|
Témaindító hozzászólás
|
2006.11.11. 19:30 - |
 *Lilina kisérteties vörös szemét a tájra szegezve nyargalt. Izmai megfeszültek, orrlyukai kitágultak, nyakán fekér izzadságként tajtékzott a hab, homlokán a feketévé vált kő vészjóslóan sötétlett, baljós fénnyel vonva be a környéket.
Lilina nem nézett semerre. Amerre csak száguldott mindent eltiport, elsodort, letarolt és elgázolt, ami csak az útjába került, s végzett mindenkivel, aki elé vetődött; szarvasokkal, őzekkel, nyulakkal... Hisz' egyenlőre az erdő ezen részén csak velük találozott.
De mindezt valójában nem ő tette. A Sötét Erő irányította a testét, a gondolatait, a tetteit... egyszóval őt magát. A Sötétség, ami beléköltözött mindent elfojtott benne, ami ő maga volt. Az elején küzdött, de annyival volt több ez a hatalom nála, mint kismacskánál a tigris. Lilina végül nem bírta tovább; feladta. Engedett az erőnek, amelyet nem bírt kiűzni a gondolataiból... amelyet végül már nem is akart kiűzni a gondolataiból... s amely tulajdonképpen már azt sem engedte meg neki, hogy saját gondolatai legyenek...
Lilina egy állandó szorítást érzett, amely az első órákban elviselhetetlen kínt okozott neki. Égette, perzselte, kínozta, györörte, s mindeközben jéghideg késként döfött belé. Ám idővel a fájdalom tompulni kezdett... Lilina fásulttá és érzéketlenné vált, már csak tompa zsibbadásként érezte mindezt. Ám egy kép nem akart elhalványulni lelki szemei elől.. Egy kép, melyet egy fekete csődör suttogott neki... S miközben ölt, akkor is csak ezt a képet látta lebegni maga előtt... Egy fehér pegazust, akit ő ölt meg... Ez jobban kínozta ott belül, mint az a szorítás a lelkén és az elméjén együtt... S emiatt a keserű fájdalom miatt tudott a Sötétség egyre nagyobb hatalmat gyakorolni rá...* |
[180-161] [160-141] [140-121] [120-101] [100-81] [80-61] [60-41] [40-21] [20-1]
 Megtorpant, és szembenézett az idegennel. Hosszan figyelte égő pillantással, majd halkan így szólt:
- Senkinek sem vagyok ellensége. Farune a nevem. |
 *Fülét hegyezve indult meg a hang irányába. Gyorsan, s többé-kevésbé nesztelenül haladt, bár patái alatt kétség kívül jópár levél megzörrent. A fák közé lépve aztán körülpillantott, és szeme megakadt a fekete unicornison.*
-Ha barát vagy, nem kell tartanod tőlem. Csak felelj; ki vagy? |
Elmerengve nézte a patája alatt kettétört ág darabjait, és nem felelt a szólításra.
Inkább csendben elfordult, és elindult arra, amerről jött. |
*Könnyedén, magasra tartott, büszke fejjel poroszkált az erdőben. Tekintetét éberen jártatta a sötétségbe burkolózó, homályos fák törzsei között.*
Recccs! -*hallatszott egy ág ropogása. Bordeas megtorpant, és a zaj forrássa felé fordította pillantását.*
-Ki vagy? -*kiáltott bele erőteljes, mélyen zengő hangján a homályba.* |
Farune csendes léptekkel haladt a fák közt. Sok helyütt látta még a Sötétség nyomait. Sajnálta az áldozatokat, de megnyugtatta, hogy az ellenpélda is jelen volt születő életek képében.
'Igen....Túljutunk majd a Sötétség tettein...Minden borzalom fájdalma tovatűnik majd az időben'
Szótlanul, elmerengve haladt tovább. |
 *Losse füleit hegyezte és nézte, ahogy a pegazus eltűnik a fák között.
Halvány mosoly jelent meg az arcán.
Egy ideig még egy helyben állt, majd ügetésbe kezdett és a másik irányba a fák közé vetette magát.* |
 Vidoqo után bámult, és hirtelen úgy érezte dühös! Nagyon dühös! A mén csak úgy letámadta! Nem hallgatta meg! Nem adott neki esélyt, hogy jól váljanak el!
