|
Témaindító hozzászólás
|
2006.12.19. 20:15 - |
 Galbatorix a hatalmas Város felett állt.
Legalábbis, ő így érezte a torony ablakának párkányán.
Lazán megfordult, és nézte kicsit az elétáruló látványt: a fátyolos-fügyönyös falú, szőnyegekel bélelt szobában csaknem mindenütt párnák pöffeszkedtek.
A legnagyobbon, amin egy sárkány is elfért volna, egyetlen lény feküdt.
Egy alig derengő, fehér lény. Úgy feküdt, mintha soha többé nem akarna felébredni. Homlokköve seszínű volt, és néha kavargott, majd újra kihunyt.
A föléhajló, leginkább rémre emlékeztető kanca suttogása betöltötte a szobát. Ahogy a suttogás néha felerősödött, úgy kezdett a homlokkő változni.
A suttogástól, bár Galbatorix már régóta ismerte a csontmaszkos lényt, most is kirázta a hideg a csődört.
A hangok egyáltalán nem tűntek eviláginak. Igaz, hogy a tulajdonosuk épp varázsolt, és önmagában sem volt evilági, de ahogy a hangok csaknem kicsalták a lelkét simításukkal, hogy kövesse őket, hogy hagyja abba a fejtörést és borzongást, és olvadjon fel a csodás, súlytalan táncban....Galbatorix ellen tudott állni, de nem kedvelte mindezt. Túl idegen volt őtőle! Épp ezért kellett neki Vanwa Vala. Tudta jól, hogy a kanca nem ártana neki, most is legföljebb szórakozik, ugyanakkor sosem tudta megzokni ezt a hatalmat. A suttogás erősödött, halkult, hullámzott a szobában, szavak nélkül szólt, és Galbatorix tudta, hogy hat.
 Vanwa Vala megrázta a fejét, és kissé visszahúzódott.
- Mi az?! - hörrentett feszülten, és előrelépett.
- Nem tudom felébreszteni...Nagyon gyenge.....Nem is látom értelét próbálgatni..... - mondta, aztán egy csaknem elrejtett tálhoz lépett, ami a párnák közt lapult.
Ivott belőle, majd elnyúlt Lilina mellett.
- Miért nem hagyjuk csak úgy itt? Hadd pihenjen. Mi baja lehetne itt? Gyerünk innen! - mondta a fehér lényre pilantva, méricskélve őt.
Könnyedén és lesajnálóan nézett a csődörre, elnyúlva a párnáján.
- Galbatorix, ne bolondozz! A kancának szüksége van rám. Megtehetném, igen, megtehetném, hogy hagyom kiszakadni a testéből, és aztán visszaparancsolom. De annyira gyenge, hogy történhetne tragédia! Mellesleg: amíg jó helyen van, addig ottmaradjon, ahol van az a lélek! a helyén! Ez nekem minden erőfeszítést megér....
Sötéten elvigyorodott.
- Ez éppolyan erőfeszítés, mint az én álhatatosságom, hogy végre hozzámgyere!
Nagyot, reményvesztettet sóhajtott.
- Galbatorix.....ezt már sokszor megbeszéltük.........
- És még mindig nem értem a választ! - dobbantott.
Türelmesen pillantott a lényre.
- Kár lenne egy ilyen szép, gyümölcsöző, észérveken és érdekeken logikusan alapuló szövetséget bolond érzelmekkel tönkretenni!
Horkantott.
