|
Témaindító hozzászólás
|
2007.09.30. 15:09 - |
 *Érosz tompán ledobbant a földre, szárnyait összehajtotta és finoman az oldaláház simította őket. A Főváros felé tartott, egy fontos üzenettel. Bár repülve gyorsabb lett volna, itt, a fák sűrű erdejébe lehetetlen volt madártávlatból tájékozódni, és a leszállás is igencsak körélményes lett volna. Kénytelen volt hát a Határon aláereszkedni, és gyalog folytatnia útját.
A Helyőrség látszólag teljesen néptelen volt; sehol egy lélek, se tünde, sem ember, se élő, se holt. Látszólag... Érosz még egyszer körülnézett, majd mély, zengő hangon megszólalt.*
-Érosz eneth nín! Im mellon lin!
A lombok között surrogva felállt két tünde, magasak és szálasak voltak, szigorú szemük fényesen csillogott, majd biccentettek egyet és fürgén, könnyedén végigfutottak az ágon. Vállukon gondosan megfaragott, hattyútollas nyilakkal teli tegez, kezükben erős íj.
Érosz tudta jól, hogy az erdőtündék mind a földön, mind a fák ágain ugyanolyan könnyedén és biztosan mozogtak, mégis lenyűgözőnek tartotta, és mióta csak megismerte őket, mindig is csodálta az erdőtündék ügyességét, ahogy egy-egy gyengébb ágon is éppoly nyugodtan és gyorsan lépkedtek végig, mintha csak szilárd talajon állnának.
Két másik tünde is előlépett a Helyőrség Kapuja mellől, ahol mindeddig árnyékba burkolózva figyelték az érkezőt. Kezükben hosszú, hófehér pengéjű lándzsát tartottak, oldalukra finoman megmunkált, íves kardot csatoltak. Ujjasuk színe a levelek és a moha színéhez volt hasonlatos, lábbelijük barna, akár a fakéreg, lengő köpenyüket ezüst csat fogta össze mellükön.
A két tünde könnyedén leszökkent a fáról, majd hangtalanul társaik mellé léptek. Váltottak pár röpke szót egymással, s a négy tünde végül Érosz felé fordult. Egyikük haja hollófekete volt, mint az éj, három társáé ezüst, akár a csillagfény.
-Mea govannen, Érosz! Istannen le ammen! -*szólt a fekete hajú tünde, s biccentett a mén felé. Hangja tiszta volt, zengő és megnyugtatóan gyönyörű.* -Üdvözlünk, Érosz! No in elenath hílar nan had gín!
-Elen síla lumenn 'omentielvo! -*mosolyodott el Érosz, és viszonozta a főhajtást, majd elkomorult.* -A Fővárosba tartok, Eldenar, s igen sürgős hírt viszek. Sietős az utam.
*A fekete hajú, Eldenarnak nevezett tünde bólintott, s intett társainak.*
-Celedin! Galadron! -*a két szólított azonnal hátralépett a Helyőrség kapujához, és szélesre tárta az ajtószárnyakat Érosz előtt. A csődör ismét fejet hajtott.*
-Hannon le! -*mondott köszönetet.*
*Eldenar feltartotta a kezét, és finoman megrázta fejét.*
-Ne mondj köszönetet, barátom! Nincs szükség rá. -*mondta, majd intett, ezzel jelezve Érosznak, hogy induljon.*
-Namärie! I Melain berio le! -*búcsúzott a mén, majd vetett még egy utolsó pillantást Eldenarra és beügetett a kapun, ahonnan hamarosan rátalált a Főváros felé tartó hosszú ösvényre is. Innen már csak néhány óra vágta és végre megérkezik...* |
[71-52] [51-32] [31-12] [11-1]
 -Hmm...Sajnos csak Lagúna neve rémlik...Ghost is őt keresi!Ha megtalálja, biztosan szólni fog nekem is!
