|
Témaindító hozzászólás
|
2006.05.26. 22:25 - |
 Draugherit hasalt. A sötétben a többi érzéke vezette, a szeme csak felesleges gond volt, mert állandóan vörösen égett.
Három hónap....Az épp elkezdődő tavaszból lassan a nyárba lép másutt az idő. Ő ennyi ideje űzte a Gonoszt. Itt, a Sötétben csak pár hete voltak, de ez épp elég volt, hogy végleg kihaljon belőle minden, ami korábban jellemezte.
A rengeteg hatc és küzdelem kimerítette. Mi sem mutathatta ezt jobban, minthogy éjfekete lett ott is, ahol sosem volt az a színe és a szeme a sárgából vörösbe váltott. De úgy érezte, mindez megérte.
Mert végig, ahogy kiszorítoták a rosszat Simbelmyneból, érezte, hogy közelednek a Rossz Urához. Ha őt legyőzik, akkor vége lesz a lidércnyomásnak. Minden nyom, minden ötlet, minden mágianyom idevezetett. Meg kell találniuk a forrást, különben a vérfarkasok legyőzése, a szellemek elkergetése, at orkok és más szörnyek szétzilálása és a Nagy Akarat megtörése mindezeken - hiába volt.
Nem sok társa volt. Steel, Machos voltak a legjobbak, de a többi eriszi is küzdött, védte a Birodalmat. Ő vállalta a legkeményebb utat....
Azaz mégsem. Mert a legkeményebb út Izabóé volt, aki ugyenzt csinálta, de teljesen egyedül a Félelmek Birodalmában.
Mások élvezték az életet, ők meg itt, elszigetelt sarkokban küzdöttek másokért...Akik nem is sejthették....És nemcsupán itt küzdöttek, de egyenesen ők kergették ide vissza a Sötétet...
Egy pillanatra visszaszállt a hónapokal ezelőtti percbe, mikor még a tündérországszerű világban lehetett, mikor egyetlen nem eriszi barátjával utoljára találkozhatott. 'Az egy egész másik élet volt.....'
Végül fáradtan behunyta szemeit és pihenni próbált. A nagy küzdelem mégodébbvolt.
|
[1184-1165] [1164-1145] [1144-1125] [1124-1105] [1104-1085] [1084-1065] [1064-1045] [1044-1025] [1024-1005] [1004-985] [984-965] [964-945] [944-925] [924-905] [904-885] [884-865] [864-845] [844-825] [824-805] [804-785] [784-765] [764-745] [744-725] [724-705] [704-685] [684-665] [664-645] [644-625] [624-605] [604-585] [584-565] [564-545] [544-525] [524-505] [504-485] [484-465] [464-445] [444-425] [424-405] [404-385] [384-365] [364-345] [344-325] [324-305] [304-285] [284-265] [264-245] [244-225] [Korábbi]
*Zenit elkezdett visszafelé repülni.*
- Mit monduk a "nép"nek ? - *kérdezte néhány perces hallgatás után.* |
 Bólintott.
- Jó ötlet.
- Semmi gond, fátylat rá. Ez előfordul.... |
*Zenit még egyszer utoljára oda nézett, ahhol utoljára látta Eve-t.*
- Kérlek, ne haragudj, Asylon. Eléggé kétségbe estem és ... hát ... nem gondoltam meg, mit is mondok.
*Visszafordult a kastély felé.*
- Menjünk vissza. - *indítványozta.* |
- Igen, értem. - mondta és hiába volt minden akarata, a hangja fátyolossá lett. Nagy levegőt vett, majd beszélni kezdett.
- Igen tudom. És ha tiszteletben tartod őt eléggé, akkor megérted a tettét. Ha tiszteled őt, a célt, amiért vállalta, a döntését, akkor most visszajössz velem és többet nem beszélsz velem így. Én telepata vagyok. Amint Eve magához tér, érezni fogom őt és mindent megteszek, hogy kiszabadítsam, ha kell, a saját életem árán. Én érezni fogom, amit ő, olyan teljeséggel, ahogy ő engedi és én bírom! De ne beszélj velem így, csak mert nem hagytam, hogy a vesztedbe rohanj! Csak mert nem engedtem, hogy hiába fáraszd magad, aztán belesétálj a Mágus karjaiba magad is!
Befejezte a szigorú monológot.
- Nehéz lesz, igen. De nem lehetetlen. És élni fog, mikor pedig kiszabadítjuk, majd ráérünk aggódni a többin! - mondta még, és minden ereje ellenére kiérződött a hangjából, amit egyáltalán nem akart érezni magában: a félelem.