- Bár lehetnénk épp őszinték is: nem vagyok bolond! Tudom jól, hogy sosem bíznál bennem, és Te is tudod, hogy én sem igazán benned! Régóta ismrjük egymást, és mikor egymást védjük, akkor is szemeket növesztünk hátul! Akiket érdekek hajtanak, megértik egymást, tehát tudhatnád, hogy ez minden lenne, csak nem helyes döntés! Csak azért, hogy szilárdabb legyen a szövetségünk, meg hogy jobban szemmel tartsuk egymást a közelség miatt.....tudod jól, hogy az lenne a vége, hogy valaki ki- aztán meg felhasználná a másikat....és valószínűleg egymásnak menénk. Könnyeb meggyilkolhatóság....ez nem indok egy házassághoz! Mellesleg...mondj szentimentálisnak, de nem tartom etikusnak sem, hogy nem szerelemből-szeretetből házasodjunk.....Igaz, hogy nekünk idegen az etika, de ez az én elvem, és tartom magam hozzá! Azért egy dologban igazad volt - gonoszul elmosolyodott - ideje menni! Indulj!
Morrant, aztán nem vágott vissza azzal, hogy talán ideje másik szövetségest keresni, és erre Wizarde, Vanwa tagadott "lánya" épp megfelelne.
Sagulon, akit meg Vanwa elfogadott, jó lenne harcosnak...Bár ő hű Vanwához...
Megrázta a fejét.
Nem. Wizarde még Vanwánál is idegesítőbb. Jobb megmaradni a bejáratott módban...
Egyelőre......
Kilépett az ajtón, amit súlyos függönyök takartak, és vissza sem nézve elindult.
Kiérve a toronyból, ahol Vanwa elszállásolta védencét, elvegyült a szürreális város szürreális tömegében. |
[593-574] [573-554] [553-534] [533-514] [513-494] [493-474] [473-454] [453-434] [433-414] [413-394] [393-374] [373-354] [353-334] [333-314] [313-294] [293-274] [273-254] [253-234] [233-214] [213-194] [193-174] [173-154] [153-134] [133-114] [113-94] [93-74] [73-54] [53-34] [33-14] [13-1]
 Elvigyorodott, majd bevárva anyját, átlépett a hatalmas kapun.
 -Ha nem baj, én itt maradnék vele!-mondta halkan, nehogy megzavarja az alvókat.
|
 Elmosoolyodva bólintott, és ő is lefelé vette az irányt, hogy végre ledobbanhasson a mellvéden belül, és megmutassa a várost Táltosnak.
De szűnni nem akarón visszhangzott benne az, amit a fekete pegazus mondott: "....lehet, hogy az utolsó....."
Töprengve meredt a hókás lényre. Miért az utolsó? Talán Táltos máris menni akar? És soha nem jön vissza? |
 -Semmi gond. - mondta szelíden és melegen. - Lényeg, hogy nem történt baj.
Hagyott egy kis elgondolkodnivaló csendet, utána megszólalt a hangulat oldásaképp.
- Akkor nézük csak meg azt a Fellegvárat! Noha ti itt laktok, nekem ez az első - s ne adj isten -, talán az utolsó látogatásom ebben a városban, úgyhogy minnél több érdekességét meg szeretném nézni! |
Kyara is utolérte a két lényt, és melléjük libbent. A mágikus lord megvetően nem vett tudomást róla, de nem is bánta. Mélyen bókolt a lénynek, aztán elkezdte elterelgetni onnét a fiát, és persze Éji Táltost is.
- Bolond voltam, hogy hagytalak a csikók óvodája helyett kószálni! - sziszegte fiának.
- De én csak...
- Nem érdekel! Nagy veszélybe sodortál minket, és ha Táltos nincs, véged lenne! Sőt, lehet nekünk is! A botorságod megint bebizonyította, hogy nem vagy még felnőtt! Nem gondolkozol! Hányszor intettelek, hogy légy óvatos a fővárosban?! Hányszor?! Meggondolatlan vagy..... - csóválta meg a fejét, és lesöpörte szárnyával a fellegvár irányába az elcsüggedt fejű Kyradort.
Kyara szomorúan nézett utána, mert tudta, hogy kamasz fia több nehézséggel is küzd az életében, többek közt az apja eltűnésével, de nem engedhette meg azt a luxust, hogy alapvetően hirtelen fiára ráhagyja a bolondériát. Nem szeretett keménykedni, de Kyradort valakinek meg kell nevelni! Ki tehetné ezt meg, ha nem ő? Nem maradt más....És ha fia egyszer őt is elveszti, boldogulnia kell magában....
