|
Témaindító hozzászólás
|
2006.07.13. 23:27 - |
 - Itt az ideje kicsit porig rombolni ezt a helyet. - hörögte.
 - Ritkán értek egyet Veled, de most kettőnké az élvezet!
A két rettenetes lény lazán sétált végig az utcán. Házakat gyújtottak fel vagy döntöttek össze, az emberek támadásait fel sem vették, majd leölték őket.
Egyedül a gyerekeket és a fegyvertelen nőket kímélték, náluk behunyták a borzasztó halál-jozó szemüket, hogy aztán folytassák a pusztítást....
- Nahát, nahát....Egy lovarda....Te is arra gondolsz, amire én????
Nem is válaszolt....Nekirontott a falaknak, áttörte őket, a lovakat eleresztette (azok rémülten rohantak előle és megjelenő társa elől.
Majd lángot dobott a szénapadlásra és Carsanaummal az oldalán kikocogott a rombadőlő épületből...
- Egyre jobb! - kacagott nekitüzesedve.
|
[98-79] [78-59] [58-39] [38-19] [18-1]
 -Koni!-kiáltott fel rémülten. Letérdelt mellé, és a pulzusát nézte: az tökéletes volt. Azután a légzését: szintúgy.
'Mi történhetett?'majd gyorsan valami megoldás után kutatott a fejében. Végül kipróbálta, ami az erőssége: a gyógyítást. Csillogó, fekete szárnyával betakarta Koni egész tesét, mire a szárny fényt kezdett sugározni. Egyre erősebben... míg végül újra feketén csillogott. Dorcsy levette szárnyát, és homlokráncolva figyelte a reakciót. |
 Egyszer csak belé hasított egy érzés....egy -enyhén szólva-kellemetlen érzés.Vadul zihálni kezdett; térdre is esett.Mintha 100 kilométert futott volna!Víz verte ki és csak lihegett.Rémülten Dorcsyra nézett, majd, mintha hátba döfték volna, megmerevedettt, szemei komoly (halálos) tekintetett vettek fel...aztán eldőlt....csak lélegzetett vett, teste sokáig merev volt.... |
Meglepődve felpillantott, majd elosolyodott.Biccemtett,de ahogy meglátta a kéznyújtást-kicsit habozva-kezet rázott.
-Részemről a szerncse!Igen, az vagyok.Még nem láttalak erre, bizonyára egy új nevelő vagy! |
Elmerengve nézte a kihalt tájat, ahol egy lélek sem volt-legalábbis ezt hitte, amíg tekintete a szárnyas lányra nem vándorolt. Kicsit meglepődött, de látta, sőt érezte a belőle áradó jóságot, így közelebb sétált, majd barátságosan ráköszönt!
-Üdvözöllek! Dorcsy vagyok... te pedig csakis Koni lehetsz...-azzal kezet nyújtott neki. |
Eljött a faluba!Szomorúan nézett végig a kihalt településen.Régen ide jött betegeket ápolni, de néha itt is lakott.Volt néhány barátja, de ellensége is!(Ezek azért voltak, mert azt "merte állítani", hogy a csodalovakkal békében kell élni, mert tőlük függ az életük.)Sokan lenézték, de mégis hozzá mentek, ha valami bajuk volt, vagy szerettüknek, és Koni mégis elválalta kezelésüket.Azt hitték gyengeségből teszi, de aki ismerte és barátja volt, az tisztelte ezért.
A sok keserűség ellenére sok szép jó emlék tapadt ehhez a helyhez, s bár nem tartozott az ember közösséghez, mégis kicsit hiányzott neki.Szomorúan tekintett le a földre, s barátjaira emlékezett, sazoktól búcsúzott el végleg..... |
 Ulmo a hajdani falu közepén állt.
Körülötte porig rombolt házak maradányai, üszkös, halott romok.....
A holttesteket már rég eltakarította az idő, így most csak a szomorúság, a kihalt, üres tér vette körül a pegunit.
Nagyot sóhajtott.
'Az embereknek volt helye itt. Itt, a Birodalomban.....Kiérdemelték.....Igenis volt olyan, akinek itt volt a helye!' merengett és végül dobbantott egyet.
'Mindent nem hozhatok helyre...De valamit megtehetek...'
Előbb csak mélyen magában, halkan, szinte csak az elméjében kezdte a dallamot, majd az egyre hangosabb és hangosabb lett, mint ahogy a patak duzzad és hatalmasodik folyammá, majd nemsokára hangja betöltötte a hajdani falu tereit, minden helység felett ott lebegett és zengett a dala. Úgy szólt a dal, mint maga a hatalmas Víz: egyetlen lenyűgöző, érthetetlen, hatalmas hang volt, de mégis mintha száz meg száz és ezer meg ezer másik hangból állt össze, és lett teljessé és tombolóvá.
