kárhozat ereje fogyott. - Zárd le! Zárd le! - nyerítette neki, dühösen toporzékolva.             Kárhozat egy pillanatra döbbenten Giadron felé fordult. Hogy zárjon le egy ekkora hasadékot? Az alvilág minden ereje tombol ott, a túlon.... 'Alvilág....' kapta fel a fejét a gondolatra. Alvilág....Nem pont az, ami ő...... Talán ez az egyetlen, az utolsó esélyük..... Szeme még sötétebb lett, ha egyáltalán ilyesmi lehetséges volt a világon. S valami hullámzani kezdett a mélyén. Vad, tomboló gyűlölet, az élet kioltásának vágya, jéghideg és tárgyilagos akarat minden ellen, ami való - ennek született, ha soha nem is akart ez lenni. Vadul, sötéten fordult a hasadék felé, és egyik pillanatról a másikra eltüntette a pajzsot. Lihegett a tomboló Sötétségtől a lelkében. 'Pusztítani......Pusztítani.......' dobolt a fejében mindent betöltőn egy hang. Egyre hangosabban, egyre mélyülőn. Kárhozat éppen szemben állt a pajzs mögül előtörő gonosszal, kicsi, fekete testével a felé robbanó hatalmas energiáknak és lelkeknek nevetséges ellentéte volt..... Aztán, mielőtt még elérhette volna őket a testet bitorolni vágyók hada, szemében valami újra fellobogott, megmutatva a döbbenten lelassuló árnyaknak, hogy ki is ő valójában. Kárhozat kinyilatkoztatta minden hatalmak szemében a származását...... Aztán vett egy hatalmas levegőt, és előregörnyedve felsikoltott. A szájából nem hangok törtek elő, hanem valami földet és levegőt és élőt és holtat és álmot és valóságot megremegtető erő. Akit ez a hullám elért, egy életre megtanulta mi a Sötétség és mi a teljes, rettentő, végső, kínos és elkerülhetetlen pusztulás....Kárhozat ereje nekicsapódott a rés lényeinek és szó szerint visszasöpörte őket nyomtalanul a hasadékba. Aztán a repedés köré valami fekete gyűrű alakult, ahogy a köd válik határozottá, vagy egy füstkarika a tűzből. És a gyűrű összerántotta a rést! A sikoly csak ekkor halt el.....A rés helyén hátborzongató hideg és fakó fű maradt a térben, de semmi más. Kárhozat mágiája nyomaira meredt, kihűlő szemekkel és szívdöbbenettel, aztán megszédült, majd néhány tánorgó lépés után a földre puffant. Lustán a kanca fölé hajolt, megragadta agyaraival, és a hátára lendítette. Hangosan mondta, senkihez és mindenkihez szólva: - Valószínűleg a Peremre is eljutott az a bűbáj, és valószínűleg akkora felzúdulást keltett, ha másokban nem, hát a leggonoszabb, a háborúban elpusztult fekete hadurak körében, hogy jó eséllyel élve kerülhetnek vissza a keresők. Leróttuk a tartozást ebben az ügyben. Ég Veletek! És Giadron elügetett az ezüstös tisztásról, hátán az öntudatlan Kárhozattal. Egyszer sem nézett vissza a lehunyt szemű rém.

arnyekuvoltes

Előzmény | 2008.01.10. 17:45 - #108

Ő lépett be a kapun otuljára.Megvárta, míg Koni lelke "visszatér".Egy pillantás kettőjük közt.Belépett a kapun.Ridegen, s közönnyel nézte a sötétséget-már amennyire a lélek gömb nézni tud. Érezte Ithildina varázsát, s belevetette magát a sötéségbe.Érezte a szívó-erőt, amely egy pont felé vonza.A vak semmiből hirtelen szürke homok föld jelent meg.Annyira élettelen volt....Még sötétnek sem lehet mondani; egyszerűen nem lehet rá szót találni... Érdekes mód, régi teste kezdett előjönni, ám csak halványan, s a gömb a test közepében világított.Úgy tűnik a lélekben megvan az egykori test kinézete, ami a túlvilágon is meglátszik, noha átlátszó, mint egy kísértet. Megvárta a kancát.Amikor megérkezett, így szólt:-Sajnos későn kérdezem, de nem tudsz valami jellegzetsséget a gazdádról mondani?Mivel nem Szilnori vagyok, bennem nincs az a kapcsolat, mely elvezethetne hozzá....Bármi jó, még a szaga körül írása is...

