|
Témaindító hozzászólás
|
2006.05.11. 17:07 - |
 *Elenarya csöndesen állt kedvenc sziklaszirtje tetején és figyelmesen kémlelte a tájat. Hajnalodott, az égen már bíbor fényben fürödtek a felhők, de eddig semmi. Elenarya eddig hiába hegyezte a fülét... mikor már az ég alja is rózsaszínűvé vált, akkor meghallotta. Végre meghallotta, amit várt. Egy nyerítést.* -Hmm. -*mosolyodott el.* -Elbereth ma kicsit elaludt. Máskor sokkal hamarabb hív.-*mondta csöndesen, csak úgy önmagának, majd válaszul ő is felnyerített. Élesen, tisztán, zengőn, szívbemarkolóan csengő hangon. Hangját messzire vitte a szél, és tudta, hogy Elbereth meghallotta. Csikókoruk óta így üdvözölték egymást hajnalban. Elenarya elégedetten tárta ki gyönyörű, hófehér szárnyait, majd lendületet vett, elrúgta magát a földtől és a magasba emelkedett. Nem tudta, merre felé megy, de úgy sejtette, hogy még a mai nap folyamán veszélybe fog kerülni...* |
[198-179] [178-159] [158-139] [138-119] [118-99] [98-79] [78-59] [58-39] [38-19] [18-1]
*Zenit már épp nyitotta volna a száját, amikor Dignified váratlanul megszólalt.*
- Maradjatok csöndben és figyeljetek! - *szólt hátra folytott hangon.*
- Nem éreztek semmi furcsát? |
 Ekkor közelebb lépett Zenithez. Halkan elkezdte:
- Azt hittem a kérdéseimből nyilvánvaló: a családomat kerestem.....Ott nőttem fel, kutatva a szeretteim után, sosem ismertem meg a világ többi részét....Ezért maradtam ott.....Nem vágytam ki, mert.....egyfelől árulásnak éreztem volna, a remény feladásának, másfelől valahol élt bennem egy olyan képzet, hogy ha abban a tájban anniy gonosz él, akkor másutt talán még rosszabb....Mindig egyedül voltam, sosem mondta senki, hogy más a helyzet, de annyira akartam a családomat, hogy nem is érdekelt. |
*Dignified továbbra is hallgatott, tekintetét mereven a távolba véste.*
*Zenit egy ideig csöndben állt, de hamar elunta és ismét Angyalhoz fordult.*
- Fénylény létedre miért tartózkodsz a Sötétségben? Sosem vágytál ki? |
Zenitre meredt.
- Így alakult - súgta vissza. |
*Töprengve meredt a távolba.*
- Szereted a magányt? - *kérdezte halkan, Angyal felé fordulva.* |
- Nem szeretjük azt az ablakot - motyogta, nem véve észre a mének arcát, mert a patáját nézegette.
- Nem is szeretjük.....Elkerüljük. Igaz, én amúgy sem vagyok a többiekkel... |
*Zenit kissé lelombozódott. Nem tudta, mit várt az ablaktól. De egy biztos: nem ezt...*
*Dignified-t azonban kifejezetten izgatta a dolog. Erőt vett magán és nem faggatta tovább Angyalt, de eldöntötte magában, hogy ha lesz ideje, ellátogat oda.* |
- Nekem csak mesélték, nem tudom - felelte kissé riadtan, hogy ekkora érdeklődéssel hallgatják.
- Állítólag furcsákat...vagy borzalmasakat...néhanap meg érthetetleneket..... |
- Milyeneket? - *kérdezte egyszerre Dignified és Zenit. Zenit furcsállva nézte a fekete mént, de mivel az nem reagált, visszafordult Angyalhoz.* |
Összeborzongott.
- Az az ablak a Várkastélyban van! Az az átlátszatlan ablak, amiben éjjel látomásokat élhetünk át! |
*Dignified arcáról nem lehetett leolvasni semmit. Egy ideig hallgatott, mielőtt megszólalt volna.*
- Nem rossz. - *mondta tömören, majd Zenithez fordult.*
- Lássuk.
*Zenit ámulatából csak nehezen tudott felocsúdni és a koncentrálás most nehezebben ment, mint általában.
Szerencséjére Dignified türelmesen várt, így idővel megnyugodott és átadta magát a feladatnak.
Szemeit lehunyta és visszaemlékezett az utolsó napokra, amiket a Kastélyban töltött. Végigment az összes termen, folyosón és tornyon. Egyre kíváncsibbá vált, mintha valami - számára ismeretlen - lenne a várban, ami őt izgathatja! Elmélyült barangolásában észre sem vette, hogy a szikla tetején állva homályosan derengeni kezdenek a falak, a mennyezet, a berendezés. Angyal és Dignified is azt látta, amit ő.