Szégyenkezve nézett Éji Táltosra.
- Köszönöm - suttogta neki lehajtott fejjel. |
Követte Kyradort, s bár nagy felelőtlenség volt részéről, még nem szólt rá, mikor a tornyokhoz közeledett. Kyara kiáltására már feleszmélt, s épp hozzá akart volna repülni, de a csikó túl közel volt az egyik toronyhoz. A lakója egy morcos, puha állagú, mondhatni gusztustalan lény volt, akit egy átlagos épület biztos nem bírt volna el - óriási volt!
- Kyrador, hátra! - kapta el a kis csődört, s húzta maga mellé. A torony lakója észre vette őket, kitolta fejét a nagy erkélyen, s egyetlen szemével lenézően pillantott rájuk. Ebben a tekintetben mérhetetlen gőg volt, a másik lenézése, s lustaság is tükröződött róla. Igazi hájfejű mágus volt, ami a legrosszabb, hatalmas mágiával, amit érzett Táltos is, s épphogy a riasztó aura szélén sikerült lefékezni.
Úgy tűnt, rossz pillanataiban zavarták meg ezt a zselészerű lényt. Tartásában hökkenés, felháborodottság volt a fikarc senkiházik, akik zavarni merészelték. Ám úgy tűnt nem tudja szóba önteni felháborodottságának mértékét, vagy még nem is akar szót pazarolni a pindúrokra - a magyarázkodásukra várt, s bocsanát kérésükre.
- Sajnáljuk, hogy megzavartuk! - mondta enyhe félelemmel Táltos. Undorítónak találta ezt a lényt, aki talán akkora volt, mint a torony, csak bele volt gyömöszölve. Azonban érezte, ennek a valaminek csak egy bólintásába kerül, s máris egy szürreális, álmokhoz hasonló dimenzióba kerülhetnek. - Ígérjük, többet nem fordul elő.
- Már előfordult! - hörögte sértetten a nagyúr. - Nemcsak, hogy szándékosan zavartok, de mág hozzám is mertek szólni, mintha engedélyt adtam volna rá! Szerencsétek, hogy bocsánatért esedezve könyörögtetek, különben ti lettetek volna a vacsorám(
"Hogy bocsánatért esedeztünk, az azért túlzás...." gondolkodott magában Éji Táltos.
- Mit pusmogsz, Kis Pimasz?! - menydörögte a lény. - Ha még egy ilyen gondolatot meghallok, felveszlek masszírozó szolgámnak, úgy is agyon nyomtam a másikat, a hátam pedig már kezd szét folyni....
Nem mondott hülyeséget a paca. Elég nagy méltóság volt a lakók szemében - az eriszieken kívül -, meg lett volna rá a hatalma. |
Kyara elnevette magát.
- Itt van amióta világ a világ! És természetesne nem lehet régebbi két évnél.
Kacsintott, majd bontogatni kezdte szárnyait.
- Én azt mondom repüljünk fel! Úgy sokkal jobban belátjuk! És élvezetsebb is, mint kutyagolni! Rendben?
Aztán már csak a sörénye lebbenésén érezte, hogy kinek is beszél: Kyrador már rég hasított az égre, és Éji Táltos is a jelek szerint ma játékos kedvében volt, hiszen a csikót követte.
Kyara mély sóhajjal dobta utánuk magát, aztán megfagyott ereiben a vér: Kyrador nem a Fellegvár csúcsát célozta meg, hanem az egyik lebegő tornyot, ami pályáján épp arra haladt! De azokba nem tanácsos belépni csikóknak! Hiszen mágikus nagyurak lakóhelyei!!!!
