|
Témaindító hozzászólás
|
2006.05.26. 22:25 - |
 Draugherit hasalt. A sötétben a többi érzéke vezette, a szeme csak felesleges gond volt, mert állandóan vörösen égett.
Három hónap....Az épp elkezdődő tavaszból lassan a nyárba lép másutt az idő. Ő ennyi ideje űzte a Gonoszt. Itt, a Sötétben csak pár hete voltak, de ez épp elég volt, hogy végleg kihaljon belőle minden, ami korábban jellemezte.
A rengeteg hatc és küzdelem kimerítette. Mi sem mutathatta ezt jobban, minthogy éjfekete lett ott is, ahol sosem volt az a színe és a szeme a sárgából vörösbe váltott. De úgy érezte, mindez megérte.
Mert végig, ahogy kiszorítoták a rosszat Simbelmyneból, érezte, hogy közelednek a Rossz Urához. Ha őt legyőzik, akkor vége lesz a lidércnyomásnak. Minden nyom, minden ötlet, minden mágianyom idevezetett. Meg kell találniuk a forrást, különben a vérfarkasok legyőzése, a szellemek elkergetése, at orkok és más szörnyek szétzilálása és a Nagy Akarat megtörése mindezeken - hiába volt.
Nem sok társa volt. Steel, Machos voltak a legjobbak, de a többi eriszi is küzdött, védte a Birodalmat. Ő vállalta a legkeményebb utat....
Azaz mégsem. Mert a legkeményebb út Izabóé volt, aki ugyenzt csinálta, de teljesen egyedül a Félelmek Birodalmában.
Mások élvezték az életet, ők meg itt, elszigetelt sarkokban küzdöttek másokért...Akik nem is sejthették....És nemcsupán itt küzdöttek, de egyenesen ők kergették ide vissza a Sötétet...
Egy pillanatra visszaszállt a hónapokal ezelőtti percbe, mikor még a tündérországszerű világban lehetett, mikor egyetlen nem eriszi barátjával utoljára találkozhatott. 'Az egy egész másik élet volt.....'
Végül fáradtan behunyta szemeit és pihenni próbált. A nagy küzdelem mégodébbvolt.
|
[1184-1165] [1164-1145] [1144-1125] [1124-1105] [1104-1085] [1084-1065] [1064-1045] [1044-1025] [1024-1005] [1004-985] [984-965] [964-945] [944-925] [924-905] [904-885] [884-865] [864-845] [844-825] [824-805] [804-785] [784-765] [764-745] [744-725] [724-705] [704-685] [684-665] [664-645] [644-625] [624-605] [604-585] [584-565] [564-545] [544-525] [524-505] [504-485] [484-465] [464-445] [444-425] [424-405] [404-385] [384-365] [364-345] [344-325] [324-305] [304-285] [284-265] [264-245] [244-225] [Korábbi]
 *Ruth meglátva az unizust azonnal megtorpant és méllyen meghajolt.*
-Üdv Nagyuram! -*hódolt, majd félreállt, hogy utat engedjen Nefadarnak.*
 *Nefadar kilépett Ruth mögül.*
-Áh, Zenit! Téged kerestelek! Hol van a pegazus? -*kérdezte, majd hangja komorrá vált.* -Ki kell találnunk valamit, hogy megmentsük Eveniont! Van valami sejtésetek róla, hogy hová vihették őt? |
*Zenit kijőve Dayu szobájából épp találkozott egy sárkánnyal, akit megbízott a feladattal, hogy mindenről beszámoljon, ami Dayuval történik, na meg persze teljesítse minden kívánságát.
Ezután lassú, de határozott léptekkel elindult kifelé a hatalmas kastélyből.
Épp fél úton volt, mikor szemben találta magát Nefadarral és a sárkány barátjával.* |
*Nefadar úgy ítélte meg, hogy épp eleget hallott és látott.*
-RUTH!! -*bődült el, s hamarosan megjelent a kősziklaszínű pikkelyekkel borított sárkány.
*Ruth hatalmas dobbanással fogott talajt, s kérdőn Nefadar felé fordult.*
-Ruth! Kérlek, vigyél a kastélyhoz!
*Ruthorn bólintott. Engedelmesen lekuporodott, és jobb szárnyát lenyújtva utat biztosított Nefadarnak a hátára. Mikor a fekete csődör már felkászálódott rá, Ruth visszahajtotta szárnyát, csakazért, hogy aztán újra szélesre tárva a magasba lendüljön.*
*Hamar elérték a Kastélyt, s ahogy Ruth ereszkedni kezdett, Nefadar izmai megfeszültek. Még meg sem várta, hogy Ruth lábai talajt fogjanak, ő máris a földre szökkent, s sebes vágtában rontott be a Kastályba.*
-Ruth, gyere velem! -*hangzott halkan, de határozottan az újabb kérés-szerű utasítás.* -Nem ismerem itt ki magamat. Azt a pegazust, meg Zenitet keresem.
*A hatalmas sárkány készségesen követte a csődört a Kastély mélye felé, majd elévágott és mutatta az utat.* |
 Visszaejtette a fejét a padlóra és mély, álomtalan álomba zuhant. |
- Nincsen mit. - *felelte, azzal eltűnt az ajtón kívül.* |
Nem tudta mit mondjon, így végül csak ezt nyögte ki:
- Köszönöm, Nagyúr.... |
- Úgy gondolod, hogy a Te hibád volt ? Váratlanul ért mindenkit ez a dolog. Egy láthatatlan szellem ellen nagyon nehéz a védekezés.
*Hangja kezdte visszanyerni eredeti csengését.*
- Nem kapsz semmiféle büntetést. Először fel kell épülnöd teljesen. Amíg ez tart, megtiltom neked, hogy kitedd a kastélyból akár csak az egyik szárnyadat is. Remélem megértetted. - *fejezte be mondandóját.
Már indult kifelé a szobából, amikor visszafordulva még visszaszólt.*
- Kinevezem az egyik fiatalabb sárkányt a kéréseid teljesítésére. Ha bármi van, vele üzenhetsz Nekem. |
Megdöbbentette, amit látott, de igyekezett nem kimutatni.
'Ezt sosem mondom el senkinek!' fogadta meg magában.
- Nem hiszek semmit Nagyúr....Én csak a többiek történeteit hallottam az előző Sötét Nagyúrról, azt hittem ezt kell megszokni és erre kell számítani...Hogy ez a rend.....Eve Úrnő eltűnése akkor kinek a hibája? Nem az enyém? Vagy az enyém és más büntetést kapok? Mi lesz most? - tette végül fel az értelmes kérdéseket, mikor azok az eszébe jutottak. |
*Zenit tudta, hogy nem szabad kimutatnia az érzelmeit, de most nem tudta magát féken tartani. Szemei nem engedelmeskedtek akaratának.
Jobb szeméből egy könnycsepp csordult ki és folyt végig az arcán.*
- Nem, Dayu. Eszemben sincs ilyet tenni. Azt hiszed, hogy Én ilyen gonosz vagyok ? - *kérdezte remegő hangon.* |
Úgy érezte darabokra hasad a szíve a mellkasában.
- Elbuktam hát..... - suttogta.
Egy pillanatra behunyta a szemeit, majd újra kinyitotta és Zenit szemeibe nézett.
- Megértem, ha azért hoztál ide, hogy elvedd az életem, Nagyúr. Köszönöm, hogy nem a többiek szeme láttára teszed..... |
*Kis idő elteltével beértek a kastélyba. Néhány perccel késöbb beértek abba az említett szobába is.
Zenit óvatosan leengedte Dayut a földre. Odasétált a sárkány mellé és köntörfalazás nélkül belevágott mondandójába.*
- Evét elrabolták. Az a bizonyos valami, ami ezt tette veled, az egy mágus szolgája. A mágus már egyszer foglyul ejtette Evét. A hatalma miatt kell Neki.
*Szeretett volna még néhány dolgot mondani Dayunak, hogy megnyugtassa, de egyetlen szót sem tudott kipréselni összeszorult torkán.* |
Hihetetlenül különös érzés volt így utazni!
Ez az apró lény szállítja őt! Bár már régen elfogadta őt urának....
Így végül igyekezett nyugton maradni, és tűrni az utazást, meg a teste minden porcikájának sajgását....
|
- Ennek felettébb örülök. - *válaszolta.
Körbenézett. Rengeteg lény állt kíváncsian a közelükben.
Közelebb hajolt hát Dayuhoz és alig hallhatóan szólt hozzá.*
- Van valami, amit el kell mondanom Neked. Bemegyünk a kastélyba. Van ott egy nagy szoba, ahhova beférsz. Ott elmondok mindent.
*Látva a sárkány kérdő pillantását hozzátette.*
- Neked nem kell semmit tenned, majd belebegtetlek.
*Azzal elindult a kastély mellett, közvetlenül mellette pedig Dayu lebegett.* |
Felemelte a fejét és pillantását a pegunira emelte.
- Igen. Nagyúr. - lihegte.
Az akarat nagyon megszorongatta és most képtelen volt mozdulni. Az agya még nehezen működött, de mindent megpróbált, így legalább a fehér lényre tudott koncentrálni. |
*Zenit egy ideig némán lebegett egy helyben, ahhol Asylon hagyta, végül lejjebb repült.
Megpillantotta Dayut. Egyből eszébe ötlött, hogy össze kell szednie magát. Amint ezzel elkészült, leszállt Dayu fejéhez.*
- Dayu, hallassz engem ? - *kérdezte.* |
 - Semmi sem állíthat meg. - mondta gyémántkemény hangon, szemeit Zenit tekintetébe fúrva, majd elfordult és berepült a munka közepébe, hogy belefojtsa az érzelmeit. |
*Zenit megállt. Már elég közel voltak a kastélyhoz, de még éppen hallótávolságon kívül.*
- Figyelj, Asylon. Ha van valami, akármi, amit megtudsz, kérlek tüstént szólj. Rendben ? |
- Igen, Nefadar és Nautilusz...Nekik nem tartozol semmivel. Ha akarnak, maradhatnak és dolgozhatnak, vagy el is mehetnek. De nézd: mi repülünk, ők meg nem. Dayunak elmondod, a többieknek legföljebb a pánikját kell megfékezni. A két lény meg találjon meg, ha bír.
- És ne érezd úgy, hogy nem szeretnek. A lények odavannak érted...Főleg a "szebb világ" eszméd vonzza őket ide....És mint már mondtam, ugynaúgy, ahogy engem sem, Eve-et sem tartottak uralkodójuknak....Nem tudom pontosan mit fognak szólni az eltűnéséhez...... - mondta továbbra is komoran és befelé fordultan. |
- Szerintem ha a témáról kérdeznek, térjünk ki a válasz elől. Mármint ha Evéről kérdeznek. bár lehet, hogy örülni fognak, hogy egyel kevesebb uralkodó van... - *nagyot sóhajtott.*
- Szerencsétlen Dayu. Én először hozzá megyek. Te ?
*Eszébe jutott két lény.*
- Jaj, épp most kell, hogy itt legyen az a lökött Nautilusz meg az a másik. Hogy is hívják ? Úgy emlékszem, Nnefadar a neve... |
- Sötét támadás ért minket, de átvészeltük. Ha Eve-ről kérdeznek elmondhatjuk éppen, de ha nem, akkor hagyjuk. Gyanítom, hogy nem sokan tudják ki is ő.....Talán leginkább különleges szolgának, esetleg túlbuzgó udvarhölgyednek nézhették.....Dayut viszont nagyon le fogja sújtani...Ha eljön a mentőakció ideje, neki is jönnie kell...Ha elél odáig...... - mondta hideg, színtelen hangon. Asylon meghalt aznap egy kicsit.....
- És ne említsd, hogy az átmeneti őrületüket én okoztam. Szükséged lehet még rám, de ha ők megtudják, nem fognak bennem bízni, félni fognak, és előbb-utóbb el kellene mennem...... |
[1184-1165] [1164-1145] [1144-1125] [1124-1105] [1104-1085] [1084-1065] [1064-1045] [1044-1025] [1024-1005] [1004-985] [984-965] [964-945] [944-925] [924-905] [904-885] [884-865] [864-845] [844-825] [824-805] [804-785] [784-765] [764-745] [744-725] [724-705] [704-685] [684-665] [664-645] [644-625] [624-605] [604-585] [584-565] [564-545] [544-525] [524-505] [504-485] [484-465] [464-445] [444-425] [424-405] [404-385] [384-365] [364-345] [344-325] [324-305] [304-285] [284-265] [264-245] [244-225] [Korábbi]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Draugherit hasalt. A sötétben a többi érzéke vezette, a szeme csak felesleges gond volt, mert állandóan vörösen égett. 
*Ruth meglátva az unizust azonnal megtorpant és méllyen meghajolt.*
*Nefadar kilépett Ruth mögül.*
Visszaejtette a fejét a padlóra és mély, álomtalan álomba zuhant.
- Semmi sem állíthat meg. - mondta gyémántkemény hangon, szemeit Zenit tekintetébe fúrva, majd elfordult és berepült a munka közepébe, hogy belefojtsa az érzelmeit.