|
Témaindító hozzászólás
|
2006.09.29. 23:04 - |
 *Amalea vigyázva kikémlelt az erdőből, majd párszor beleszimatolt a levegőbe. Nem látott és nem érzett semmit... Tett pár óvatos lépést előre, míg végül kiért a rét közepére. Minden nyugodt és csöndes volt. Amalea hátrafordult, majd szelíden és halkan hátranyerített, mire egy kicsi, esetlen csikó lépkedett elő a fák közül.
Akác odasietett anyjához és vidáman ugrálta körül. Amalea közben folyamatosan beszélt hozzá; magyarázott valamit, de Akác mintha meg se hallotta volna.
-Akác! -korholta az anyja! -Figyelsz te rám?!
-Ne haragudj, anya... -hajtotta le bűnbánóan a fejét a kis kanca. -Mit is mondtál?
-Csak azt próbálom megértetni veled, hogy sose szabad óvatlannak lenned. Mindig alaposan nézz körül, nem leselkedik-e veszély a közelben, mielőtt nyílt, szabad területre mennél. Amíg nem vagy elég nagy és erős ahhoz, hogy megvédd magad, nem szabad szétszórtnak és figyelmetlennek lenned, mert könnyen az életedbe kerülhet! Érted, amit mondok?
-Igen, anya... -sóhajtotta unottan Akác. -De most már mehetek játszani?
-Mehetesz. -bólintott mosolyogva az anyja. -Mire fogsz nagyon figyelni?
-A csapdákra, és a vermekre, és ha folyót látok, nem megyek bele, mert elsodor a víz, ha tavat, akkor meg azért nem megyek bele, mert hirtelen mélyül, és még nem tudok elég jól úszni. Nem állok szóba idegenekkel, és nem megyek el senkivel, csak ha te is megengeded. -sorolta unottan a kiscsikó, mintha csak egy betanult monológot szavalna.
-Így van. -helyeslet az anyja. -Most már mehetsz.
Akác vidáman ugrálva vágtatott keresztül a réten, míg az anyja békés legelészésbe kezdett. Akác az erdő széléig nyargalt, ott azonban megtorpant. Hátrasandított anyjára; Amalea neki épp háttal állt, és nyugodtan rágcsálta a füvet.
Akác arcán, csibészes, huncut mosoly jelent meg, majd gyorsan beügetett az erdőbe és eltűnt a fák között...
...órákkal később Akác még mindig az erdő mélyén, a hatalmas, sötét fák közt bolyongott, sírva, anyját hívogatva, de nem találta a kivezető utat, és Amalea túl messze volt ahhoz, hogy hallja őt...* |
[216-197] [196-177] [176-157] [156-137] [136-117] [116-97] [96-77] [76-57] [56-37] [36-17] [16-1]
 Lépésről-lépésre araszolt be a mezőbe a fák közül. Mintha egy elf lett volna, aki fél, hogy eloszlik a napfényen! Kinyújtotta nyakát és úgy meredt tágranyílt szemekkel a talaj csodáira.
- Ezek.....ezek itt mind virágok? Hát ennyiféle van??? |
*Meznokto egyre csak hívogatta Azírát, hogy jöjjön ki a virágok közé. Hol teljes, hol félköröket írt le a kanca körül.* |
Kibámult a zöldellő fűre a rügyező fák közül és szinte belesajdult a szeme a színek orgiájába.
- Olyan......vad - suttogta.
Életében először látta teljes pompájában a tavaszt. |
*A rét erdő melletti részére értek. Meznokto szándkosan jött ide, hogy ha szükséges, észrevétlenül el tudjanak tűnni a fák között. Méllyet szippantott a levegőből és körbepillantott.*
- Hogy tetszik? - *fordult Azírához.* |
 Követte a kancát...
|
 - Nagyszerű - mosolygott Domentnek, majd átértek az erdő fái közé......
|
Egy pillanatra megállt.
-Őőőő...tudnom kéne?...De szerintem 1 és fél!-még kicsit gondolkodott, majd folytatta önfeledt ugrálását. |
- Voltaképp mennyi idős vagy? - kérdezte, miközben boldogan elmosolyodott az ugráláson. |
-Zug?Szeretem az ilyen helyeket!-jegyezte meg vidáman, majd ugrándozva követni kezdte Esőt. |
- Az erdőbe. Van ott néhány zug, amit érdemes lesz felkeresnünk - mosolygott, és lassan elindult. |
 Xyldon bólintott Judynak, majd a nevelőre pillantott.
Mégegyszer visszanézett Domentre mielőtt eltűntek a fák között.
-Igen, igen!-vidult fel.
-Hova megyünk?Merre? |
 Mosolyogva nézett a kanca után.
-Persze!-mondtam a ménnek és ebben a percben Judy kilépett a fák közül.
-Judy ő itt Xyldon!Xyldon ő itt Judy!-mutatta be őket egymásnak.
-Azt hiszem a hegyek felé vezet az utunk!-magyarázta-Jobb is ha elindulunk.
 -Üdv!-köszönt.
|
Jónéhány percig tartott még a dermedtség a tagjaiban és a szívében. Aztán lassan, ahogy a jégcsap enged a cirógató napsugárnak, ő is felengedett. Bólintott Xyldonéknak.
- Nos, Doment, szereted-e a rejtett helyeket? - fordult lefelé kedvesen. |
Xyldon boldogan nyerített fel.Bár jó harcosnak nevelte volna a csikót, tudta, ez nem az ő világa.
Újra bólintott.
-Köszönöm!-mosolygott a kancára, majd Domenthez fordult-Azthiszem elválnak útjaink!Jobb sorsod lesz egy kancánál!-megdörgölte a csikó üstökét, mégegyszer a kancára pillantott, majd a nevelőhöz lépett.
-Hát akkor mehetünk kiszabadítani a "társunkat"?
Doment értetlenül pillantgatott Esőre, majd Xyldonra.Halk köszönéssel elbúcsúzott a méntől, majd a kanca lábai közé állt és úgy figyelte a távolodó mént és a nevelőt.
Nem értette Xyldon miért megy el, de nem viselte meg a felügyelet váltás, mert érezte, Xyldonnal még találkozni fog. |
Eső elképedten kapkodta tekintetét Xyldon, a csikó és a nevelő közt. Nagyokat dobbant a szíve!
Soha, soha, soha senkinek nem mondta, hogy mennyire vágyott egy csikóra! Vagy akár többre! De aztán a nevelője is eltűnt, Spirittel kihűlt a szerelem, talán soha nem is illettek össze, és minden félresiklott.....Minden, amire vágyott, szertefoszlott. S most talán megkaphatná!
De hisz Doment nem az övé.....Önálló lény, az afraiak védence, és akármikor elmehet.....Már majdnem nemet intett összeszorított szájjal, mert meg akarta kímélni magát a fájdalomtól, de aztán....A csikóra pillantott, akinek segítség kell, Xyldonra, aki segítséget kért és akart adni egy nevelőnek, és a nevelőre, aki maga is nemes tettre készült......
Bár tudta, hogy ebbe most beleremeg a szíve, vett egy nagy levegőt, és bólintott.
- Nem olyan sürgős a gyógyszer - mondta rekedten, hisz egy furcsa gombóc úgy szorította a torkát! |
Bólintott Esőnek.
-Bár nem tudtam komolyabb segítséget nyújtani, mégis szeretnék kérni tőled valamit!Előre mondom nem kell a segítség, ha csak terhedre lesz amit kérek!
-Én egy olyan lény vagyok, aki mindig egyedül jár és így segít a többi lénynek!Harcos voltam...folyton eddzek és vándorlok!Nem vagyok apaféle mén......