- Neeeee! - sikította, és amennyire csak bírt, belehúzott a repülésbe! |
A torony akkora volt, hogy nem lehetett, egyszerű pillantással végig mérni. Valóban meghazudtalta a külseje a funkcióját, Éji Táltost is megtévesztette:
- Milyen régi a Fellegvár? |
 Tara elvigyorodott, és leszökkent a teknős hátáról, hogy kényelmes vágtában induljon a kapu felé.
- Kívánságod számomra parancs!
 Bólintott, és szomorkás pillantást vetve Ceuronra így szólt:
- Azt hiszem hosszú időbe kerül míg meggyógyul. |
-Végre!-pattant ki a mólóra, mikor már anyja elengedte.
-Csak egy kapu van!Szerintem ezt kapjuk el mielőtt eltűnik!
-Én...én senkije!Csak nem oly rég találkoztunk és jóban lettünk!Féltettem őt! |
Összeszorult a torka, így nem mondott semmit, csak átölelte a csikót.
És épp ebben a pillanatban a teknős finom döccenéssel megállt egy porcelán, drágakövekkel kirakott, díszesen cirádázott mólónál! Fényes aranyrácsból készült az előttük kitáruló kapu a móló végén......
Elég elképesztő látvány volt a vadóc Tarának.....
Meglepetten nézett a pegazusra.
- Ceuron kicsodád? |
-A nevem Aranypata...afrai vagyok!Ceuron.....Ceuron miatt jöttem!-válaszolta hallkan. |
-Gyakoroltam sokat!Mindent a saját káromon tanultam meg!Az elején még egy centire sem tudtam felemelkedni, aztán amikor végre sikerült magasabb helyekről próbáltam.Valahogy akkor minden összejött!-mosolygott. |
Tara cuppanós csókot nyomott fia homlokára.
- Látod, azt hiszem nincs más hátra, mint kivárni, míg a ház elenged minket! - nevetett vidáman.
- Addig is....elmondhatnád hogyan tanultál meg repülni! Hihetetlenül ügyes vagy!
- Te ki vagy? - állt az idegen pegazus elé egyenesen, amint Elbereth eltávozott.
'Érdekes, hogy ez is fénylik....Valami új eriszi lenne? Egészséges! De örülök!' gondolta. |
-Körülnézek!-mondta, majd megmozgatta immár megszáradt szárnyait.
A levegőbe dobta magát és elindult egyenesen felfelé.Viszont sehol semmi....még egy plafon sem....
Alig talált vissza anyjához is.Ledobbant a teknős hátán.
-Sehol semmi!Egy ajtó, egy ablak, de még plafon sincs....-jelentette. |
Mikor belépett a terembe, a szemei elkerekedtek.
Lények százai pihent a földön.
"Mi történik itt?"-tette fel magának a kérdést, de hamar túllépett rajta, mikor beljebb merészkedett a terembe.Egyenesen szégyellte magát, hogy betolakodott ide.
"Mit keresne itt egy afrai kanca???Van jobb dolguk is az eriszieknek, minthogy őt kerülgessék, vagy hogy egyáltalán szóra méltassák!"
Óvatosan kerülgette az alvókat, nem akart semmi bajt okozni.
Végig figyelemmel kísérte a gyógyító varázslatot és nagyon örült, hogy Lionelfék is jobban vannak és Ceuron is meg fog gyógyulni.
Már csak az a kérdés, itt maradhat-e vele, míg jobban nem lesz? |
 Lionelf fáradtan gyalogolt be a tágas terembe Démontangó nyomában. Aztán megtorpant, és csak nézett, nézett leesett állal.
A katedrálisra hasonlító teremben erisziek hevertek, mindenfelé. Csendben voltak, egyikük sem mozdult.
- Démontangó....mi folyik itt? - hördült fel halkan az idős unikornis.