- Az erisziek mind, kivétel nélkül, borzalmas dolgokon mentek keresztül életükben. Ezért vagyunk kemények és erősek. Eve-et sem kell féltened.....Nem, míg még legalább nyomokban érezzük Erist..... |
- Nem kell tolni, tudok magamtól is repülni ! - *csattant fel Zenit.
Szembefordult Asylonnal. Fekete szemeit barátjáéba fúrta.*
- Belegondoltál egyszer is abba, hogy a mágus miket tehet Evenionnal ? Hogy mikkel kényszerítheti, hogy "hajoljon meg" ?
*Zenit úgy érezte, nem tudja magát féken tartani, akarata ellenére kitört belőle a rengeteg keserűség, ami néhány perc alatt megtöltötte a lelkét.*
- Eve szenvedni fog Asylon !!! - *fakadt ki.*
- Érted Te ezt ?
*Zenit időközben közvetlen Asylonnal szemben állt, orruk már-már összeért.* |
Megtolta visszafelé Zenitet.
- Kitartás, Fenség! A nővéred van olyan gyémántkemény és acélrugalmasságú, mint Te! Ne feledd: ha nem is igazán a nővéred, azért egy a véretek! A mágus eddig sem ölte meg, biztos élve akarja, és nem is tudta megtörni, most pedig ugyanez a helyzet, mint korábban, azzal megtoldva, hogy Eve tudja: jól vagy, ez pedig még erősebbé teszi! Bízz benne! - érvelt, üres vigasztalás helyett.
Azzal el is indult visszafelé, barátját terelgetve. |
*Zenit, miután kétszer akart átrepülni Asylonon, de Ő nem hagyta, felhagyott a próbálkozásokkal és végighallgatta barátját. Csendben és komoran nézte Asyt, pillantása azonban egyre többször tévedt arra a helyre, ahol utoljára látta a parány Eve halvány körvonalait.
Mikor Asy befejezte beszédét, Zenit úgy érezte, hogy most nem tud megszólalni. Torka összeszorult, szemei kiszáradtak. Válasz gyanánt csak bólintott egyet Asynak, de közben nem is nézett rá...* |
Végre ki bírta zárni az elméjéből a súlyt és a rettenetes zajt, ami hirtelen szakadt belé.
Ezalatt hallotta Eve hívását és emiatt nem volt benne biztos, hogy a kanca hallotta a válaszát, de mostmár egyenesen tudott repülni az égen és tisztán látott és érzékelt.
És maga a borzalom vágott a lelkébe, mikor érezte mi történt Eve-vel.
Rettenetes, elmét és szívet törő, jeges viharban zúdult a támadó után, de legnagyobb megdöbbenésére képtelen volt olyan gyorsan haladni, hogy akár csak tarthassa a tempóját!!!
'Mi a fene ez?!' és tovább küzdött, folyamatosan alakot és mágiát váltva, de hiába! Egyszerűen lassú volt!!!!
Elméje minden erejét megfeszítette, és ekkor egy pillanatra megérintete a támadót! Képek és hangok, emlékek és érzések suhantak át rajta, majd a sötétben lebegve találta magát, Zenit, aki másfelől közeledett, épp ekkor ért hozzá.
Eve után nézett és látta, hogy még mindig távolodnak.
'Most nincs idő beszélni!', így csak repülésbe vágott újra, és erejét megfeszítve küzdött tovább, hátha ez a különös mágia legyőzhető. Mert mostmár tudta, hogy valami varázslat hullott rájuk, ami Evenion elrablóját segíti.
Elméje zavart jelzett és ő lepillantott.
Odalent lények százai támolyogtak. Az iménti rendkívül erős "kinyúlása" azt eredményezte, hogy elérte a támadót, de közben a munkások közül ki tudja hánynak épphogy nem cseppfolyósította az agyát!
Végigsöpört elméjével a szerencsétleneken, így azok fájdalma és zavarodottsága eltűnt.
Majd újra az üldözésre koncentrált.
Végül csak megszólalt.
- Zenit! Nem fogjuk utolérni őket! - mondta ki a kétségbeesett felismerést.
És valóban: Evenion gyöngyfehér alakja egyre kisebb és kisebb lett....
 Már nem próbált küzdeni a támadóval.
Zsibbadtan nézte barátja és testvére erőfeszítéseit, közben ezerszer elátkozva magát, amiért nem képes varázsolni.
És ő is látta, hogy az üldözés eleve kudarcra volt ítélve.
De talán....talán...
Az agya egyre zavarodottabb lett, de még ki tudott kiáltani vele a sötétbe.