Eledhwen

Előzmény | 2008.01.10. 16:45 - #107

*Hirtelen megtorpant a Kapu előtt. Rémisztő, rettenetes érzés áradt kifelé az Átjárón, ami még a halálnál is ezerszer ijesztőbb volt. A Semmi. Az Üresség. Eledhwennek össze kellett szednie minden lélekjelenlétét, hogy rászánja magát az átkelésre. Ám épp mielőtt megtette volna, megérezte Ithildina gigantikus szellemi erejét. Érezte, ahogy a vorstandi kanca lelke összefonódik az övével, s egy vékony, ám annál ragyogóbb és erősebb, eltéphetetlen köteléket alkot vele. Ez a tudat egy kissé megnyugtatta. Ithildina mágiájával biztonságban érezte magát és ez segített neki lehiggadni. Immár ismét képes volt megfontolt, tiszta fejjel látni, gondolkodni. Határozottan lépte át a Perem határát és lelke kisiklott a Semmibe...    -Jól van. -*dünnyögte bólintva Éji Táncos nyaka fölött, és szelíden átkarolta a kancát.* -Menjünk! *Ezzel vetett egy bocsánatkérő pillantást a tisztás közepén fekvő, holt Eledhwenre, majd lassan elvezette párját a fák közé.*

Ithildina

Előzmény | 2008.01.07. 21:55 - #106

*Ithildina lassan, megfontoltam átlépett a Kapun. Kicsit tovább haladt, majd megállt. Felmérte a "biztonságos körzet" határait, hogy merre mennyit haladhat. Szép, nagy terület volt... mégis, ami azon túl terült... Ithildina még a gondolatba is beleborzongott! Kinyújtotta érzékszerveit, kitapogatta a keresők lelkeit és egy vékony, de erős szállal összekötötte magát mindannyiukkal. Egyesével biccentett mindenkinek, jelezve, hogy kész áll. Elkísérte barátait a határig, amíg elmehetett, majd mélyet sóhajtva, becsukott szemekkel átadta magát az "összekötő szerepének".

konika

Előzmény | 2008.01.07. 18:37 - #105

A lélek megborzongott "mi?!"ébredt rá, ki zavarja az akciót "könnyelmű voltam, nem számítottam rá!". Felállt, s nagyon mérges lett!Ereiben forrt a düh! -Megmutatom én, mit kap az, aki átlépi a holtak, s élők határát!Pusztulj!-szólalt meg egy hang teljes gyűlöletből a semmiből . "Szemtelen fráter!Azt hiszi, ha távol a macska, cincognak az egerek?!Csak azzal nem számolt, hogy amíg köt a fölhöz az életem, én két helyen lehetek egyszerre."sa lélek halványult. Koni teste hirtelen, mint a báb felült, kivett egy tollat a szárnyából, s lazán eldobta.Az a résbe repült nyíl egyenesen, s a lelkek sikolyai megremegtek!Használt:a résben lévő lelkek támadása legyengült.-Ennyi...telt...tőlem!-szólt a test szaggatottan, s visszahullt.Kissé komikus látvány lehetett, amint az egész felső test mozgott, de a szemek üvegesen meredtek a világra, a száj, pedig csak hápogáshoz hasonlóan szorította ki a hangokat, utána meg az ismét "nyugovóra térés". A lélek vissza erősödött, eredeti "színébe". "Homály, Szenvedély:segítsetek nekik!"üzente elméjükbe egy hang.(Eddig csak az eseményeket nézték, svártak csendben a sorukra.)Most előléptek, s Homály Fény gömböket küldött a résbe, Szenvedély meg egy kupacba gyűjtötte a testeket, lehetőleg kényelmesen...