-A kérésem az lenne, vidd magaddal Domentet!Persze csak, ha nem nagyon sérült lénynek viszed az orvosságot, mert akkor bizonyára csak pata alatt lenne....és persze, ha neked nincs ellenedre!Te Eriszi vagy!Az Erisziekben bármikor megbízok...még, ha nem is ismerem annyira!De Te kedves és jószándékú kancának tűnsz...szóval, ha nem lenne láb alatt, akkor örülnék, ha vigyáznál rá....
-És, ha magaddal vinnéd ezt a gazdátlan csikót, akkor talán még Neki is tudnék segíteni!-bökött orrával, persze tisztelettel, a nevelőre.
|
Eső nem sokat szólt ezidáig. Inkább a háttérbe húzódva figyelt. Közben meg is találta, amit keresett, és szedett belőle, azután visszaballagott a nevelőhöz és Xyldonékhoz.
A tündér szemébe nézett, és határozott, halk hangon így szólt:
- Megértem ez milyen fontos. Borzalmas mágia az ilyen.....Én végeztem a dolgommal - pillantott kedvesen és hálásan a ménre.
- Így szabadon tehetitek, amit akartok. Segítenék én is, de ezeket a gyógyszereket el kell vinnem.... |
-Nos!Ez még akkor történt amikor az emberek és a lények összhangban éltek.De amikor ez a kapcsolat megromlott még egy lény bízott az emberekben.Ő volt Ammalon.Egy férfi magáénak akarta tudni ezt a lényt.Viszont neki ez azt jelentette ,hogy Ammalon örökre vele marad és sohasem megy el.A kanca már bánta ,hogy bízott a férfiben.Félt tőlel és sohasem akart vele megbékélni.És Ammalon a halált választotta.Nem evett ,nem ivott és a halála napján a férfi bement hozzá abba a rozoga istállóba.Megpróbálta megsimogatni mire Ammalon beleharapott a kezdébe.Mint késöbb kiderült a férfi valamilyen varázserővel bírt és ammalon a kristályba zárta ,hogy sohase lehessen szabad.Ez volt a férfi utolsó varázslata.A kristályt elrejtette ,hogy senkise tudja kiszabadítani.És most eljött ez a lehetőségem ,hogy kiszabadítsam őt és Simbelmyne területein újra szabad lehessen.-mondta. |
Doment hevesen bólogatva ismételgette, hogy igen, érdekli a történet, de Xyldon udvariasságból leállította.
-Igen!Persze, hogy érdekel a történet, de segítségünket és időnket Esőnek előbb odaígértük!Bocsáss meg!De ha az a lény tud várni egy kicsit akkor érdekel a történet! |
-Én és az egyik lényem egy különleges kristályt keresünk.Nemrég jutott hozzám a hír ,hogy újra ki lehet szabadítani.5000 évente adódik ilyen lehetőség.Amúgy a kristályt azon a néven is emlegetik ,hogy Ammalon.A legenda szerint a kristályba egy lény van bezárva.Ősidők óta benne van.Meg próbálom felszabadítani Ammalont hiszen egy ember miatt van a kristálya zárva.Érdekel a történet?-kérdezte barátságos hangon. |
[216-197] [196-177] [176-157] [156-137] [136-117] [116-97] [96-77] [76-57] [56-37] [36-17] [16-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
*Amalea vigyázva kikémlelt az erdőből, majd párszor beleszimatolt a levegőbe. Nem látott és nem érzett semmit... Tett pár óvatos lépést előre, míg végül kiért a rét közepére. Minden nyugodt és csöndes volt. Amalea hátrafordult, majd szelíden és halkan hátranyerített, mire egy kicsi, esetlen csikó lépkedett elő a fák közül.
Lépésről-lépésre araszolt be a mezőbe a fák közül. Mintha egy elf lett volna, aki fél, hogy eloszlik a napfényen! Kinyújtotta nyakát és úgy meredt tágranyílt szemekkel a talaj csodáira.
- Nagyszerű - mosolygott Domentnek, majd átértek az erdő fái közé......
Xyldon bólintott Judynak, majd a nevelőre pillantott.
Mosolyogva nézett a kanca után.
-Üdv!-köszönt.