'Majd keress meg! És vigyázz az öcsémre!'
Aztán a "zaj" befúrta magát az elméje legmélyére és pusztítani kezdte a koncentrációt, így fel kellett hagynia a reménnyel. Asylon vagy meghallotta, vagy nem.....
Aztán elaludt.....
Lefékezett és berepült Zenit elé.
- Beszélnünk kell!
A peguni majdnem nekiugrott, de ő egy szemvillanással elérte, hogy Zenit meghallgassa.
- Figyelj! Eve most küldött egy üzenetet. El fogják kábítani, de utána minden bizonnyal hatalmamban áll majd, hogy újra megtaláljam. Most engedjük el.
Zenit újra neki akart esni, de ő újra megállította.
- Hacsak nem ölsz meg mindenkit a Birodalomban, nem tudod utolérni. Ugye nem akarsz akkora bajt okozni, mint amit az előbb én? Vagy még nagyobbat? "Többet ésszel, mint erővel!" tartja a mondás. Járjunk el eszerint!
- És még valait el kell mondanom Neked. Sikerült betörnöm a támadó agyába. Az a mágus küldte, aki korábban is elkapta Eveniont. De azt én sem tudtam, hogy ez a mágus Erisszel harcol már jó ideje! Evenion megszerzése az első lépés volt. Aztán ő meg Steel elrabolták a sárkányait! De Eris nem tudta megölni, sőt ő is megsérült, és a sérülése miatt a mágus most képes megtámadni az eriszieket...Valahogy Eris legyengülése erőt és hatalmat adott neki és most ezért nem tudtam megmenteni Eve-et....És ezért olyan gyenge az erisziek hálója!!!!
- Innen volt a hatalom, ami miatt Evenion elraboltatott.....
Kicsit hallgatott, mert ezek a felfedezések őt is megrázták.
- Most menjünk vissza a Kastélyhoz! Hozzunk rendbe mindent, amit tudunk, amit lehet, fejezzünk be biztonsággal, az Eve terve szerinti élelmiszer-raktárat pedig kezdjük el!
- Siessünk, de ne kapkodjunk!
- Tudod - itt nagyon komor lett - figyelni fogom Evenion esetleges jeleit, de ha akkor elmegyünk, akkor itt már mindennek készen, biztonságban kel maradni...Mert nem tartom elképzelhetetlennek, hogy míg mi nem vagyunk itt, a mágus esetleges megfigyelői nem jelentik-e és nem támadja-e meg a Kastélyt.....Nem tudhatjuk, hogy a korábban látott furcsa szerzetek nem hozzá tartoztak-e.....És mostmár nem csupán a Kastélyról van szó....Hanem arról a sokszáz lényről, akik bíznak Bennünk, Benned, és akik miatt már nem csak egy Kastályod van, hanem egy városod....egy uradalmad....Felelős vagy érte és így én is...Nem cselekedhetünk meggondolatlanul ostobán.....
- Kérlek...Most az egyszer hallgass rám! Soha többet nem kérem ezt Tőled, de most az egyszer tedd meg, amire kérlek! - vált könyörgővé a hangja.
A lelke háborgott és a szíve majd meghasadt, mert tudta jól, hogy Eve épp most tűnik el végleg, és ha hibázik, Eris soha nem bocsátja neki (és ő sem saját magának), hogy egy eriszi vesztét okozta....De Evenion maga kérte, hogy ne erőlködjenek tovább, és ha egyszer tehetetlenek az adott helyzetben, akkor valahogy másképpen kell megtalálni az utat, amin győzhetnek...."Nem cselekedhetünk meggondolatlanul és ostobán!" idézte fel saját magát, de ez alig valamit segített a beső viharon.
Végül olyasmi jutott az eszébe, ami nagyon régóta nem: a szülei.
'Mit tenne most Steel?...És Izabó?'
Az elméje hirtelen elcsitult, és a lelke is kisimult, megtisztult, mint a tenger hullámai egy vihar utáni hajnalon. Szülei tanításai végre lehiggasztották és ő újra hűvös és tiszta elméjű lehetett, amilyenek szerette magát és amilyennek nevelték.
Mostmár nem kellett megjátszania a higgadtságot Zenit előtt. Tudta, hogy két rossz közül a kisebbik a jobb választás, így egy mély levegővel kiengedte a kétségbeesést és a hamis nyugalmat. |
*Zenit egyből a levegőbe szökkent, amint Eve zuhanni kezdett lefelé a sárkányról. Elméjében száz meg száz gondolat tódult, egyik rosszabb volt mint a másik.