Egyre gyorsabban váltotta a termeket, egyre feljebb ment, szinte már betegesen és megszállottan tört be az utolsó terembe. Sötét volt. Sötétebb, mint az összes előbbiben. Sehol egy ablak, sehol egy világításra szolgáló eszköz. Mindennek ellenére Zenit határozottan tartott egy bizonyos pont felé. Nem tudta megfogalmazni még magának sem, hogy mihez megy. A falhoz közelebbi szárnyát annyia bontogatta csak szét, hogy súrolja a falat, így vezetve magát a sötétben, mígnem egy kicsit kijjebb álló részre nem lett figyelmes. Oda fordult, és egy fekete ablakot látott. Ablak volt? Nem, a szó nem megfelelő, mégsem tudta megfogalmazni, mi lehetett volna. Aztán a szilárdnak tűnő üveg hullámzani kezdett. Zenit megbabonázva nézte. Le sem bírta venni róla a tekintetét.*
*Dignified borzasztóan kíváncsi lett volna annak az ablaknak a mutatnivalójára, és tisztában volt vele, hogy lehet, élete egyik nagy lehetőségét szalasztja el, mégis a "nem" mellett döntött. Nem volt egyedül és nem tudhatta, mi fog történni.
A történések befejezését jobbnak látta gyorsan megtenni.*
A három peguni lába alól kicsúszott a talaj. Sorra minden termet maguk mögött hagytak, míg ki nem értek a kastélyból, a levegőbe nem emelkedtek és újra le nem szálltak a sziklák tetején.
*Dignified tettetett nyugalommal fordult Zenithez.*
- Ez sem volt rossz. Látom, igyekeztek.
*Zenit bosszúsan hallgatta Dignified-t. Cseppet sem érdekelte az osztályzása, tovább akarta nézni azt az ablakot! Tudni, látni akarta a folytatást!* |
Nagyon zavarba jött! Nem akart szólni, hogy csupán néhány zavaros csikókori emléke maradt.......
Hogy mutassa meg azt, amiből neki sem maradt?
Végül behunyta szemeit, és felidézte a legerősebb emlékét: a sötét talajon ült, és valami hatalmas és fényes, fehér felé röppen, majd arcát súrolva elkanyarodik felette.
Újra és újra ezt nézte magában, lassan megfeledkezve a feladatról, csak élvezve az emléket magát. Egyre tisztább lett, és a következő pillanatban a nagy, fehér dolog alakot öltött! Egy szárny volt!!!!
Felsikoltott meglepetésében és örömében, hirtelen szarva felizzott, kirobbant belőle egy hatalmas, formátlan fehérség, egyre vakítóbb lett, egyre tisztább, majd elsuhant hármuk felett, majdnem hozzájuk ért, és azután elkanyarodott és eltűnt.....
Angyal áhítattal nézte végig az egész bűbájt, aztán döbbenve rá, hogy mestere talán nem épp erre gondolt....
- Nekem....ez az egyetlen igazi emlékem - vallotta be szégyenkezve. |
*Zenit is csöndben maradt.*
*Nagy levegőt vett.*
- Tekintve a jövőtökre, sok ehez hasonló feladatot fogtok kapni, ahol tájékozódni kell. Idővel persze egyre nehezebbek lesznek a feladatok.
*Végignézett a két fehér lényen.*
- Most azonban... lássuk a következő gyakorlatot! A hely kiválóan alkalmas arra, hogy játszunk egy kicsit. - *mondta mosolyogva.*
- Mindketten hunnyátok be a szemeteket. Nem ér lesni! Angyal, Te képzeld el egyik gyerekkori pajtásodat, vagy a helyet, ahol születtél. Zenit, Te pedig képzeld el, hogyan festhet az a bizonyos kastély a Sötétségben. Koncentráljatok erre alaposan! Amikor szólok, nektek ezt nekem meg kell mutatnotok. Hogy mivel? Hát persze, hogy a fénnyel, vagy a sötétséggel! Próbálkozzatok csak! ha nem megy, mondom tovább. Zenit! Kezd te! Had lássam azt a kastélyt!
*Kíváncsian várta a fejleményeket.*
*Zenit összeszorította szemeit és mélyen koncentrált. Foggalma sem volt, honnan kellene tudnia, hogyan néz ki a kastély jelen állapotában, így úgy képzelte el, ahogy utoljára látta.
Arca előtt néhány méterrel sötétség kezdett gomolyogni, majd bizonytalanul valamiféle alakot kezdett felvenni. Amikor tovább dolgozott volna a képen, egy éles hang félbeszakította.*
- Nem! Nem elég! Pontosabban! És a jelenlegi kinézet érdekel! - *csengett hangja határozottan és keményen.*
- Amíg átgondolod ismételten, addig jöhet Angyal. Na, hadd lám! |
| Nem szólt semmit, csak keserűen lógatta a fejét. |
*Dignified nem szólt semmit, amikor Angyal leszállt elé. Még nem volt itt az ideje.*
*Néhány perc suhanás után végre megpillantotta Angyalt és Dignifiedet. Szégyenkezve vette tudomásul, hogy utoljára érkezett...
Szárnyait összecsukta, hagyta, hagy zuhanjon lefelé, majd a szikla teteje felett néhány méterrel széttárta szárnyait és ledobbant a földre.
Nem kérdezett, nem mondott semmit. Nem volt megelégedve a teljesítményével...*
*Hagyta, hogy a két fiatal kicsit gondolkodhasson. Végül mély lélegzetett vett é belevágott.*
- Remélem nem kell magyaráznom, hogy a teljesítményetek ebben a feladatban borzasztóan gyenge volt, pedig azt hittem, ennél azért jobban fog menni... |
Egyre élesebb kanyarokba tekeredett, egyre rémültebb lett, aztán egyre kimerültebb.
Úgy érezte, ha tehetné, feladná! Átadhatná magát a száguldásnak, és ki tudja meddig suhanna.....
Aztán hirtelen ötlettől vezérelve valóban feladta a küzdelmet, de nem elindult a semmibe, hanem becsukta szárnyait, leszorítva minden tollát.
Mintha falnak ütközött volna, lendülete elhalt, és kavarogva, kapálózva lezuhant az égből!
Jó darabig próbálkozott elérni valamiféle egyensúlyt, de szárnyai nélkül elég nehéz volt, kinyitni pedig nem tudta őket, olyan szerencsétlenül zuhant!
Nagyokat dobott magán, miközben rohant felé a föld, de nem adta fel, hanem tovább küszködött saját testével.
Valószínűleg az utolsó pillanatban tudott végre fejjel a föld felé fordulni, és szétcsapni szárnyait. Így is beleremegett az erőfesztésbe, hogy befogja a zúgó szelet lendületéből, és vitorlázni kezdjen!
De legalább már uralta saját magát....
Emelkedni kezdett, és keresni kezdte szemeivel a legmagasabb csúcsot. Így is jópár körébe került a magasban, hogy ráakadjon, és azon Dignified-re.
Nem tudta mennyi idő telt el, félresikerült bűbájával való élet-halál harca ki is törölte a fejéből a korlátozást, így némiképp szorongva indult el a sziklacsúcs felé.
Szótlanul, elborult arccal szállt le a mentor elé. |
*Tempósan közeledett a sziklák felé.
Olyan tempóban emelkedett, ahogy a sziklák nőttek. Egyre magasabbra kellett repülnie. A levegő ebben a gyors tempóban mintha szúrt volna! Hideg volt és nyirkos... Igazán kellemetlen érzés.
Aztána sziklák összementek és a másik oldalon találta magát. Lelassította magát és visszafordult. Csak ekkor vette észre, hogy még beljebb kell mennie. Immár lassab tempóval ugyan, de végre jó irányba haladva tartott a csúcsok felé.* |
*Dignified a legmagasabb szikla tetejét állt és türelmetlenül kopogott patájával.
Nem volt szüksége órára, hogy tudja: már jócskán letelt az a 10 perc... Aggódni azonban nem kezdett. Elég távol állt tőle ez a dolog. Majd ráér akkor, ha 10 percet késnek a növendékek...* |
Süvített a furcsa mágiával megsegítve, egyre közeledve a vágyott tájat jelentő első sziklafalhoz.
'Lassítanom kell' gondolta, és megpróbálta először szárnyaival, hiába, majd elméjével, még mindig hiába!
Elöntötte a rémület, ahogy egyre közeledett egy tömör sziklafalhoz. Gyorsan oldalra kanyarodott, cikázni kezdett a sziklák közt, majd függőlegesen suhant felfelé, de miközben lassan kikerült a sziklák közül, még mindig nem tudott fékezni! |
 -Nah akkor gyere!
(reag az erdőbe a fákkal körülvett nagy tó partjára) |
[198-179] [178-159] [158-139] [138-119] [118-99] [98-79] [78-59] [58-39] [38-19] [18-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
*Elenarya csöndesen állt kedvenc sziklaszirtje tetején és figyelmesen kémlelte a tájat. Hajnalodott, az égen már bíbor fényben fürödtek a felhők, de eddig semmi. Elenarya eddig hiába hegyezte a fülét... mikor már az ég alja is rózsaszínűvé vált, akkor meghallotta. Végre meghallotta, amit várt. Egy nyerítést.* -Hmm. -*mosolyodott el.* -Elbereth ma kicsit elaludt. Máskor sokkal hamarabb hív.-*mondta csöndesen, csak úgy önmagának, majd válaszul ő is felnyerített. Élesen, tisztán, zengőn, szívbemarkolóan csengő hangon. Hangját messzire vitte a szél, és tudta, hogy Elbereth meghallotta. Csikókoruk óta így üdvözölték egymást hajnalban. Elenarya elégedetten tárta ki gyönyörű, hófehér szárnyait, majd lendületet vett, elrúgta magát a földtől és a magasba emelkedett. Nem tudta, merre felé megy, de úgy sejtette, hogy még a mai nap folyamán veszélybe fog kerülni...*
Ekkor közelebb lépett Zenithez. Halkan elkezdte:
-Nah akkor gyere!