Karhozat

Előzmény | 2008.01.07. 18:08 - #104

Eddig csendben ácsorgott, félrehúzódva a testőre mellé. De most nem állta meg rezzenés nélkül. - Odaértek...Azt hiszem...- mormolta halkan, magas hangon. Lábai alatt kicsit bizonytalan lett a talaj, lelkébe pedig erő költözött. Halkan sóhajtott, és a holtakra nézett a füvön...... Egy pillanatig gondolkozott, hogy odamegy és kényelmesebb helyzetbe fordítja őket, de a fénylény fehérsége is égette, meg Giadron figyelme is......A mén kinevetné, hogy holtak kényelmén akar javítani! Igaza is lenne.... S mostmár ez végképp nem esedékes...     - Félsz? - kérdezte hirtelen. Meglepő mód halkan.             - Nem - mondta, valóban őszintén és nyugodtan. - Csak....jó lenne, ha itt lenne Astaroth! - mondta ki őszintén. - Heh! Ugyan! Ő itt úgysem segíthet! - szólt a lekicsinylő felelet. - Tudom - felelte a fiatal kanca halkan - de azért jó lenne....... Hideg köd ereszkedett alá épp, ahogy kimondta amit gondolt....Elfakult az ezüstös ragyogás, ami eddig legalább kicsit megnyugtató volt a hátborzongató kalandban....... Kárhozat előrelépett és figyelni kezdett, érzékeit olyan messzire nyújtva, ahogy arca fakó lett és szemei egyre fehéredtek. Szinte kicsúszott a testéből, ahogy az egész tisztást figyelni kezdte mind a hét érzékével. Kár volt így erőlködnie. Kár volt minden kis rezzenésre eszeveszetten tapadnia akaratával. Egy pillanattal a köd után dobhártyaszaggató reccsenés hangzott, mintha a világ szövetét tépné darabokra és rettenetes fenevad! Valóban így volt. Irdatlan fekete hasadék vagy folt nyílt Kárhozattól alig pár méterre, magában a létezésben támasztva vagy három méteres szünetet! Feketeség, vad akaratok, sikoltó lelkek, földrázó pusztulás, halálos semmi - mindez elárasztotta a kancát! Földbegyökerezett lábakkal, dülledő szemekkel állt a hasadék előtt.....      Kárhozat mellé szökkent és végighasított a szügyén szarvával, sötétvörös vércsíkot varázsolva a halványuló feketeségbe. - Ébresztő! - bőgte a kisebb lény képébe, és arrébb is taszította, majdnem átlökve az egyszarvút Eledhwen egyre szürkébb testén. Félelem nélkül nézett a táguló hasadékra, amiben mozogni kezdett valami......Gondolkozott kinyissa-e a szemeit, de végül nem tette. Ha Kárhozat kerül elé, a létezés ezen kis foltjának garantáltan annyi....Habár neki ez nem nagy gond, azért nem akarta épp Kárhozatot megölni, ráadásul ha itt a rájuk támadó gonosz sikerrel jár, a Tünde megmentésének is annyi, akkor pedig Eris is örökre elpusztul.......Ezt pedig nem tudta elviselni a baziliszkusz gyilkos természete sem....   Kárhozat visszanyerte a vértől és fájdalomtól erejét és átugrotta a mostmár egyáltalán nem veszélyes egyszarvútestet. Csak egy pillanatra szorult össze a torka ettől, aztán arra gondolt, hogy a szilnorinak most nem fáj az, ami történik vele....És ha sikerrel jár, akármilyen színnel is, de a lény élni fog, akárcsak a többiek..... Ha meg nem, akkor nem a fehérséget kell majd siratni.... Szembefordult a hasadékkal és szemében vad lángok lobbantak. Ez már nem önmaga volt. De most nem önmagára volt szüksége. Hanem az apjára. Sörénye lobogni kezdett, szeme elfeketült, mindent elveszített önmagából, és hatalmas erő kezdett áradni még a szájából is! Újra megreccsent a világ, de ezúttal mintha minden lelassult és kisimult volna, mint a víztükör. Vaksötét lett, Kárhozat egész teste eltűnt benne, mintha mocsárba fulladna lassan. Hatalmas, fekete szalagra hasonlító éjmágia szabadult fel belőle. És annál valami sokkal több........ Még Giadron is félrehúzódott a csáp módjára tapogatózó szalagok elől... A rés lényei úgy látszik megrettentek a méltó ellenféltől! Aztán ugyanilyan szalagok törtek ki onnan!!! De nem Kárhozat ellen mentek....A holtan fekvő, homályba merülő testek után kezdtek kapkodni! Kárhozat fogai megcsikordultak, ahogy ellenük küldte varázsát, patái árkokat szántottak a talajba, ahogy a szalagok egymásnak ütköztek!!!! Csúszni kezdett hátra, de kínlódva, remegő lábakkal meg tudott állni, és szétvágta a támadó szalagokat! Felsikoltott, ahogy a saját mágiája is szétporladt a pusztítástól! Izzó fájdalom hasított bele, és majdnem összeesett, de aztán, nem is tudta honnét meríve erőt hozzá, felállt, és hatalmas, sötét pajzsot húzott magukra, a rés előtt. A Pokol ereje rezgett a pajzson túl, aztán hatalmas csapások kezdtek rájuk záporozni!!! A sikolyok egyre hangosabbak lettek, Kárhozat ereje meg egyre fogyott...Várható volt, hogy ez történik. Ha erős lények, s főleg fénylények játszanak a testük elhagyásával, a valódi, pusztító, tudatukra itt és most is ránehezedő, teljes, alantról való gonosz mindig készen áll....Hogy megszerezze a magára maradt porhüvelyt......Koni a maga részéről megszokhatta ezt a félig-létezést, és egyedül talán nem volt olyan csalogató....Nem is lehetett igazi préda származása folytán...De a többiek! Akik itt hevertek körben! A legszörnyűbb sors test nélkül elkallódni....S ha egy gonosz szolga megszáll egy nagyhatalmú lénytől való alakot....a következményekbe Kárhozat nem akart belegondolni! Sem most, mikor minden erejére és lelki felkészültségére szüksége volt,  sem máskor!! 'Elbuksz' szólalt meg a fejében egy hang. Döbbenten nézett körül, miközben szinte támasztotta a pajzsot testével és lelkével. Giadron sem szólhatott.....A pajzs rezgésétől és lelke fojtgatásától nem is hallhatta volna..... 'Ki vagy?' kérdezett vissza reszketegen. 'Tudod Te! Akihez valójában tartozol! Akivel boldog lehetnél...' suttogta gonoszul a hang. 'Hagyj békén!' parancsolta. 'Ugyan! Nagyon egyedül vagy! Nagyon-nagyon.....Én eltüntethetném a kínt! Ráadásul kimenthetnélek ebből a helyzetből.....' 'Hogyan?' kérdezte gyanakodva. 'Csak engedd el magad! Csatlakozz! Mit érdekelnek a lények???' 'Hagyj békén!' rikoltotta újra, rádöbbenve, hogy ki tört be a tudatába! 'Annyira fontosak neked?' kérdezett újra a támadó kuncogva, aztán, főleg, hogy Kárhozat késett a válasszal, rá is vágta a választ:  'Persze hogy nem! Kedves kis kanca, mi nagy dolgokra lehetnénk képesek együtt!'  'Soha!' 'A gazdádat is megkaphatnád' kezdett ígérgetni a hang. Kárhozat rádöbbent, hogy máris gyengül az akarata! Az erő, a pajzson túl, úgy préselte őt, mint egy hangyát a halált hozó talp. Ha nem tart ki, ha nem figyel, elveszett.....A vele beszélő ezt akarja! Talán valóban ő is szolga lesz, ha nem ölik meg, mert értékes lény....De ezt sosem fogja hagyni! És ha ilyen lehetetlen küzdelem kell, hogy Eris visszatérhessen, aki becsületet adott neki, hát utolsó szikrájáig ki fog tartani benne! Pajzsa vastagabb lett, gyémántkemény, és olyan sötét, mint a halál vaksága. A tudatát már fájón rombló akarat is kiszorult, de előtte még fülrepesztőn sikoltott egyet..... Kárhozat megszédült bele, de ahogy a sikoly zengzetei elhaltak, rájött, hogy jobban van! És társa hangját is hallotta! - Zárd ki a fejedből, kölyök! Most rajtad a világ szeme! Mutasd meg mit tudsz! - nyerítette torkaszakadtából. Aztán látta a pajzs megszilárdulását és vad örömmel ezt üvöltötte: - Ez az! Bravó! Így tovább!!! S a pajzs tovább erősödött és megindult előre......