Az épp zuhanó Dayut sikerült megtartania, így Ő pont egy méterrel a föld felett lebegett. Úgy vélte, onnan majd megoldják a többiek.
Amikor Evét megragadta a "valami", hatalmas kétségbeesés tódult a lelkébe. ~EVE !!!!!~ -ordította először csak magában, aztán pedig hangosan is.*
- EVE !!!!!
*Ahogy kimondta ezeket a szavakat, több hullámos sötétség futott végig a Birodalmon. A hullámok fülsüketítő ordítást vittek magukkal, ami minden élőn végigment.
Miközben Dayut leeresztette, már szélsebesen repülni kezdett arra, ahhol utoljára látta a fogjul ejtett Evét.
Most először érezte magát tehetetlennek...* |
Sehol sem látta Asylont!
'Asylon!' kiáltotta végül az elméjével.
Valahonnan messziről érkezett a válasz, és érezte, hogy barátja elindul felé.
És ekkor, mikor egyáltalán nem volt rá felkészülve, a semmi nekivágódott Dayunak, ő pedig lepördült róla!
Mostmár látta, hogy valami furcsa, óriási szellem kapta el őket!
Míg zuhant, látta, hogy Dayu vergődik a lényben, és ordítai akart, hogy ne essen baja a sárkánynak, de rádöbbent, hogy nem Dayu volt a cél.
- NEEEEEE! - üvöltötte, mikor rájött, hogy mi történik.
A szellem eldobta a félájult sárkányt, helyette elkapta őt és úgy összeszorította, hogy moccani sem bírt!
'Ne!' szakadt ki az elméjéből még, aztán látta, hogy észvesztő sebességel elfelé száguld a semmiben a Kastélytól.
A mágus megint elkapta..... |
 *Nefadar éber szemekkel nézett Eve után, és neki is feltűnt, hogy egyetlen sárkány sincs az égen, Dayut leszámítja. Még saját sárkányhátasát sem látta, pedig Ruth nem egy ijedős vagy meglepődős fajta. Kedzte nyugtalanítani valami, amit nem tudott volna megnevezni, úgyhogy csak tehetetlenül bámult Evenionék után.*
~Ha baj lesz, legfeljebb Ruth-al utánuk megyünk... |
Olyasmit csinált, amit valószínűleg soha senki.
Besétált pont a két csődör közé, majd izzó tekintetét Nefadarra emelte.
- Nem érzem, hogy bárki bárkire bármit is ráerőltetett volna. Nem érzem, hogy teher lennél.
Fejével a lassan feléjük induló munkások felé intett.
- Lesz itt munka elég.
Ekkor nyakát megfordítva tekintetét Zenitre emelte.
- Mindenkinek. - mondta nyomatékosan.
'Kérlek!' üzente a tekintetével.
 Felhördült és megdöbbentő gyorsasággal Eve elé dobta magát.
- Szállj fel Úrnőm! Valami jön....
Tekintete és minden érzéke a távolt kezdte kutatni és ekkor már nyilvánvaló volt, hogy mások is észrevették, hogy baj van: a munkások abbahagyták, amit csináltak és nyomasztó csendben, csoportokba tömörülve az eget nézték.
Két szempillantásba került a sárkány hátára mászni.
- Vigyél Asylonhoz! Most! - parancsolta és nemsokára már az eget szántotta.
'Egyedül.' döbbent rá.
Csak Dayu és ő voltak az égen, a többi sárkány odalent kuporgott és döbbeneten meredt rájuk!
A horizontot kutatta, de sehol nem látta, hogy valami változott volna!
'Pedig érzem, hogy baj van! De nem látom! Pedig látnom kellene!!!'
|
-Köszönöm. Igazán megtisztelő a bizalmad. -*biccentett egy aprót a kanca felé, majd Zenit felé fordult, és a csődör szemébe fúrta tekintetét. Nefadar képességei között nem szerepelt a mágia használatának adottsága, de azt mágia nélkül is tökéletesen érezte, hogy a fiatal unizus ellenszenvesnek tartja őt, vagy legalábbis megbízhatatlannak. Nefadar egyetlen büszke pillantása kiovasta Zenit szeméből, hogy egyenlőre nem nyerte el a bizalmát.*
-...megtisztelő a bizalmad... -*fordult újra Eve felé, büszkén kihúzva magát. *-...de nem szoktam hozzá, hogy mások terhére legyek. Kényelmetlenül érzem magam, ha úgy látom, hogy bárkire is ráerőltetem a társaságomat. -*felelte, miközben felszegte a fejét és közben egy szúrós-szigorú, de tiszteletteljes pillantást vetett Zenitre.* |
Tetszett neki a csődör. Állta a tekintetét, láthatóan nem ijedt meg a saját árnyékától, nemesen és büszkén viselkedett.
'Remek szövetséges lehetne!'
- Értem. Nos, ebben Zenitnek kell dönteni, de felőlem maradhatsz.
Közben öccsére pillantott, remélve, hogy az megérti, az iménti mondata azt akarta jeleneteni, hogy Nefadar veszélytelen. |
*Nefadar megfogadta Evenion tanácsát, és többé a legcsekélyebb mértékben sem alázkodott meg.*
-Üdv, Zenit! -*biccentett az unizus felé, és szigorú, nemes tekintetét a csődörébe fúrta.*
~Már nem is annyira kicsi... ~*állapította meg magában, a fiatal csődört méregetve, majd végül leemelte róla tekintetét, s most a kancára pillantott. Szemrebbenés nélkül állta Eve különös szemeinek pillantását.*
-Ruth hozott ide. -*felelte nemes egyszerűséggel, és hangjából kiérződött, hogy nem szeretné tovább feszegetni a dolgot.* -Nemsokkal ezelőtt találkoztam egy eriszi kancával, de időközben külön váltunk. Az én utam erre vezetett. Akárcsak a tiétek. -*tette még hozzá, hogy azért mégse tűnjön udvariatlannak. Apja nagyon kényes volt az ilyesfajta etikettre. Mindig nemesen, tiszteletet parancsolóan, büszkén és szigorúan, de legyen meg a kellő udvariasság és illemtudás.* |
Bólintott. Aztán pillantását a kihalt, de körülöttük nyüzsgő tájra emelte.
- Különös választás ez hozzá, de ugyanakkor van, akinek ez a legjobb. Sokan nem látják, de ez egy nagyon különleges hely a jellemfejlődéshez...Nem mindig hat jól.....De hat....MIndenkire hat valahogyan...
Ő is kérdőn pillantott a csődörre. |
- Örvendek, Nefadar.
- Voltaképpen mi járatban vagy errefelé ? - *kérdezte.*
- Képzeld, még Én sem ettem. - *felelte közönyösen.*
- Keresem a helyemet a NagyVilágban. - *válaszolta.* |
- Az nem lett volba jó ötlet. Igaz, sült unikornist még sosem ettünk.... - mondta morbid hummorral.
- Mellesleg megkérdezhetem miért kellett idáig hoznom valakit, aki csaknem ebéddé alakult át? Minek jöttél ide? - kérdezte csípősen. |
- Kérlek, hadd mutassam be Nefadart! - mondta szelíd, békítő és kedvesen, alig hallhatóan korholó hangon.
- Ő az öcsém, Zenit!
- És ha jól sejtem, akkor Nefadar nem nevezhető éppen közönséges unikornisnak. - mondta nyomatékosan, majd hátborzongató szemeit Nefadarra emelte. |
*~Nem, de odamegyek~-mondta magában.
Sietve odaügetett a fekete unikornishoz és Evéhez.*
- Igen ? - *fordult testvéréhez.*
*Gyorsan odébb lépett a tűztől és felnézett a sárkányra.*
- Értem.
- Pedig már épp készültem a belefutáshoz... - *jegyezte meg halkan.* |
[1184-1165] [1164-1145] [1144-1125] [1124-1105] [1104-1085] [1084-1065] [1064-1045] [1044-1025] [1024-1005] [1004-985] [984-965] [964-945] [944-925] [924-905] [904-885] [884-865] [864-845] [844-825] [824-805] [804-785] [784-765] [764-745] [744-725] [724-705] [704-685] [684-665] [664-645] [644-625] [624-605] [604-585] [584-565] [564-545] [544-525] [524-505] [504-485] [484-465] [464-445] [444-425] [424-405] [404-385] [384-365] [364-345] [344-325] [324-305] [304-285] [284-265] [264-245] [244-225] [Korábbi]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Draugherit hasalt. A sötétben a többi érzéke vezette, a szeme csak felesleges gond volt, mert állandóan vörösen égett. 
Bólintott.
Már nem próbált küzdeni a támadóval.
*Nefadar éber szemekkel nézett Eve után, és neki is feltűnt, hogy egyetlen sárkány sincs az égen, Dayut leszámítja. Még saját sárkányhátasát sem látta, pedig Ruth nem egy ijedős vagy meglepődős fajta. Kedzte nyugtalanítani valami, amit nem tudott volna megnevezni, úgyhogy csak tehetetlenül bámult Evenionék után.*
Felhördült és megdöbbentő gyorsasággal Eve elé dobta magát.