-Azért remélem mnél hamarabb megtaláljuk őket....-tette hozzá. |
 Álom vakarózni kezdett a fánál, és csak akkor hagyta abba, amikor az tiltakozón nyikorogni kezdett. Esőleányára pillantott, aztán fejével is biccentett neki.
Ő nem különösebben vágyott ebbe a kalandba, de nem akarta cserbenhagyni se a szürke lényt, se a többieket. Ezért is foglalkozott vele félgőzzel....De felhagyni nem tudott vele, és nem is akart. Ettől még viszont tény maradt, hogy tanácstalan volt a Tündék Erdejének átfésülésével kapcsolatban.
 Esőleánya kicsit bűnbánóan kezdte el:
- Zík, Maicanel, Selina, Grey Heaven, Nataniel, Estella, Káprázat, Bíbor, Natasha, Esthajnal, Bianka, Lagúna, Éji Kísértet......azon társaim, akikkel együtt lettem......szilnoriból eriszi....... - halkult el a hangja.
- Nem mind, javarészt a szelídek - tette még hozzá némi csend után. |
 Szárnyával vígasztalón átölelte a kancát.
-Nem adhatjuk fel!-bátorította közben Álmot.
-Pihenünk és holnap folytatjuk a keresést!Biztos, hogy megtaláljuk őket!
-Egyébként..........kiket keresünk...konkréten?Hátha tudok valakiről valamit...így az afraiakon keresztül.... |
Majdnem két napot töltöttek el kutatással, alig pihenve. Most Álom fáradtan dőlt egy fának, hátát masszírozva szárnyaival.
- Esőleánya, ez így nem fog menni - mondta ki komoran azt, amit már régen ki kellett. Lehajtotta a fejét, de így sem tudta nem meghallani, ahogy a kanca halkan sírni kezd...... |
Xantos követte Álmot, s közben szemeivel fürkészte az erdőt.Egy pillanatra nem vette le tekintetét a talajról, de hiába...egyelőre senkit nem látott...... |
Álom felszállt, és ragyogó sávot húzva maga után beröppent a fák sűrűjébe. Esőleánya engedelmesen követte, örülve a segítő utasításoknak, és közben hívogatón kiabált. A mén nem akarta letörni a kancát egyetlen pillanatra sem, hisz nem ok nélkül jött, de a tündék erdeiről mind tudta milyen furca, rejtélyes helyek....
Vajon lesz értelme a kutatásnak? Vagy repkedhet ítéletnapig? |
-Csak utánad!-bólintott beleegyezően Álomnak, majd a csődör után ő is a levegőbe emelkedett és már indult is a "Keresési Akció"! |
Esőleánya kissé tanácstalanul nézett körbe, majd érezte, ahogy lassan elönti a forróság a képét a szégyentől. Fogalma sem volt mi a teendő! Az erdő annyira lenyűgözte (talán a múltja miatt), hogy egy kis időre mindent elfelejtett. Aztán meg arra gondolt, hogy ezen a hatalmas helyen soha nem találják meg, amit kerestek......Őrült volt, hogy elkezdte ezt!
Szégyenkezve, szomorúan nyitotta már a száját, amikor Álom közbevágott!
- Habár ez egy erdő, nem túl sűrű. És így berepülhetjük! Xantos, mi szálljunk fel. Ahová nem látunk be, oda mész Te, Esőleánya! Így rendben leszünk. Támadástól itt úgysem kell tartani. Ne szakadjunk túl messze, de azt hiszem nem lesz baj abból sem, ha kiabálunk. Reméljük a bajbajutott társaink is barátsággal fogadnak majd..... - mondta határozottan.
- Rendben? - nézett a másik kettőre. |
Xantosban egy kis elcsodálkozás, egy kis kíváncsiság, és egy kevés félelem keveredett el, mikor a beszélgetést hallgatta.
Mikor a kapu kinyílt Xantos szó nélkül követte két társát, de szeme a tündére tapadt.
Végre beértek az erdőbe, Xantos megrázta a fejét.