A dal szövege újra és újra ismétlődött, de a dallam mindig kicsit más volt, mint a Víz, ami ugyanúgy hullámzik, de mégis mindig kicsit más, és bár egyformának látszik, egyetlen hullám sem lesz pont olyan, mint egy másik, mind-mind hasonló és egyetlen óriási állandóságot alkot, de közben részletei egyszeriek, visszahozhatatlanok.
"Túl a hegyen, túl a völgyön,
Túl a füvön, túl a kövön,
Túl mindenen, mi a Földé,
Ott zeng a Víz minörökké!
Hall és átél mindent, ami volt és van,
Őriz, érez, formál, míg változatlan
És mégis mindig, mindig más
Arca örök hullámzás:
Pusztít, tombol, háborog,
Máskor éltet, záporoz;
Zúgva rohan, sebbel-lobbal,
Őrült, zúgó zaja robban,
Máskor vígan csacsogva kanyarog,
Patak tükre szikrázón felragyog;
Télen csodából kristály,
Nyáron égi enyhet ád,
Mindig egy és mindig más,
Arca örök hullámzás....
Életet ad és életet veszejt
Maga az Élet az, mit mélye s lénye rejt....."
Ulmo zengőn, egyre hangosabban dalolt, bejárta az egész falut, és a dala megtöltötte a levegőt, lassan kiteljesedett, és végül a mágia alkotni kezdett!
A víz mindenütt megjelent, felemelkedett a föld mélyéről, majd vízfalak formájában kiemelkedett! A falak ide-oda vándoroltak, majd, mikor minden törmelék, hamu és rom bennük volt, lassan forogni kezdtek és oszlopokká keskenyedtek és kerekedtek, egyre gyorsabban és gyorsabban forogtak! Aztán az oszolpok hirtelen eltűntek a földben és velük minden rossz is, ami a szörnyűségek megtörténte után mementóul megmaradt...
Ulmo végignézett a vízes, üres területen és még egyet biccentett.
Kicsiny patakok törtek fel, és bájosan csobogva, itt-ott kisebb medencékben tavacskákká mélyülve gyönyörűséges hellyé varázsolták a hajdani falut.
'Egy nap.....ha az emberek talán visszatalálnak ide.....Talán elég szépnek találják majd ezt a helyet, hogy újra falut alapítsanak itt.....'
Kitárta szárnyait és felszállt.
Még egyszer végignézett művén, majd tovaszállt. |
*Despota követte szemével a távozókat.
Amikor eltűntek szeme elől felszállt és eltűnt az égen.* |
 Megint behunyták a szemeiket, és ezúttal Giadron hördült fel:
- Már megint te?!?! Állj félre!
Aztán hirtelen se szó se beszéd Despotára ugrott, leteperte és félresöpörte! Aztán felbömbölt a kíntól és csaknem összerogyott. A mellkasából egy dárda állt ki. A hegye csaknem teljesen az egyszarvú testébe ment....
- Carsanaum! - suttogta könyörgően. Mert az örök élet az övék volt. De nem a sebezhetetlenség és a fájdalom sem kímélte őket....
A fekete unikornist nem kellett még egyszer szólítani. Odaugrott, kirántotta a dárdát és társa alá mászott, aki rázuhant a hátára. Már úgy egyenesedett fel, hogy Giadron a hátán csüngött.
Aztán, mivel a pegazus nem állt az útjában kinyitotta rettenetes szemeit....és a megmaradt emberek holtan rogytak össze. Ekkor behunyta a szemeit és a pegazushoz fordult.
- Legközelebb nem hagyom, hogy megmentse az életed! - sziszegte közelről az arcába, míg résnyire kinyitotta a szemét. Ez egy sajátos trükk volt: néha ugyanis vörösen felizzott a résnyire kinyitott szem. Ezzel ölni nem lehetett, de rémíteni igen.
- Ég veled! Aztán a közelünkbe ne kerülj még egyszer! Mert személyesen szabadítalak meg attól a hatalmas, nemes, kegyes szívedtől, ha akadályozni mersz még egyszer minket!
Rémítően felnyerített és vágtába ugrott, vissza a főutcára, végig azon, ezzel az életbenmaradt és azóta kimerészkedett embereket újra halálra rémítve és visszakergetve a menedékeikbe..... |
*Despota látta a távólból, hogy megint mit művelnek az unikornisok.
Gyors repülésre kapcsolt és hamarosan beérte Őket.
Leszállt a még néhány megmaradt ember és a két unikornis közé.