EjiTancos

Előzmény | 2008.01.07. 17:34 - #103

*Éji Táncosnak elég volt azt látni, hogy a lények testei, akik Koni Úrnővel mentek, összecsuklottak. Nefadar sörényébe temette arcát.* - Kedvesem, kérlek, menjünk innen - *suttogta és párját gyengéden megindította vissza, a tölgyfás erdő felé. Egy perccel sem akart tovább maradni és szinte fellélegezett, amikor maguk mögött hagyták a tisztást.*

konika

Előzmény | 2008.01.07. 16:58 - #102

Érdekes módon, ahogy távolodtak a földtől, az elűnt, pedig még (normális)felhő magasságban sem jártak.Egyre fényesebb lett a környezet.Hirtelen egy kapu tűnt fel a felhők közül (ezért írtam a felhők elő a normális jelzőt).Aranylón fénylett, mint a börtönrács, olyan rácsozatú.Teteje felkörívben végződött, s csupán díszből azon "lándzsa tövisek".Kilincs nem volt rajta, csak egy gyönyörűen kidíszitett kulcs lyuk. -Nos ez lenne a Kapu, amelyet őrzök.A kulcs nálam van....Viszont erről a kapuról senkinek se beszéljetek, legalábbis, hogy milyen.... -Mielőtt útnak indultok, tudatom veletek a tervet:Én sose léphetek át a kapun de varázserőm kihat a kapun túl is, amelyet a kapuból kiáradó fény is mutat-a félhomály már a körzet határa. ....Ez lesz a te biztosítékod, Ithildina, neked a "biztonságos körzet"ből nem szabad kilépned, különben vége van mindennek..... -A "biztonságos körzetnek" próbálj annyira a határára érkezni, amennyire csak tudsz, de ne érezd a szívó-erőt, amely utána van.-mondta Ithildinának, majd a többiekhez fordult.-A határon várjázok meg, amíg Ithildina"rátok köti a kötelet", s utána nyugodtan, mégis egyenletesn engedjetek a szívó-erőnek. A sötétségben hamarosan egy fekete földet láttok meg...Olyan, mintha pegazusok lennétek, s az éjszakábanereszkednétek a földre....Ez a Perem! -Itt vár az igazi megpróbáltatás, figyeljetek!Élnek ott "lelkek", amelyek illúziók csalogatják a többi lelket, hogy elkaphassák, s táplálkozhassanak velük...Semmmiképp se dőljetek be különböző érzéseknek:éhségnek, szomjúságnak, álmosságnak...stb!Ne higgyetek olyan dolgoknak, amelyek itt, az élők világában fordulnak elő:fű,fa,futóh homok...stb!Legyetek közömbösek, éberek!Lehet találkozni fogtok régi ellenségekkel, őket csak akkor győzitek le, ha hisztek a célban, vagy magatokban.Viszont palástoljátok érzelmeiteket, céljaitok!Vannak lelkek, akik a szörnyűségből merítenek erőt.Ne higgyetek a látomásoknak, ahol leölt szeretteiteket vagy más borzalmakat láttok!Ha ilyen illúziókba estek, ne essetek kétségbe, legyetek higgadtak, s minel előbb hagyátok el a vidéket...Reménykedjetek! -Sok, amit elmondtam, de mindre szükség lesz odaát!Egyetlen támaszotok Ithildina.Ha úgy érzitek, túl messze kerültetek a "kötéltől", azonnal próbáljatok visszatérni!Nem lesz könnyű, mivel a szívó-erő senkit se enged visszafele, de Ithildina segítségével visszajuthattok.Ha megvan az Úrnő, menjetek vissza, ahhoz a ponthoz, ahol földetértetek!Csak egyszerre juthattok ki.-ismét a vorstandihoz fordult-Az Úrnő bizonyára gyenge, könnyebb lesz visszahúzni, mint a töbieket.Ám olyan könnyű is lesz kicsúsznia...Erősen fogdd, de gyengéden, mint egy madarat.Amíg a többiek bevetésen vannak, te koncentrálj...minden erődre szükség lesz! -Készen álltok?

