|
Témaindító hozzászólás
|
2006.05.26. 22:25 - |
 Draugherit hasalt. A sötétben a többi érzéke vezette, a szeme csak felesleges gond volt, mert állandóan vörösen égett.
Három hónap....Az épp elkezdődő tavaszból lassan a nyárba lép másutt az idő. Ő ennyi ideje űzte a Gonoszt. Itt, a Sötétben csak pár hete voltak, de ez épp elég volt, hogy végleg kihaljon belőle minden, ami korábban jellemezte.
A rengeteg hatc és küzdelem kimerítette. Mi sem mutathatta ezt jobban, minthogy éjfekete lett ott is, ahol sosem volt az a színe és a szeme a sárgából vörösbe váltott. De úgy érezte, mindez megérte.
Mert végig, ahogy kiszorítoták a rosszat Simbelmyneból, érezte, hogy közelednek a Rossz Urához. Ha őt legyőzik, akkor vége lesz a lidércnyomásnak. Minden nyom, minden ötlet, minden mágianyom idevezetett. Meg kell találniuk a forrást, különben a vérfarkasok legyőzése, a szellemek elkergetése, at orkok és más szörnyek szétzilálása és a Nagy Akarat megtörése mindezeken - hiába volt.
Nem sok társa volt. Steel, Machos voltak a legjobbak, de a többi eriszi is küzdött, védte a Birodalmat. Ő vállalta a legkeményebb utat....
Azaz mégsem. Mert a legkeményebb út Izabóé volt, aki ugyenzt csinálta, de teljesen egyedül a Félelmek Birodalmában.
Mások élvezték az életet, ők meg itt, elszigetelt sarkokban küzdöttek másokért...Akik nem is sejthették....És nemcsupán itt küzdöttek, de egyenesen ők kergették ide vissza a Sötétet...
Egy pillanatra visszaszállt a hónapokal ezelőtti percbe, mikor még a tündérországszerű világban lehetett, mikor egyetlen nem eriszi barátjával utoljára találkozhatott. 'Az egy egész másik élet volt.....'
Végül fáradtan behunyta szemeit és pihenni próbált. A nagy küzdelem mégodébbvolt.
|
[1184-1165] [1164-1145] [1144-1125] [1124-1105] [1104-1085] [1084-1065] [1064-1045] [1044-1025] [1024-1005] [1004-985] [984-965] [964-945] [944-925] [924-905] [904-885] [884-865] [864-845] [844-825] [824-805] [804-785] [784-765] [764-745] [744-725] [724-705] [704-685] [684-665] [664-645] [644-625] [624-605] [604-585] [584-565] [564-545] [544-525] [524-505] [504-485] [484-465] [464-445] [444-425] [424-405] [404-385] [384-365] [364-345] [344-325] [324-305] [304-285] [284-265] [264-245] [244-225] [Korábbi]
*Halkan kiléptetett az ajtón.
Odakinn elrendelte, hogy gondoskodjanak a pegunikról. A biztonság kedvéért a közelbe állított egy őrt is.
Ő maga jobbnak látta még nem visszamenni.
~Hagy pihenjenek.~* |
 - Persze. - morogta, és elismerve magában a peguni igazát (a fogai megcsikordultak tőle), rárogyott az egyik párnára.
És végül....pihent. |
- Tudom, csak gondoltam jobb minnél hamarabb ott hagyni azt a rémes helyet. - *felelte.*
- Itt biztonságban lesztek. Jó lenne, ha pihennél egy kicsit.
*Körbejárta a kimerült erisziket. Egy ideig elidőzött a legrosszabb állapotban lévő peguni mellett, aztán célba vette a hatalmas ajtót.*
- Mindjárt visszajövök. |
Eltántorgott pár lépést, és megpróbálta visszanyerni az uralmat eszelősen remegő lábai felett.
- Ezt soha többé.....Soha! Nem volt rá semmi szükség! - sziszegte levegő után kapkodva, mert fájt a lába, és mert nagyon meg volt témülve. A repülés nagyon gyors volt, és olyan magasan, ahonnan a lezuhanás biztos halált jelentett volna.....Aeon hatalmasakat tudott ugrani, de ez azért egészen más volt!
Aztán végignézett a többi lényen, aki körben feküdtek, és nagyon keserű lett a szája....Nem ő mentette meg őket, és láthatóan nem voltak jól.....
Gia ájultan nyúlt el a párnán, amire Zenit letette, és a sebek, amik a testén éktelenkedtek azt mutatták, hogy ő ellenálló lehetett, és a fogvatartói jónak látták "helyretenni".
A két tündeerejű pegunit nagyon megviselte a rabság, de a szabadság még teljesen rendbehozhatja őket, és nyugodtnak tűntek álmukban.
És Haax.....Igen.....Aeonban hideg lett, mikor rá nézett. A teremtmény annyira sovány, és annyira szürke, árnybaborult testű volt, hogy biztosan őt fogták el elsőként. És teljesen csendben, mozdulatlanul feküdt, mintha már feladta volna.....
'Eris...mi lesz most?' gondolta a kétségbeeséssel küszködve. |
- Maradj csöndben! - *sziszegte.
Röpke 5 perc alatt beérték a jóval előttük lebegő pegunikat. zenit gyorsan maga köré vonta Őket és gyorsabb tempóra kapcsolt, hogy minnél hamarabb maguk mögött tudhasság ezt a helyet.
Szerencsére senki sem követte Őket.
Amikor megérkeztek a kastélyhoz, Zenit kivételesen egyenesen az egyik toronyba repült. Ott a puha párnákra leengedte az ájultakat és persze Aeont is letette a hátáról.* |
- Mit csinálsz?! - kiáltotta rémülten, döbbenten és dühösen.
A peguni tette meglepte, és nagyon kellemetlenül érezte magát, hogy őt cipelik..... |
*A hang felé kapta a fejét.
Ezzel egy időben az egyik lény egy energialökést küldött felé, ami nekicsapta a legközelebb álló oszlophoz. Annak tövében lerogyott, majd gyorsan odébbugrott a következő energialökés elől.
A hang okozóját gyorsan megtalálta a fal tövében. A hátára vette Aeont és kirepült vele a magas falak közül.* |
Megállt a fal kövei előtt, és szédelegve felnézett rá.....
'Nagyon magas.....'
Aztán megrázta a fejét. Nem! Nem fogják megállítani!!!
Összeszedte magát, és ugrott!
Nem ért fel a fal tetejéig, épphogy a felén túl fogyott el a lendülete és visszahullott. Nagyot puffant, fájós bokával felkelt, és kőkemény fogcsikorgatással újra elrúgta magát!
És megint lezuhant.
Hatalmasat, keserveset nyerített!
|
*Nem látott semmiféle jelet.
~Nem hagyhatom itt!~
Közben felért a tömlöc tetejére. Onnan egy védőpajzsban felemelte a pegunikat és elindította "haza"felé. A pajzsot csak igen erős mágia tudná feltörni. Zenit abban reménykedett, hogy a levegőben senki sem találkozik a lebegő ájult pegunikkal.
~Sietünk utánatok~
Leszökkent a falról, vissza a lények közé és minden technikáját felhasználva ontotta a lények vérét.* |
Hirtelen pajzs jelent meg előtte, és megóvta a lángoktól!
Elképedten bámulta, olyan ostoba arccal, amit csak lehet képzelni.
A kimerültség mindent elborított benne. Alig tudott gondolkodni legalább lassan és kábán......
De sejtette, hogy itt nem maradhat.
Felkelt, és támolyogva elindult a sötétben valamerre.
Oszlopok mellé ért.
'Min is kellene csodálkoznom?'
Állt és nézett.
Aztán...
'A pegunik! Hová lettek?!'
Végre egy tiszta gondolat férkőzött az agyába!
Megkapaszkodott benne, és uralkodott az örömön, amit okozott. Aztán lassan feleszmélt.
Körötte óriási kavarodás és tomboló mágia uralkodott, és Aeon végre parancsolni tudott magának!
Kínosan vonszolva begörcsölt izmait elindult a távolinka tetsző fal felé.....
'Majd ott kitalálom mi is legyen......' |
*Zenit riadtan ugrált odébb a tekergőző láncok elől. Egyszer azonban túl közel ért hozzá az egyik és ráfonódott egyik lábára. Dühödten nézett a láncra, ami erre darabjaira hullott.