-Na és most?-kérdezte hallkan. |
Álom nem ejtette le, sőt, egyenest megszeretette vele a repülést! Gyönyörű volt így száguldani!
De akárhogy is ámuldozott a levegő hulláman, a víz lénye volt, így sokkal jobban örült, mikor ledobbantak a talajra!
Körülnézett, de nem felejtett el hálásan biccenteni Álomnak.
Aztán halkan ezt kérdezte:
- Szerinted erre kell kutatni?
Álom elgondolkozva nézett körül.
- Igen, vagy mélyebben......De a Helyőrséget nem tanácsos kijátszani. Nem keresünk ellenségeket, főleg nem most. Úgyhogy előbb tiszteletünk tesszük itt! - válaszolta halkan Esőleányának és Xantosnak is címezve szavait, habár tudta, hogy az őrök valószínűleg hallották minden sóhajukat.
Elszánt léptekkel elindult a Tündék Erdejének kapuja felé. Nem is ért oda, már hallotta az íjak finom feszülését. Megállt és felnézett.
A tündék egy ágon álltak. Épp felette. Épp őrá célozva. Látta Esőleányán a rémületet, ahogy őket bámulta, de csak intett neki egyet könnyed mosollyal.
- Mi dolga egy máguslónak és két peguninak a Tündék Erdejében?
Álom elszántan a tündék szemébe nézett, és jópár percig méregette őket, de tudta (és valahol a szíve mélyén el is várta) hogy nem fordulnak el a pillantása elől úgysem.
- Társainkat keressük, de tudjuk, hogy nem érdemes határaitokat megsérteni, így előbb idejöttünk üdvözölni és bebocsátást kérni! - nyerítette vissza a tünde hangjának tükreként nemesen és határozottan.
- Társaitokat? - kérdezett vissza a tünde.
- Igen! - válaszolt szándékosan röviden.
- Miért keresitek az idejött lényeket? - kérdezte a tünde még mindig nyugodtan. Kíméletlenül.
- Mert nem tudjuk nincsenek-e bajban! - szólt az őszinte válasz.
- Itt senki sincs bajban! Az erdő biztonságos hely! Mi vagyunk rá a bizonyíték! Jó helyen van, aki idejön! - felelte az őr némi sértettséggel.
- Nem kételkedünk ebben és nem is hisszük, hogy kintről fenyegetné őket veszély! - felelte gyorsan - Sokkal inkább önmaguknak árthatnak, ha nem kapnak segítséget! Társaink elméje megzavarodott, mindenkinek jó, ha megtaláljuk őket! Nem tudjuk mi lehet velük, fontos lenne találkozni az eltévelyedett lényekkel!
Álom várt, de nem kapott választ. Percek teltek el, aztán végül dobbantott egyet és hangosan felnyerített:
- Tehát zárva marad előttünk az erdő? A mágia nemesei nem engedik be a mágia lényeit? Bajbajutottakon akarunk segíteni, nem a Sötétség vészét hozzuk!
A tündék összenéztek, aztán az eddig velük tárgyaló némi szórakozottsággal szemében intett kezével. A kapu egyik pillanatról a másikra hangok nélkül kitárult.
- Beléphettek! - mondta a tünde nyugodt, szelíd hangon.
Álom fel sem nézve biccentett és bevezette csapatát......
Esőleánya számára megrázó volt a beszéd. Tudta, hogy a tündék komoly parancsot kaptak, ezért ilyen szigorúak, de nem örült annak, hogy Álom komor arccal lépdel előttük..... |
*Érosz tompán ledobbant a földre, szárnyait összehajtotta és finoman az oldaláház simította őket. A Főváros felé tartott, egy fontos üzenettel. Bár repülve gyorsabb lett volna, itt, a fák sűrű erdejébe lehetetlen volt madártávlatból tájékozódni, és a leszállás is igencsak körélményes lett volna. Kénytelen volt hát a Határon aláereszkedni, és gyalog folytatnia útját.
A Helyőrség látszólag teljesen néptelen volt; sehol egy lélek, se tünde, sem ember, se élő, se holt. Látszólag... Érosz még egyszer körülnézett, majd mély, zengő hangon megszólalt.*
-Érosz eneth nín! Im mellon lin!
A lombok között surrogva felállt két tünde, magasak és szálasak voltak, szigorú szemük fényesen csillogott, majd biccentettek egyet és fürgén, könnyedén végigfutottak az ágon. Vállukon gondosan megfaragott, hattyútollas nyilakkal teli tegez, kezükben erős íj.
Érosz tudta jól, hogy az erdőtündék mind a földön, mind a fák ágain ugyanolyan könnyedén és biztosan mozogtak, mégis lenyűgözőnek tartotta, és mióta csak megismerte őket, mindig is csodálta az erdőtündék ügyességét, ahogy egy-egy gyengébb ágon is éppoly nyugodtan és gyorsan lépkedtek végig, mintha csak szilárd talajon állnának.
Két másik tünde is előlépett a Helyőrség Kapuja mellől, ahol mindeddig árnyékba burkolózva figyelték az érkezőt. Kezükben hosszú, hófehér pengéjű lándzsát tartottak, oldalukra finoman megmunkált, íves kardot csatoltak. Ujjasuk színe a levelek és a moha színéhez volt hasonlatos, lábbelijük barna, akár a fakéreg, lengő köpenyüket ezüst csat fogta össze mellükön.
A két tünde könnyedén leszökkent a fáról, majd hangtalanul társaik mellé léptek. Váltottak pár röpke szót egymással, s a négy tünde végül Érosz felé fordult. Egyikük haja hollófekete volt, mint az éj, három társáé ezüst, akár a csillagfény.
-Mea govannen, Érosz! Istannen le ammen! -*szólt a fekete hajú tünde, s biccentett a mén felé. Hangja tiszta volt, zengő és megnyugtatóan gyönyörű.* -Üdvözlünk, Érosz! No in elenath hílar nan had gín!
-Elen síla lumenn 'omentielvo! -*mosolyodott el Érosz, és viszonozta a főhajtást, majd elkomorult.* -A Fővárosba tartok, Eldenar, s igen sürgős hírt viszek. Sietős az utam.
*A fekete hajú, Eldenarnak nevezett tünde bólintott, s intett társainak.*
-Celedin! Galadron! -*a két szólított azonnal hátralépett a Helyőrség kapujához, és szélesre tárta az ajtószárnyakat Érosz előtt. A csődör ismét fejet hajtott.*
-Hannon le! -*mondott köszönetet.*
*Eldenar feltartotta a kezét, és finoman megrázta fejét.*
-Ne mondj köszönetet, barátom! Nincs szükség rá. -*mondta, majd intett, ezzel jelezve Érosznak, hogy induljon.*
-Namärie! I Melain berio le! -*búcsúzott a mén, majd vetett még egy utolsó pillantást Eldenarra és beügetett a kapun, ahonnan hamarosan rátalált a Főváros felé tartó hosszú ösvényre is. Innen már csak néhány óra vágta és végre megérkezik...* |
[71-52] [51-32] [31-12] [11-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
*Érosz tompán ledobbant a földre, szárnyait összehajtotta és finoman az oldaláház simította őket. A Főváros felé tartott, egy fontos üzenettel. Bár repülve gyorsabb lett volna, itt, a fák sűrű erdejébe lehetetlen volt madártávlatból tájékozódni, és a leszállás is igencsak körélményes lett volna. Kénytelen volt hát a Határon aláereszkedni, és gyalog folytatnia útját. 
Álom vakarózni kezdett a fánál, és csak akkor hagyta abba, amikor az tiltakozón nyikorogni kezdett. Esőleányára pillantott, aztán fejével is biccentett neki.
Esőleánya kicsit bűnbánóan kezdte el:
Szárnyával vígasztalón átölelte a kancát.