 - Alszanak. Csss - felelte halkan a mén, és beljebb lépdelt, a társaikat kerülgetve. Csak az egyik nagy tartóoszlopot megkerülve látszott, hogy a terem egy forduló után végeláthatatlanul húzódik befelé. A nagy ablakokon beeső fény lények százaira (vagy ezreire?) vetült.
- Keressük meg Hakimát. És ne zajongjatok! - villant meg vörös szeme.
A gyógyítót hosszas gyaloglás után a terem végében találták. Hosszas, és néma gyaloglás után a néma teremben.
 Elbereth hosszú ideje fakult, de a mai napon már ő is belátta, hogy nem képes az egész termet bevilágítani. Hakima mellett maradt, és ott segített, ahol tudott. Békés lényét nem viselték meg annyira a történtek, egyfelől mert hitt a jóban, másfelől mert a fájdalmát egy rejtély, egy titkos titok csillapította.
- Hakima! Lények jönnek! - nyihogta meglepetten, és az érkezők felé fordult.
Megpördült, elképedt, aztán sebesen odavágtázott a besorjázó lényekhez.
- Hát ti? - hápogta, aztán rádöbbent, hogy Ceuron mennyire rossz állapotban lehet, így megrázta a fejét, jelezve, hogy nem vár választ, és a még szabad teremrész felé terelte a társait.
- Feküdjetek le! Elbereth és én mindjárt jövünk! - parancsolta ellentmondást nem tűrően. Valahol az is elégtétel volt neki, hogy a hangja nem remegett meg, hanem még pattogósan szólt.
- Tudunk rajtuk segíteni? - fordult aztán fojtott hangon a fénykancához, eldobva magabiztosságát.
Elbereth nyugodtan, majdnem mosolyogva bólintott.
- Persze! Segíteni mindig kell tudni!
- Tudod hogy értem! Elég erős vagy, hogy a gyógyszereim hatását felerősítsd? - ellenkezett Hakima.
- Igen - hangzott a nagyon is tömör válasz. Annnnnyira örült volna, ha Elbereth néha nem ilyen másvilági!!
Hakima ezek után nem kérdezett, hanem zsákokat rángatott elő, és a tartalmukat ráborogatta a három ménre. Fúriort, aki eltűnt a lépcsőházban és azóta sem került elő, nem kellet látnia. Tudta milyen sebek ezek. Hakima egyik-másik sérülésre valami jelet is rakott, kire piros festékkel rajzolta fel, kire fém amulett került.
- Te jössz - hajtott fejet a fehér lény előtt. Aztán hátralépett, és nagy szemekkel figyelt. Mindene volt a gyógyítás, amióta elvesztette a régi életét. De akárhogy figyelt is, Elbereth mágiái mindig csodaszámba mentek neki! Holott nem hitt a csodákban...
Kitárt szárnyakkal állt a fáradt, csüggedt lények előtt, és csak mosolygott.
De a fénye egyre erősebb és erősebb lett, mígnem igazi csillagként ragyogott, szembeszállva a nap sápadt sugaraival, aztán diadalt is aratva azok felett.
Óvatosan simította végig tollas tagjával Ceuront, Susurrus fejét, Lionelf vállát, aztán gyorsan hátralépett. Szárnya egy pillanatra megfakult, így összehajtogatta, és mosolyogva nézett Hakimára. Nem akarta mutatni, hogy igenis gyengül. És sejtette, érezte, hogy a rendíthetetlen nyugalmára és bizakodására mekkora szükség van.
- Meggyógyulnak! - jelentette ki bátran.
- Biztos ez? - csapott le rá a lóféle.
- Igen - mondta megnyugtató hangján, és mosolygott - De most ennem kell. Vanwa Vala ereje messze jár - tette hozzá rejtélyesen, és ellépdelt a terem távoli vége felé.
- Olyan, mint egy angyal - bukott ki Lionelfből rekedten. Nem tudta attól rekedt be, hogy elfáradt, vagy a gyógyítás viselte-e meg...vagy valami egészen más......
