|
Témaindító hozzászólás
|
2006.08.14. 15:31 - |
 Harsogó vidáman vágtázott át a síkon. Ez a hely elég kopár volt...Kőpadló, kőpadló, ameddig a szem ellátott....Szükre ég és körben csak horizont....Ami elég nagy hazugság és illúzió volt, mert vágtathatott valaki élete végéig, akkor sem érte el a szélét. Mert nem volt. Néha egész megdöbbentő dolgok bukkantak elő itt-ott, de csak nagyritkán! Főleg a szabad tér volt az, ami élvezhetővé tette az életet itt, bár amenyire Harsogó tudta, itt senki sem élt.
Ott egy Kapu. Azon jött be, igen. Sokat, akár napokig kellett futni, míg egyet találni lehetett. Ezek vezettek ki és be. Közben pedig néha....
Házak, ahol a világ legfurább utazói fordultak meg, néhanapján, vagy épp az idők kezdete óta üresen álltak. Itt egy liget, ott egy tó.....Sosem lehetett felkészülni...És minden vándorolt!!!!
Ez volt az, amit igazán nehéz volt megszokni: a Dimenzió néha úgy gondolta, hogy át kell alakulnia és minden tovatűnt, abszolút máshova.
Ezért is jelentette ez a Dimenzió az abszolút szabadságot: nem volt mihez tájékozódni! Csak úgy ment az egyszarvú, ment és ment, akadályok nélkül, néha pedig érdekes dolgokra bukkant. |
[508-489] [488-469] [468-449] [448-429] [428-409] [408-389] [388-369] [368-349] [348-329] [328-309] [308-289] [288-269] [268-249] [248-229] [228-209] [208-189] [188-169] [168-149] [148-129] [128-109] [108-89] [88-69] [68-49] [48-29] [28-9] [8-1]
*Amíg Asylon ténykedett, halkan kiszedegette szárnyaiből a maradék levelet és reménykedve nézte barátját.*
- Semmit? - *kérdezett vissza bizonytalanul.* - És milyen érzés? Üres? Vagy blokkolt? |
 - Ó igen, nagyszerű egy házibuli! Szólj, hogy ha legközelebb Nálad tartjuk, több lényt hívjunk meg! - mormolta nem minden malícia nélkül, és belépdelt az út közepére.
Hosszú percekre csend és mozdulatlanság borult rá....aztán rettenes ijedtséggel Zenithez fordult.
- Nem tudok csinálni semmit!!!!! |
*Kiköpte a leveleket, amiket sikerült a sövényből bekapnia, majd összeráncolt szemöldökkel bólintott Asylonnak.*
- Igen... - *nyögte rekedten.* - Jól vagyok.
*Kimászott a sövényből és megrázta magát.*
- Tyűű, ez egyáltalán nem volt kellemes... - *osztotta meg barátjával.*
- Megpróbálhatod, de tarts távolságot mindennel. - *javasolta.* - Hátha Neked nem lesz semmi... Elvégre Nálad vagyunk. |
Asylon riadtan nyerített Zenit után, és sietve hozzáügetett.
- Zenit! Zenit, jól vagy? Minden rendben? - állt meg mellette, kinyújtott nyakkal.
Ijedt csikónak érezte magát.....saját magában....
- Talán....én próbáljam meg?..... |
*Mosolyogva fordult Asylonhoz.*
- Hogy jutottunk ide? Pedig az elején elég ígéretesnek indultunk, nem? - *viccelődött.
Közben befordultak jónéhány járaton, mentek hosszan egyenesen, vagy kanyarogtak szűntelenül is és néhányszor futottak már zsákutcába is. Zenit kezdte megunni a helyzetet.*
- Sosem szerettem kóvályogni. Isthal barlangjaiban sem ment, akkor is varázslattal oldottam meg.
*Elmerengett.*
- Egy próbát végülis megér, nem?
*Menet közben eddig matt, ködbe burkolózott szarva elkezdett derengeni, de ahogy felfénylett, Zenit vagy 30 métert repült hátra az ütéstől, amit a szügyén érzett. Suhanása végén egy sövényben kötött ki.* |
Asylon felzárkózott barátja mellé, és tűnődve válaszolt:
- Én is azt hiszem, hogy történhetnek velünk váratlan dolgok...De azt nem tudom mihez kezdjünk velük. Nem tudom milyen képességeink működnek itt.......Különös, hogy a saját elmém rejtett előttem ennyire, nem? - mosolyodott el keserűen. |
*Beletörődőn bólintott.*
- Akkor hát... vágjunk bele.
*Megindult a járatban, amiben éppen voltak.*
- Csak készüljünk fel arra, hogy nem feltétlen vagyunk egyedül. Ha már itt tartunk: működik itt bármi is a fizikai erőn kívül? |
Reménytelenül húzta el a száját. Ezzel nem sokra mennek.
- Hacsak nincs jobb ötleted....Azt hiszem nincs más hátra, csak az előre! El kell induljunk. És reménykedni, hogy ez a labirintus....vezet valahova.... |
*Kis ideig hallgatott, míg összeszedte gondolatait.
Szemeit lehunyta, úgy próbálta felidézni a hangot, amit hallott.*
- Csak arra emlékszem, hogy nagyon halk volt a hang...És ezt mondta: 'Sötétség és Fény fia! Mi volt az első emléked a Holttal, Aki Él? Idézd fel, idézd fel, idézd fel! Csakis az, csak az vezethet el....a barátodhoz!' |
 Névtelen járatta egy darabig a pillantását a lények közt, hogy eléggé összeszedje magát a válaszhoz:
- Igen, azt hiszem már jobban vagyok....Örülök, hogy találkoztunk Ízisz, és magam is remélem, hogy rendezettebb körülmények közt ismerkedhetünk össze - mormolta udvariasan, és fejet hajtott az eddig idegen kancának.
Aztán úgy érezte, hogy mindjárt összeesik, így muszáj volt leülnie, és behunynia a szemeit. Borzalmasan fájt a feje!
Asylon elképedve nézett Zenitre. Ez a lehetőség számára is új volt, és nem is kicsit rémítő!
- Jajj....dehát...miért...hogy történt volna? Nem....nem hiszem, hogy valószínű lenne....Az csak nem lenne ilyen...
Elgondolkozott. Aztán kicsit magabiztosabban folytatta:
- Akkor én már szabad lennék, ha helyet cseréltetek volna. Vagy legalábbis máshogy érezném magam...Gondolod, hogy Te is el tudnál nyomni? És akkor, ha helycsere történt volna, Te itt lennél? Ebben a fura ködben?
Töprengve megrázta a fejét.
- Nem...Nem hiszem. Lehet, hogy akkor már halottak lennénk, ha a testedbe átkerült volna az a lélek. De az biztos, hogy nem haltunk meg. Másfelé kell keresni a megoldást! Te idekerültél, és talán nem is ok nélkül. Ha valaki szólt hozzád....az sem lehetett véletlen. Talán Te segítesz nekem kijutni ebből a labirintusból. Vagy leküzdeni a megszállóm.....Nem tudod ki beszélt hozzád, amikor idejöttél? |
*Megköszörülte a torkát és felidézte, hogyan is kerültek ide.*
- Tehát... Úgy döntöttem, hogy végre valahára felkereslek titeket, hogy rendezzük a dolgainkat, merthát ugye ez így nem volt az igazi. Azt még akkor nem tudtam, hogy nem vagytok együtt. Eljöttem a tengerpartról a Dimenziókba. Itt szerencsémre hamar összefutottunk. Kissé furcsa voltál az elején, de gondoltam biztosan azért, mert rég nem találkoztunk és ugye a kapcsolatunk a vége fele nem igen volt felhőtlen, szal ennek betudtam először a furcsa viselkedésedet. - *aprót sóhajtott.*
- Aztán feltettem a kérdést, hogy hol van Evenion. Minden múlta történő visszakérdezésemre kitérő választ kaptam, így hamar leesett, hogy nincs rendben valami... és ami azt illeti, ezt az arcába is mondtam... - *megvonta a vállát.*
- Párbajoztunk kicsit, próbáltalak megkeresni, ami egy pillanatra sikerült is. Aztán végül kiszálltunk egymás elméjéből és egy csodás kis kitörésem volt. - *fejezte be.* - A többire ugye nem emlékszem, mert elvesztettem az eszméletemet. - *osztotta meg a történéseket barátjával.*
- Dióhéjban asszem ennyi volna. Ja, még valami! Amikor idekerültem, hallottam valami furcsa hangot. Nem tudom, hogy kintről, szal valaki mondta, vagy csak az elmémben... de segített, hogyan találjak Rád.
*Körbenézett, és csak késöbb, Asylon szavaira visszagondolva jutott el a tudatáig, mit is jelent mindez.
Pillanatok alatt elsápadt.*
- Ha a Te elmédben vagyunk mi ketten... Akkor... nem... nem!.. csak nem lehettem akkora barom, hogy helyet cseréljek a megszállóddal!!! - *fakadt ki önmagából.* |
Most először lmosolyodott, mióta Ködlángékkal összefutott. Hát eltűt az a lélek...és végre, itt volt az igazi Névtelen.
Ízisz mellé lépett, de továbbra is a mént figyelte.
-Már jobban vagy?-kérdezte tőle.
|
 Egyedül Ízisz volt, aki még nem ismert semmit a mostani pegazusból.Válalva a veszélyt, kilépett Ködláng mögül, és bemutatkozott.
-Üdvözletem, Ízisz vagyok!Elég rosszkor találkoztunk, tehát az első benyomás sem volt rózsás, de akkor nem voltál magad.Remélem, leszk alkalmunk újra, vagy először jól megismerkedni.
Igen, felesleges beszéd volt, de kellett neki.Valahol remélte magában, hogy a csődör nem fog tisztán emlékezni mindenre, pláne nem arra, amikor megfenyegette... |
 Ködláng már odaért társához, és most hosszan, csendben nézte a mént, majd komor kis mosoly jelent meg az arcán. Amon is észrevette hát....a pegazus megmenekülhetett!
- Üdv, Névtelen! Jó újra látni téged!
Névtelen kábán, értetlenül nézett a kettősre, hosszan figyelve Amont. Nem emlékezett semmire, főleg nem arra, hogy hogyan is került ide...Megriasztotta az a sok ködös, homályos, szörnyű kép, amik betöltötték a fejét.
- Üdv - nyögte ki végül jobb híhán az udvarias választ. Aztán nem állta meg kérdezés nélkül:
- Hogy kerültem ide? Mi...mi történt?
Ködláng fáradtan nézett össze Amonnal és Ízisszel, aki az égnek hála még mindig mögötte állt....Felszabadulás ide vagy oda, a kancáját nem fogja hagyni bajba kerülni! Épp eleget megélt már miatta.....
- Egy nemrégiben erre áthaladó hatalmas fényvarázsnak hála kiszabadultál a Téged irányító akarat uralma alól. Nem kell félned, már minden rendben. Minket is majdnem elintézett az a lélek....Örülhetsz a szerencsédnek! - foglalta össze röviden és tömören. Aztán csak nézte megrendült társát.... |
Füelt, és felkapta a fejét. A pegazus hangja megváltozott...visszatért volna?
Lassan közelebb lépdelt. Ködláng mellett állt meg, és még jobban megnézte Névtelent. Lassan öröm kezdte átvenni a szorongás helyét.
-Névtelen?-szólalt meg halkan, de érthetően. |
Asylon körülnézett, és tanácstalanul elhúzta a száját. Zenitnek igaza volt, de megint olyasmit kellett mondania, amit nem is tudott biztosra, és aminek nem örült.
- Nem tudom hogy juthatnánk ki innen - kezdte nehézkesen - Hiszen azt sem tudom hogy kerültünk ide! Nem emlékszem a megszállásomra sem, de arra sem, hogy hol voltam mielőtt találkoztunk. A támadóm a saját erőm használta volna ellenem? A lélekbörtön nem ilyen...Akkor nem itt lennénk.....és nem így. Téged nem képzellek, és tudom, hogy ez a labirintus sem illúzió, annál több. És másabb....De ez minden, amiben biztos vagyok. A megszállóm hatalmas lélek, nem tudom hogy küzdhetnénk le. Gyenge és bizonytalan vagyok.....
Ellépdelt a furcsa, ködös labirintus legközelebbi falához, és hozzá nyomta orrát.
- Nem is hideg...Biztos, hogy most valahol az elmémben vagyunk. De nem érzem, hogy uralnám ezt a helyet...Az a gonosz lélek egészen biztosan megzavart engem!! Ki tudja mennyi mindent tett a nevemben?!
Toporékolt egy sort, és közben járatta az agyát.
- Te hogy kerültél ide? - kérdezte végül - Hátha az segít. Talán akkor tudnám, hogy csak induljunk-e el itt, és ráakadunk a támadóra, vagy kezdjek törni-zúzni, hátha elpusztul és talán én túlélem.....vagy....valami egyéb.... |
*Összeszorított fogakkal meredt Asylonra, miközben alig pislogott. Egyszerre érzett izgalmat, tettvágyat és szorongást, hogy barátja mit fog mondani.
Erősen koncentrálnia kellett, hogy megértse, amit Asylon mond. Egy bólintással jelezte, hogy megértette, amit barátja mondott, de nem mozdult és nem tágított.*
- Tovább. - *kérte barátian.* - Már tudjuk, Eve hol van és a hallottak alapján nem ártana megtudnunk, mi van Vele.
*Szárnyával körbeintett.*
- De ugye ez nem megy addig, amíg mi magunk is foglyok vagyunk... |
Asylon komolyan nézett bele Zenit szemeibe. Amúgysem nézhetett volna máshová ilyen közelségből, és most kellett neki valamiféle bizonyosság. Amiből erőt meríthet. Bizonyosság, hogy most valóban tiszta a feje, és bizonyosság, hogy Zenit az, aki régen volt, az a hihetetlen peguni, aki mégis minden bizarr dolog ellenére mellettük áll, de még hogy. Akkoriban legyőzhetetlenek voltak. Eveniont is kihozták a kísértetek közül.....Ez most valódi valóság?
Mély levegőt vett, ahogy összeszedte magát. Ő Steel és Izabó fia, és réges-régen fénylények gyermeke volt. Nem adhatja fel! Egymagában is annyi mindenen ment már keresztül. Evenion a tét!! Hol van az erő, amitől hajtva régen nevetve ment a csatába, és csak játék volt minden? Hol van a fény, ami mindig velük volt? Mikor hagyták el??? Most rá kell találnia! Mihamarább!
Zenit szemei épp olyanok voltak, mint a balesete előtt Evenionéi.
'Eve.....' gondolta magában, de úgy, hogy a lelke beleremegett. Nagyot szusszantott, és behunyta a szemeit. Koncentrálni kezdett, mindenfélébe próbált belekapaszkodni, ami az elmúlt zavaros idők emlékeit jelenthette. A villanások nyúlni kezdtek, hosszabbodtak, erősödtek, és habár sok értelmük nem volt, Asylon felidézett pár történést. Az egyikben önmaga kacagott eszelősen egy teljesen kihalt pusztaságon, ahol sötét homály volt. A másikban tört-zúzott valami építményt, és hol dühös volt, hol olyan vidám, hogy diadalittasan kiáltozni kezdett, és a vidék rengett a hangja erejétől. A harmadikban viszont egy trónteremben állt.....valamiféleképp őrült lehetett, mert érezte, ahogy hűti a levegőt maga körül, pedig nem is volt egyedül. És mindez nem érdekelte! Csak önmaga érdekelte! Megfordult, és valamit kiabált...és előtte egy kétségbeesett, reszketegen zokogó, de ellenkező Eveniont látott! Úgy tűnt, mintha a kanca ellenkezne vele, és fájna az ő beszéde. Valami rossz történhetett.....És ő mit sem törődött Evenionnal.....
Elfordult a kancától az emlékben, és hirtelen összerezzenve magához tért. Zenittel szemben állt, nagy levegőket kapkodott, és közben beszélni akart, de csak ijesztő, összefüggéstelen hörgésre futotta. Várnia kellett, hogy szóhoz jusson, de amint megtalálta a hangját, újra beszélni kezdett.
- Eveniont a tábláknál....hagytam.....Ott kell....lennie....A tábláknál...a tábláknál....a Sötétség tábláinál....Ott, a kastélyban, az enyémben, a mélyben.....ott lenn....lenn.....Lenn kell lennie....Ott voltunk....Ott voltunk...és....és veszekedtünk.....Azt hiszem tettem valamit....Valamit csináltam....vele.....Én vagy ő....Ő.....Ő! |
*Meglepte barátja érteltelnsége, de gyorsan leesett neki a dolog.
A szavakra, mondatokra, amiket Asylon motyogott, nem akart válaszolni. Egy furcsa érzés kerítette hatalmába: még sok gondjuk fog akadni, mire ezt a dolgot megoldják...
Közelebb lépett Asyhoz úgy, hogy orruk majdnem összeért.*
- A kérdéseidre nem tudok válaszolni. Szörnyen sajnálom, hogy nem voltam mellettetek, de most ennek nincs itt az ideje.
*Szemeiben elszánt fény csillant.*
- Emlékezz. Merülj el a gondolataidba. Keress nyomokat. Meg kell tudnunk, Evenion hol van és hogy mi hogyan tudunk innen kikerülni. Asylon. Rajtad áll. Én tudok segíteni, de ehhez Neked kell erősnek lenned. |
-Köszönöm-suttogta mosolyogva a kancának, majd Névtelenre meredt, s figyelte párja és a mén minden mozdulatát.Lassan felállt.
-Őszintének tűnik...Talán magához tért.-jegyezte meg hallkan.Nem akart neki válaszolni....-nem is őt kérdezték-végülis nem is ismerte a lényt, illetlenség lett volna, ezenkívül nem tudta, valóban öszinte, vagy csak naggyon jó színész.... |
[508-489] [488-469] [468-449] [448-429] [428-409] [408-389] [388-369] [368-349] [348-329] [328-309] [308-289] [288-269] [268-249] [248-229] [228-209] [208-189] [188-169] [168-149] [148-129] [128-109] [108-89] [88-69] [68-49] [48-29] [28-9] [8-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Harsogó vidáman vágtázott át a síkon. Ez a hely elég kopár volt...Kőpadló, kőpadló, ameddig a szem ellátott....Szükre ég és körben csak horizont....Ami elég nagy hazugság és illúzió volt, mert vágtathatott valaki élete végéig, akkor sem érte el a szélét. Mert nem volt. Néha egész megdöbbentő dolgok bukkantak elő itt-ott, de csak nagyritkán! Főleg a szabad tér volt az, ami élvezhetővé tette az életet itt, bár amenyire Harsogó tudta, itt senki sem élt.
- Ó igen, nagyszerű egy házibuli! Szólj, hogy ha legközelebb Nálad tartjuk, több lényt hívjunk meg! - mormolta nem minden malícia nélkül, és belépdelt az út közepére.
Névtelen járatta egy darabig a pillantását a lények közt, hogy eléggé összeszedje magát a válaszhoz:
Egyedül Ízisz volt, aki még nem ismert semmit a mostani pegazusból.Válalva a veszélyt, kilépett Ködláng mögül, és bemutatkozott.
Ködláng már odaért társához, és most hosszan, csendben nézte a mént, majd komor kis mosoly jelent meg az arcán. Amon is észrevette hát....a pegazus megmenekülhetett!