Hirtelen felnyerített, és aranyos viharként az unikornis után eredt! |
| *Losse csöndben maradt és Silentlightot figyelte.* |
| - Talán igazad van....Nem tudom....Sosem voltam elég erős visszanézni máig...És ma azt kellett látnom, hogy végig hiába futottam, és hogy mindennek vége....Nem vagyok elég erős....Hiába volt olyan csodás, nem tudtuk megtartani....És mostmár hiába vagyunk erősek mindketten, elveszett az, amihez korábban kellett volna az erő....Talán elfeledhetjük..... |
| - A harag hamar elszállt. - *kezdte.* - Csak ne megbánás maradjon utána, ami azt bánja, hogy miért nem próbáltátok meg újra... |
- Túl régen volt....Túl sokat vártunk mindketten, túl sok rosszat hittünk el egymásról....Túl sok idő telt el....Elfelejtettük már a régi tüzet.....Túl sokminden történt.... - felelte halkan.
- A szívünk elfelejtette a régi....szerelmet.....Harag maradt csak.... |
*Meredten nézett maga elé, csöndesen és mozdulatlanul állt. Így hallgatta a két lényt.
Miután a fekete unikornis eltűnt a fák között, a pegazushoz fordult.*
- Miért nem mész utána? - *kérdezte halk, megnyugtató hangján.* |
Szívverése mégis felgyorsult, ahogy egész közel ért hozzá az üldözője, aztán döbbenten meredt a feltűnő fehér pegazusra.
Ő nem lehetett az, aki elől napok óta menekül!
És mielőtt felelhetett volna az ismeretlennek, az is meghallotta a zajt, ami újra Silentlight remegését eredményezte. De összeszorította száját és nem mozdult.
 Hirtelen tűnt fel egy kanyarban, és bár testén hab ütött ki és vadul fújtatott, hatalmas ugrással szinte egész a két pegazusig vetődött.
Felágaskodott, hatalmasat nyerített, majd ledobbanva Silentlight szemeibe fúrta tekintetét.
- Én már nem menekülök tovább - mondta halkan, gyémántkemény elszántsággal a hangjában.
- És nem is kell - mondta komor, rekedt hangon. Úgy tűnt mindketten megfeledkeztek társaságukról, szinte elmerültek egymás szemeiben, és valami közös titok köteléke érződött rajtuk.
- Soha sem akartam, hogy menekülj....Sohasem akartam, hogy így legyen..... - folytatta a hatalmas mén.
- Én sem! Én nem tehetek minderről! - szakadt ki belőle a kiáltás, és egy könny pergett végig arcán.
- Akkor miért?! - nyerítette hirtelen vadul, és hatalmasat dobbantott.
- Miért?! Mondd, miért?!
- Sajnálom..Úgy sajnálom - suttogta elfordítva fejét, és összehúzta magát.
Hosszú ideig nézte az összetört kancát, meredten állva, könyörtelenül keményen tartva rajta tekintetét.
- Miért? - kérdezte végül újra halkan.
- Elhurcoltak...Tudod Te is nagyon jól! Hosszú ideig voltam megtört rab....szolga...majd magányos számkivetett....Azt hittem neked sem kellek már, hiába szöktem meg és hoztam annyi áldozatot! Hallottam a híreket! Hogy sötét lénnyé lettél! Mit kellett volna gondolnom?! - támadt fel hirtelen suttogásból kiáltásba.
- Ígéretet tettél...... - mondta nagyon-nagyon halkan.
- Miért nem tartottad be? Azt mondtad várni fogsz! Azt mondtad a szíved az enyém! Hűséget esküdtünk! Ennyit ért?!?!!?
- Fiatal voltam....Nagyot tévedtem...Én ilyen vagyok...Hosszú volt az út, még hosszabb az idő! Te is összetörtél engem!
Reményvesztetten fordult el, és megrázta a fejét.
- Akkor a menekülésednek valóban vége.....
Mielőtt még az aranyfényű lény bármit szólhatott volna, Vidoqo vágtába ugrott, és egy pillanattal később elnyelte az erdő mélye.
Silentlight nagy, sötét szemeiből pedig könnyek árja indult meg. Mintha egy kőszobor arcán pergett volna végig egy patak...... |
*Hallotta a fák között a különös zajt, amit csak egy élőlény okozhatott. Messze volt ugyan, nagyon messze, de hallásának köszönhetően mindent már km-ekről meghallott.
Gyors vágtába ugrott és olyan szűken kanyarodott a fák körül, amennyire csak tudott. miközben haladt, igyekezett felmérni a helyzetet. Mi történhetett, hányan lehetnek stb. stb.
Az alnövényzet halkan susogott gyorsan mozgó lábai alatt, de semmiféle árulkodó hangot nem hallatott.