Gyorsan megismételte a dühödt pillantást a további néhány tekergőző láncot, mire mindegyik szertehullott.
Egy pillanatra megállt és felmérte a terepet. Az elsőnek belépő "ember" lángjaira lobbant. Zenit egy védőpajzsot húzott oda, ahova Aeont sejtette.
Az egymás után belépő "emberi" alakokra nézett.
~Túúúl sokan vannak!~ - mérgelődött magában.
Gyors vágtába kezdett a foglyulejtett pegunik felé. Útközben jónéhány ostrcsapást kellett kikerülnie. Amelyiket nem sikerült, azt felrobbantotta.
Mire odaért a foglyokhoz, már körbe voltak véve. Egy igen erős sötét hullámot engedett szabadjára elméjéből, ami minden sötét lényen végigsöpört.
Habozás nélkül a láncokhoz fordult és sorban fel-felrobbantotta őket.
Mikor ezzel végzett fellebegtette a 3 ájult vagy eszméletlen pegunit és az erőtlen Giát.
Miközben elhagyták a magas falú tömlöcöt, szemével Aeont kereste.
~Csak egy kis jelet had lássak...~* |
Lépések dobbantak a falon kívül, és Gián remegés futott végig, rettegő pillantást vetve Aeonra.
Az unikornis gyorsan a peguni csődörhöz ugrott, és betolta a fal mellé, az ajtótól nem messze lévő két olyan oszlophoz, amik nem voltak aktiválva, csak vakon meredtek az égre.
Ott lapult, és figyelte a kitáruló sötét rést, majd egy lény jött be lassan, de valahogy vérfagylalóan a karámba...Kiért az árnyékból, és a börtön belső falain itt-ott előforduló, meg mádhonnan beeső fények részén megállt, és végignézett a fogoly pegunikon...
Embernek tűnt....tán az is volt valaha....De hatalmas volt, és az egész testét fekete páncél borította, a szemei helyén, ahol a sisakja rése volt, maga a fekete éjszaka égetett, és néha lángok szakadtak fel a léptei nyomán.
Az egyik páncélos marok ostort tartott, de nem ütötte meg a fogoly lényeket.
Aztán az alak hirtelen megfordult, és őrájuk meredt!
Elővágott az ostor, olyan erővel és sebeséggel, hogy Aeonnak minden mágiájára szüksége volt, hogy félreugorjon és a fiatal csődört is kisodorja a csontzúzó erővel becsapódó fekete szíj útjából!
A rejtekhelyük oszlopából kődarab tört ki az ostor nyomán, de ami ennél sokkal rémítőbb volt, az az oszlopok ébredése volt!
Láncok tűntek fel a semmiből, az oszlopokra nőttek, és vadul Aeon, meg a fehér peguni után csapkodtak, a fekete alak meg éjsötét villámokat, lánggömböket szórt rájuk mindezalatt, az ostorral is majd' megölve őket, és a bekerített részben komoly károkat téve!
Aeon szökkent, száguldott, pördült, de kezdett rádöbbenni, hogy nem sok dolog létezk, amit megtehet!
Végül feladta, és minden megmaradt erejét összeszedve láthatatlanná torzulva előreugrott, és leszúrta a borzasztó alakot! Az, hogy megállni nem bírt az ereje teljes megcsappanásától, csak a kisebbik baj volt....
De a sötét árny holttestéből hatalmas fekete lángok csaptak ki és felé száguldottak....
És Aeon ekkor megértette, hogy minden elveszett...mert még több ilyen őr tartott feléjük....az egész Kastély sötét erejének színe-java....ha a felé zúgó lángok nem is ölik meg, a holt lény társai megteszik............. |
*Átrepült a fal belső oldalára.
Amint talaj fogott, keserűséget érzett a lelkében.
A hozzá legközelebb lévő pegunihoz ügetett. Egyik szárnyát kinyújtotta és hozzáérintette a lánchoz, mire az szikrákat hányva megrázta. Egy gyors mozdulattal visszarántotta a kinyújtott végtagot.*
- Már ezt is tudjuk... |
A fal felé tartott, és egyre gyorsított.
Aztán a falhoz érve újra felszükkent, és a következő pillanatban már a magas kőfalak árnyékában állt, és izzó szemekkel nézte a félájult pegunikat. Egyetlen szippantás a levegőből, egyetlen gondos pillantás körbe, egy kinyújtóztatott elmesimítás, majd kiugrott az árnyékból és a pegunik előtt meg sem állt.
- Ébredjetek! Itt vagyok! Kiviszlek benneteket!
Végignézett a lényeken és rettentő keserú lett a szája. A pegunik mind olyanok voltak, akiknek itt, a Sötétségben szinte egyáltalán nem volt hatalma....
 Ő még képes volt felemelni a fejét és fáradtan megrángatta a szárnyait.
- Aeon.... - suttogta, majd visszarogyott a láncokra. |
*Zenit megpillantotta a fentről leugró Aeont.
Gyorsan utána eredt.* |
Aeon a kpautól nem nagyon messze lepillantott a mélybe, és elállt a lélegzete!
Magas, csak fentről átlátható kőfallal határolt karámban pegunik álltak, két-két oszlop közé szorítva, amikre felláncolták a szárnyaikat. Más láncok miatt mozdulni is alig tudtak!
És a láncok elszívták az erejüket!
Némelyik lény már alig lógott a láncokon...
És Aeon ekkor döbbent rá, hogy eriszieket lát!
Nem Giát kapták csak el.....Rajta kívül még három lény szenvedett a mágikus béklyókban...
Őrült harag lobbant fel Aeonban, kiszökkent az árnyékból és át a fal peremén! Nagy dobbanással érkezett alul, és a fal mellett osonva elindult a vele szemben lévő borzasztó börtön felé! |
*Zenit nem messze a fal mellett vágtatott. Megpillantotta az ork csapatot. Gyorsan a fal mellé húzódott.
Amint elhaladtak fölötte a járőrök, elrugaszkodott és átrepült a fal másik oldalára. Az egészből csak egy fehér csík látszódott.
Amint leszállt a másik oldalon, körbetekintett, de nem látott a közelben egyetlen ellenséges lényt. Felpillantott a falra.
~Hol lehetsz?~* |
Aeon nekifutott a falnak nyílegyenest, felugrott, és a fal peremére érkezett!
Lihegett egy sort, mert ez a trükk még mágiával is nagy erőfeszítés volt, majd lemászott a párkányról, és a fal tetején körülnézett. Itt-ott bástyák, kisebb épületek ültek a fal széles (trollnak elég!), lapos tetején.
A kanca ezek egyikének árnyékába húzódott be, és kilesett az utakra, hogy jön-e valaki...Jött.
Kisebb ork járőrcsapat tartott felé.....Nemsokára elég közel lesznek, hogy megérezzék a szagát...És akkor....
Felizzott a tekintete, valami sötét, vad lánggal.... |
*Szó nélkül a kanca után eredt.* |
- Nem kell tovább velem jönnöd. - mondta, míg szemei árulták el csupán izgalmát, mert egész teste megmerevedett, és a távolba meredt, arca pedig egy szoboré is lehetett volna.
Aztán hirtelen újra vágtázni kezdett, távolról, ívesen megközelítve a várat. |
[1184-1165] [1164-1145] [1144-1125] [1124-1105] [1104-1085] [1084-1065] [1064-1045] [1044-1025] [1024-1005] [1004-985] [984-965] [964-945] [944-925] [924-905] [904-885] [884-865] [864-845] [844-825] [824-805] [804-785] [784-765] [764-745] [744-725] [724-705] [704-685] [684-665] [664-645] [644-625] [624-605] [604-585] [584-565] [564-545] [544-525] [524-505] [504-485] [484-465] [464-445] [444-425] [424-405] [404-385] [384-365] [364-345] [344-325] [324-305] [304-285] [284-265] [264-245] [244-225] [Korábbi]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Draugherit hasalt. A sötétben a többi érzéke vezette, a szeme csak felesleges gond volt, mert állandóan vörösen égett. 
- Persze. - morogta, és elismerve magában a peguni igazát (a fogai megcsikordultak tőle), rárogyott az egyik párnára.
Ő még képes volt felemelni a fejét és fáradtan megrángatta a szárnyait.