Eledhwen

Előzmény | 2008.01.06. 18:26 - #101

*Érezte, ahogy lábai összecsuklanak alatta, de a puffanást, amellyel teste ernyedten a földre zuhant, már nem érzékelte... Thildinához hasonlóan ő is csak egy különös, erőteljes rántást érzett a belsejében, s aztán a lebegést, a testetlen ürességet, a könnyedséget. Furcsa, sőt, egyenesen ijesztő érzés volt ennyire könnyűnek, ennyire függetlennek, anyagtalannak lenni. Lepillantott a magasból, és látta a tisztás közepén heverő élettelen, holt lényeket. Látta magát a földön, kicsavarodott lábakkal, természetellenes pózban feküdni, még holtában is gyönyörű, szívszorító kecsességgel. Szeme üvegesen meredt a semmibe, szája résnyire nyílt, ahogy egy utolsó sóhajjal elhagyta testét az élet....Rettenetes látvány volt. Eledhwen elfordította tekintetét a holtaktól, és Konira pillantott. Az angyalszárnyú tünde kérésére ő is csak bólintani tudott; a szavak most cserben hagyták... Még utoljára visszapillantott a tisztás közepén heverő testekre, majd a tisztás szélén álló, elképedt arccal bámuló élőkre, s azután könnyedén lebegve követte Ihildina lelkét a magasba, a Kapu felé.*

Ithildina

Előzmény | 2008.01.03. 23:43 - #100

*Szorosan párja mellett maradt és aggódó arccal figyelte a történéseket.*         *Ithildina furcsa, rémisztő rántást érzett belül, majd minden olyan távolinak tűnt. Ha testére nézett, átlátott rajta és a szellő súlyával egyenlőként lebegett a levegőben. Számára annyira nem volt megrázó az élmény, hiszen eleménél fogva, ha nem is pont ezt, de érzett furcsa dolgokat... Koni kérdésére bólintott és követte felfelé, a Kapu felé. Közben figyelemmel kísérte mindenki reakcióját, viselkedését és lelkének rezgését.*

konika

Előzmény | 2008.01.03. 19:04 - #99

Komolyan bólintott Eledhwennek.Az eriszieknek egy barátságos mosolyt engedett meg "Hamarosan visszajövök'", s egy fény gömböt idézett, ami a kezén maradt.-Vegyetek mély levegőt.Nem fog fájni, de nagy megpróbáltatás egy léleknek a halál. Övéinek is bólintott.Rájuk is szüksége lesz, ha visszajön, nemcsak azokra, akik átmennek.... Kezét Eledhwenre tartotta, s a gömb fény csóvakönét nyilalt belé.A kancábol további  fénycsóvák  törtek fel, egyenesen a további "átutazókba".A "keresők" és a "kötél" holtan csuklott a földre.A testekből fehér, ragyogó lélekgömbök szálltak fel.Végül Koni jött:mivel jó lények "haltak meg", ő is összeesett, a többiekkel együtt.Lelke ugyanúgy nézett ki, mint teste, csak sokkal fényesebb és átlátszóbb volt.Ezekután az élők már nem érthetik, amit mond, csak, ha "visszaszáll az életbe". Lelke a gömbökre nézett. -Nos, ilyen érzés, ha meghaltok.Remélem nem volt túl megrázó.A kapuhoz repülnünk kell!Készen álltok?-s meg sem várva a választ, elindult felfelé....

Nefadar

Előzmény | 2008.01.03. 18:00 - #98

*Nefadar aprót biccentett, hátrébb lépett.* -Gyere, kincsem! -*suttogta, és finoman magával vonta párját is. Nem akart a Peremre indulók útjában lenni.  Komoran Eledhwenre pillantott. Tekintetét minden lényen végigfuttatta; társát szánt szándékkal hagyta utoljára. Amikor a hófehér kanca viszonozta a pillantását, Nefadar hangtalanul üzente: "Gyere vissza!" Arca szigorú és kemény maradt, vonásai ugyanolyan büszkék, nemesek, tiszteletet parancsolók voltak , mint mindig. Csak a szeme parázslott aggodalommal telve.       * Eledhwen apró, szomorkás mosolyt küldött a fekete mén felé. Megértette az üzenetet. Egy pillanattal később finom hang csendült fel Nefadar elméjében, s halkan zengte; "Ne félj, mellon nín. Visszjövök." Elfordult a fekete pártól, és Konihoz lépve mélyet bólintott. Elszántan, mélyen nézett az angelidek nevelőjére.* -Indulhatunk, nemes úrnő. Ha Te is felkészültél... kérlek, nyisd meg az Átjárót!

konika

Előzmény | 2008.01.01. 11:58 - #97

-Mindenki itt van.-s a szilnoriakra tekintett, kezdehtik-e az "utazást".

[196-177] [176-157] [156-137] [136-117] [116-97] [96-77] [76-57] [56-37] [36-17] [16-1]