Jobb szárnyát jobbra, bal szárnyát balra nyitotta szét.
Az emberek felöli oldalon megkeményítette szárnyát, hogy ha esetleg hozzávágnak valamit, vagy megpróbálnak dárdát beleállítani, akkor ne legyen semmi baja.
Az unikornisok felöli oldalon nem keményítette meg a szárnyát. Tudta, hogy ha meg akarják ölni, akkor ígyis, úgyis sikerült Nekik... Azért remélte a legjobbakat...* |
- Megvan! - hörögte diadalittasan Carsanaum.
- Igeeeen... - susogta gyönyörűséggel telve Giandor.
Előttük állt egy erős kőépület, azelőtt pedig emberek tömege. Mindnél valami fegyver...És őket figyelték fekete tűzzel a szemükben!
- Kezdjük! - morogta Carsanaum.
Giandor nem válaszolt, hanem berontott az emberek sűrűjébe, kicsit késve követte a társa...
A szemeiket nagyra nyitották és félelmetes hörgéssel tépni, törni, zúzni kezdték a gyenge testeket. Persze, az ő testük is tele volt súlyosabbnál-súlyosabb sebekkel, csak épp a halhatatlanság átka miatt ez az egész nem érdekelte őket..... |
*Despota a két unikornis után ügetett.
Amikor odaért a sarokra, a két unikornis már messze járt.*
- Ideje mennem.
*Azzal felszállt a levegőbe. Egy darabig még követte a két unikornist, igaz, a levegőből.* |
Összenéztek.
- Eris megtiltotta!
- De ő most nincs itt! Épp őmiatta kell...
- Nem.
- Rendben.
A két lény hirtelen eltűnt!
Aztán feltűntek Despotán túl. És mentek tovább végig a főutcán.
- Merre is mondta az a peguni, hogy nézzünk körül?
- Valamerre arra.
- Akkor hajrá!
A két lény befordult egy sarkon, és földetszaggató vágtába ugrottak! |
- Jobb Őket hagyni, mint megölni ! - *vetette ellen Despota.*
- Addig, amíg nem bántotok másokat, addig semmit. Ha meg mégis, addig meg majd kitalálok valamit. |
- Nekünk nem, de az eriszieknek igen. - mondta egyikük.
- Ez pedig egy és ugyanaz. - mondta a másik.
Hirtelen sétálni kezdtek és a következő pillanatban már Despota körül köröztek.
- Mégis mit akarsz tenni velünk? Elég ha rádnézünk és meghalsz! - Giadron lenézően és lesajnálóan figyelte a pegazust.
- És nem tudsz ártani nekünk! - nevette Carsanaum.
- És mint már mondtuk, ezek előbb-tuóbb a saját fajtájukat is ölni fogják, ha pedig elereszti őket a Sötét meghalnak vagy megőrülnek! Olyan jó ötlet hagyni őket? |
*Despota undorodva nézte, amiket a két unikornis művelt.*
- Mit gondoltok, a Sötétségnek annyira fontosak az emberek, hogy akárcsak 1 lényt is ide fog küldeni ? Mert szerintem nem. És ha így van, akkor hiába teszitek mindezd.
- Az meg egyáltalán nem tartozik rám, hogy a gazdátok eltűnt és most gyengébb a hálótok.
- Hiába minden, amit mondtok, ez akkor sem helyes, amit tesztek !
- Ártott Nektek egyetlen egy ember is ? Mert őszintén szólva, nem nagyon tudom elképzelni.
- Előre megmondom, hogy nem fogom hagyni, hogy tovább ezt csináljátok ! |
Az idők során a rendkívüli mágiának köszönhetően több extra érzékük is kifejlődött. Így, mire a pegazus leszállt eléjük, mindketten becsukták a szemüket, de enélkül is látták minden rezdülését. Az arcuk felé nézett, és még azt is tudták, ha megrezzent.
- Mi a fészkes fenét akarhat ez? - hörögte Carsanaum.
- Nagyon úgy tűnik, hogy zavarja, amit csinálunk.... - montda Giandron maró gúnnyal.
- Akkor áruló! És ideje kivégezni....
- Ne siesd el! Nekem úgy tűnik, hogy nem az embereké, hanem csak egy nemes lelkű kis hősködő!
- A kis ostoba! - végül közvetlenül a tűzszín pegazushoz szólt: - Jobb ha nem állsz az utunkba! Mellesleg ezekért a teremtményekért már igazán kár a fáradtság! Meg is mutathatjuk!
Ebben a pillanatban egy oldalsó, sötét sikátorból egy férfi rontott elő egy vasvillával és a pegazusnak akart menni. Sosem jutott el odáig.