- Angyal is, a maga módján - mosolygott Hakima, és rendezgetni kezdte Ceuron ágyát.
Tara szemében kaján mosoly jelent meg.
- Menj, ha gondolod! |
'Azért vele kéne lennem, míg jobban nem lesz!'-ugrott a fejébe ez a gondolat, majd megpördült és sietve a kis csapat után indult.Hamar, még a csigalépcsőn utólérte őket.... |
"Ceuron játékszere???"-állt meg kiábrándultan elgondolkodva.
Az erisziek közben eltűntek a folyosón....
"Vajon mit keresek Én itt?Egy csillagfénylény ilyen helyen?"
Nem ment utánuk, az erkélyen állt, s csak a várost kémlelte.
-Akkor viszont nem kéne itt várnunk, nem?Lehet, hogy életünk végéig itt rostokolhatunk a teknős hátán! |
Gúnyos mosollyal lépett a kanca mellé.
- Ceuron kis játékszere! Ártalmatlan! - horkantott.
Démontangó biccentett, és belépett a toronyba.
- Hakima itt van, nagy szerencsétekre. Ő és a fénylények majd megteszik ami tőlük tellik - mormolta, ahogy lefelé haladtak a hatalmas csigalépcsőn.
Mélyet sóhajtott.
- Szerintem is! De vannak ebben a palotában olyan termek, amikben napokig is haladhatsz, és nem jutsz el egyik végétől a másikig...... |
Az erisziek tárgyalása közben, közelebblépett Ceuronhoz.Végigsimította szárnyával a csődör arcát, ami halványan, alig észrevehetőn világítani kezdett.Bár ez maximum a rémálmok enyhítésében segíthetett.
Mikor a hatlmas fekete unikornis megérkezett, Aranypata hátrált, s várta a következményeket.A kérdés hirtelen jött, nem várta, hogy Démontangó vele is foglalkozni fog egy pillanatra is.
-A nevem Aranypata, afrai vagyok!
-Én már azért majdnem megszáradtam!Lassan azért csak kiérünk innen!unalmas ez a bíboros szín!-nézett körbe. |
[593-574] [573-554] [553-534] [533-514] [513-494] [493-474] [473-454] [453-434] [433-414] [413-394] [393-374] [373-354] [353-334] [333-314] [313-294] [293-274] [273-254] [253-234] [233-214] [213-194] [193-174] [173-154] [153-134] [133-114] [113-94] [93-74] [73-54] [53-34] [33-14] [13-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Galbatorix a hatalmas Város felett állt.
Vanwa Vala megrázta a fejét, és kissé visszahúzódott.
Elmosoolyodva bólintott, és ő is lefelé vette az irányt, hogy végre ledobbanhasson a mellvéden belül, és megmutassa a várost Táltosnak.
-Semmi gond. - mondta szelíden és melegen. - Lényeg, hogy nem történt baj.
Tara elvigyorodott, és leszökkent a teknős hátáról, hogy kényelmes vágtában induljon a kapu felé.
Bólintott, és szomorkás pillantást vetve Ceuronra így szólt:
Lionelf fáradtan gyalogolt be a tágas terembe Démontangó nyomában. Aztán megtorpant, és csak nézett, nézett leesett állal.
- Alszanak. Csss - felelte halkan a mén, és beljebb lépdelt, a társaikat kerülgetve. Csak az egyik nagy tartóoszlopot megkerülve látszott, hogy a terem egy forduló után végeláthatatlanul húzódik befelé. A nagy ablakokon beeső fény lények százaira (vagy ezreire?) vetült.
Elbereth hosszú ideje fakult, de a mai napon már ő is belátta, hogy nem képes az egész termet bevilágítani. Hakima mellett maradt, és ott segített, ahol tudott. Békés lényét nem viselték meg annyira a történtek, egyfelől mert hitt a jóban, másfelől mert a fájdalmát egy rejtély, egy titkos titok csillapította.