Átugrott néhány kidőlt fát, megkerült néhány vastag fatörzset és végre megpillantott egy pegazus. Egy igen zilált pegazust! lelassította vágtáját és megállt. Bátorítóan nézett a kancára.*
- Minden rendben? - *kérdezte halkan, ám amint kiejtette a szavakat, fülét hátracsapta, mivel közeledő zajt hallott.* |
Fejében őrült dallam szólt a saját vérének dobolására, és csak száguldott, száguldott, hihetetlen tempójára vadul libbentek meg a fák levelei, sörénye teljesen hátrasimult, szárnyai hatalmas, aranyszín foltok voltak a hatalmas megerőltetésből alakult tempótól. A fák közt zúgott, alig látva, szinte csak hatodik érzékére hallgatott a törzseket kerülgetve, egyre mélyebbre hatolva be a Sötétség nyomait viselő erdőrészbe.
Rémület....vad, jeges pánik...vakító, tébolyult félelem....Csak ezt érezte teljes lényével.
Múltja minden képe az elméjébe tolakodott, torkában dobogott a szíve, fájdalom könnyei csorogtak forrón az arcán....
Hirtelen berántotta szárnyait oldalához, és durva puffanással lábaira érkezett, néhány vágtaugrást téve, hogy ne bukjon előre a hatalmas lendülettől.
Vadul lihegett, lehajtva fejét. Keserű íz tolult a szájába, behunyta szemeit, hogy csak kicsit csituljon a lelke. Hiába! Érezte, hogy jönnek mögötte, hogy követik!
Hatalmasra tágult szemekkel kapta fejét hátra, és ahogy sörénye vad libbenése elült, saját vad légzésén kívül újra hallotta a hangot! Valaki felé vágtatott!
Rémülten vágtába ugrott ő is, és ereje végső megfeszítésével zúgott át az erdőn! Futott, futott, futott, tüdeje égett, izmai majd szétszakadtak, és érezte, hogy űzője egyre közelebb ér! Nehezen állta meg a sikítást, a rémület kitörését, és még nehezebben uralta mágiáját és hajtotta magát tovább....
Aztán hirtelen megszédült, szíve vadul kiugrott ritmusából, ahogy fékeznie kellett.....Előtte a fák olyan masszív fasort alkottak, hogy lehetetlenség volt áttörni rajta! Mostmár túl kimerült volt, hogy bármilyen mágiát póbáljon...
Megállt a fák előtt, és érezte, hogy lábai csak valami csoda folytán tartják még.....
Lassan kifújta egész idáig visszatartott levegőjét, és felnézett az itt éppen látható kék égre. Gyönyörű volt, tiszta, egy felhő sem tarkította azt a hihetetlen kékséget. Békés volt, hatalmas, szép és elérhetetlenül közeli.....
A kanca megfordult arra, amerről a vágtázó lény zaja jött felé. Közelebb, egyre közelebb.
- Már nem menekülök tovább...... |
 Követte... |
-Rendben. De te mondtad!-mosolygott, és elindult, közben intett, hogy Dream kövesse.
(reag a folyó-és vízesésrendszer/kis tavacskákhoz) |
| -Most inkább Te vezess!Nincs ötletem! |
-Dehogynem!-válaszolt mosolyogva.
-Talán van valami ötleted? |
| -Nem lenne kedved más helyet is megnézni?-kérdezte |
[180-161] [160-141] [140-121] [120-101] [100-81] [80-61] [60-41] [40-21] [20-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
*Lilina kisérteties vörös szemét a tájra szegezve nyargalt. Izmai megfeszültek, orrlyukai kitágultak, nyakán fekér izzadságként tajtékzott a hab, homlokán a feketévé vált kő vészjóslóan sötétlett, baljós fénnyel vonva be a környéket. 
Megtorpant, és szembenézett az idegennel. Hosszan figyelte égő pillantással, majd halkan így szólt:
*Fülét hegyezve indult meg a hang irányába. Gyorsan, s többé-kevésbé nesztelenül haladt, bár patái alatt kétség kívül jópár levél megzörrent. A fák közé lépve aztán körülpillantott, és szeme megakadt a fekete unicornison.*
*Losse füleit hegyezte és nézte, ahogy a pegazus eltűnik a fák között.
Vidoqo után bámult, és hirtelen úgy érezte dühös! Nagyon dühös! A mén csak úgy letámadta! Nem hallgatta meg! Nem adott neki esélyt, hogy jól váljanak el!
Hirtelen tűnt fel egy kanyarban, és bár testén hab ütött ki és vadul fújtatott, hatalmas ugrással szinte egész a két pegazusig vetődött.
Követte...