Giandron elkapta a vasvillát és megpördült, mire a vasvilla kicsúszott az ember kezéből és az betántorodott a háromszög közepére.
Ahol Carsanaum hátulról és oldalról a fogai közé kapta a nyakát és előrenyújtott nyakkal Despota elé tartotta. Aztán morgott valamit.
- Azt akarod hogy mutassam meg? Minek? - fintorgott Giadron.
Carsanaum újra morgott.
- Legyen... - sóhajtotta. - Jól figyelj kis pegazus!
A fehér egyszarvú odament társa mellé és az ember felé fordította az arcát. A szemei résnyire kitárultak...az ember sikoltozni kezdett és minden erejével szabadulni próbált. Carsanaum pedig egyetlen mozdulattal végzett vele. Giadron újra lecsukta a szemeit.
- Nem tudom értetted-e, amit láttál, így elmagyarázom. - mondta Carsanaum. - Ezeket az embereket, egytől egyig megszerezte magának a Sötétség. De oly mértékben behatolt a lelkükbe, hogy nélküle már élni sem képesek....Ezek a nyomorultak vagy meghalnak, vagy pokoli fájdalmak között megtébolyodnak nélküle...ami persze azt jelenti, hogy igazságszerint kegyes dolgot művelünk velük....A gyerekeket és a nőket azért kíméljük meg, mert Eris így parancsolta, és mert a remény hal meg utoljára...Rájuk a Sötétségnek nincs akkora szüksége, hátha megszabadulnak....A többiek idővel elkezdenének átalakulni a Sötét szolga-szörnyeivé, így mindenkinek jobb nélkülük....
- És a jövetelünknek ez a kegyes halál csak egyik része volt...Azért kezdtünk pusztítani, hogy idecsaljuk a Sötétség egy lényét...Kell nekünk! - mondta Giadron.
- Mert bár nem tartozik rád, de eltűnt a gazdánk. Meg kell találnunk! A hálónk gyenge, ami azt mutatja, hogy valaki vagy valami elzárja tőlünk! És csak a Sötétség lehet erre képes....- hörögte a fekete szörnyeteg. |
*Despota épp az emberek faluja fölött repült, amikor meglátta, hogy az több helyen ég.
Lejjebb ereszkedett. Ekkor már emberek jajgatását, asszonyok sikoltozását és gyerekek rémült övéltését hallotta.
Nem tudta, mi lehet ez.
Ahogy egyre lejjebb és lejjebb ért, észrevett 2 unikornist.
Látta, hogy miket művelnek.
egyből összecsukta szárnyait és hagyta magát zuhanni. Az utolsó pillanatban szétcsapta szárnyait, így lelassította magát és pont a két unikornis elé szállt le.* |
- Itt az ideje kicsit porig rombolni ezt a helyet. - hörögte.
- Ritkán értek egyet Veled, de most kettőnké az élvezet!
A két rettenetes lény lazán sétált végig az utcán. Házakat gyújtottak fel vagy döntöttek össze, az emberek támadásait fel sem vették, majd leölték őket.
Egyedül a gyerekeket és a fegyvertelen nőket kímélték, náluk behunyták a borzasztó halál-jozó szemüket, hogy aztán folytassák a pusztítást....
- Nahát, nahát....Egy lovarda....Te is arra gondolsz, amire én????
Nem is válaszolt....Nekirontott a falaknak, áttörte őket, a lovakat eleresztette (azok rémülten rohantak előle és megjelenő társa elől.
Majd lángot dobott a szénapadlásra és Carsanaummal az oldalán kikocogott a rombadőlő épületből...
- Egyre jobb! - kacagott nekitüzesedve.
|
[98-79] [78-59] [58-39] [38-19] [18-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
- Itt az ideje kicsit porig rombolni ezt a helyet. - hörögte.
- Ritkán értek egyet Veled, de most kettőnké az élvezet!
-Koni!-kiáltott fel rémülten. Letérdelt mellé, és a pulzusát nézte: az tökéletes volt. Azután a légzését: szintúgy.
Egyszer csak belé hasított egy érzés....egy -enyhén szólva-kellemetlen érzés.Vadul zihálni kezdett; térdre is esett.Mintha 100 kilométert futott volna!Víz verte ki és csak lihegett.Rémülten Dorcsyra nézett, majd, mintha hátba döfték volna, megmerevedettt, szemei komoly (halálos) tekintetett vettek fel...aztán eldőlt....csak lélegzetett vett, teste sokáig merev volt....
Ulmo a hajdani falu közepén állt.
Megint behunyták a szemeiket, és ezúttal Giadron hördült fel: