|
Témaindító hozzászólás
|
2006.11.11. 19:30 - |
 *Lilina kisérteties vörös szemét a tájra szegezve nyargalt. Izmai megfeszültek, orrlyukai kitágultak, nyakán fekér izzadságként tajtékzott a hab, homlokán a feketévé vált kő vészjóslóan sötétlett, baljós fénnyel vonva be a környéket.
Lilina nem nézett semerre. Amerre csak száguldott mindent eltiport, elsodort, letarolt és elgázolt, ami csak az útjába került, s végzett mindenkivel, aki elé vetődött; szarvasokkal, őzekkel, nyulakkal... Hisz' egyenlőre az erdő ezen részén csak velük találozott.
De mindezt valójában nem ő tette. A Sötét Erő irányította a testét, a gondolatait, a tetteit... egyszóval őt magát. A Sötétség, ami beléköltözött mindent elfojtott benne, ami ő maga volt. Az elején küzdött, de annyival volt több ez a hatalom nála, mint kismacskánál a tigris. Lilina végül nem bírta tovább; feladta. Engedett az erőnek, amelyet nem bírt kiűzni a gondolataiból... amelyet végül már nem is akart kiűzni a gondolataiból... s amely tulajdonképpen már azt sem engedte meg neki, hogy saját gondolatai legyenek...
Lilina egy állandó szorítást érzett, amely az első órákban elviselhetetlen kínt okozott neki. Égette, perzselte, kínozta, györörte, s mindeközben jéghideg késként döfött belé. Ám idővel a fájdalom tompulni kezdett... Lilina fásulttá és érzéketlenné vált, már csak tompa zsibbadásként érezte mindezt. Ám egy kép nem akart elhalványulni lelki szemei elől.. Egy kép, melyet egy fekete csődör suttogott neki... S miközben ölt, akkor is csak ezt a képet látta lebegni maga előtt... Egy fehér pegazust, akit ő ölt meg... Ez jobban kínozta ott belül, mint az a szorítás a lelkén és az elméjén együtt... S emiatt a keserű fájdalom miatt tudott a Sötétség egyre nagyobb hatalmat gyakorolni rá...* |
[180-161] [160-141] [140-121] [120-101] [100-81] [80-61] [60-41] [40-21] [20-1]
 Lassan, egész testén végigfutó mozdulattal intett fejével és vállatvont.
- Én is sajnálom. De nekem nincsenek barátaim. Sosem voltam olyan fontos. Nem tudom mi az. Amit én átélek, az az én keresztem, másé nem is lehet - mondta szelídebben.
- Nem Veled van baj, harcos. Megtalálod még a helyed.....Én nem..... - mondta szinte suttogva, azzal elfordult, és ügetésbe váltott át. Valóban....Nincsenek olyan lények, mint ő....Nincs ok, amiért maradhatna...... |
 -Sajnálom. -*vonta meg a vállát.* -Én pusztán egy harcos vagyok, a fizikai erőmön kívül nincs mire büszkének lennem. Sem varázserőm, sem különleges hatalmam nincs az elemek fölött. A harcosokra pedig nincs túl nagy szükség, most, hogy a Sötétségnek vége. Mindössze a barátságomat ajánlhatom fel.... sajnálom, ha ez kevés.
*Nem mozdult, de hangján érződött az enyhe sértődöttség. Kemény, harcedzett mén volt, megszokta, hogy a csatákban fontos, szinte pótolhatatlan személyiség, és egy kissé nehezen viselte, ha hasznavehetetlennek érezte magát... Nem estek neki jól Farune szavai, de nem hibáztatta a kancát.*
~Elvégre ő is rengeteget szenvedett.... |
Bordeas szemeibe nézett. Furcsán üres és mégis mély volt a pillantása. Az állandó bánat most megerősödött a szemeiben, de mellé szórakozottság is vegyült, úgy szólalt meg:
- Nem hiszem, hogy Te bármilyen formában is képes lennél segíteni. Rajtam sem, a fájdalmon sem, a homályon és Sötétségen sem. A magányon meg végképp nem...... |
-Valami baj van? -*kérdezte és közelebb lépett Farune-hoz.* -Furcsák nálad ezek a hirtelen hangulatváltozások... Esetleg tudok valahogy segíteni? |
- Én sem tartozom sehová - mondta halkan.
- Azt hiszem soha nem is tartoztam....Vagy már túl régen volt. Nem számít.
Felnézett az égre, ami itt alig látszott, de épp ezért tetszett itt neki. Szerette a homályt.
Megmozgatta a füleit, felkapva a fejét, miközben szemei elkerekedtek, és megfeszült. Aztán valami furcsa letargia következett, elernyedt, és lehajtotta a fejét.
Mostmár tényleg mindegy hová megy.... |
*Vállat vont.*
-Kérdezz kettőt és egyszerűbbet. -*felelte.* -Nem jöttem sehonnan sem. Vagy ha úgy tetszik, hát mindenhonnan. Vándorlok, amióta csak az eszemet tudom. Nappal az utakat járom, éjjel a csillagok alatt pihenek el, erdőben, mezőn, réten, tisztáson, nekem édesmindegy. Az egész nagyvilág az én otthonom, mindenhol jól érzem magam. Vagy mondhatod, hogy hajléktalan vagyok, egy otthontalan utazó, de ez sem változtat a lényegen; jól érzem magam így. |
A messzeségbe révedt. Lassan ideje továbbmenni...Mégha nincs is hová....Hisz egész élete céltalan menetelés csupán, semmi több. Megy, mert mennie kell. Mert ugyanolyan erővel maradhatna is, de jobb egyszerűen menni, menni, menni....Amíg már nincs ereje gondolkozni, és elpihen, mert nem viszi tovább a lába, hogy másnap újrakezdjen mindent.....
Ó igen, menetelés volt az egész élete a gondolatok elől, a lények elől.....Keresni valamit....ami úgy sem lesz meg soha!
- Honnan jöttél? |
*Furcsa tekintettel meredt Farune-ra, de rábólintott és elfogadta a kanca válaszát. Nem értette ugyan, mit jelenthet ez, hiszen ő harcos volt; higgadt, hidegvérű, realista és számító. Vérbeli harcos volt; így a metaforák és kétértelmű, rejtvényes szavak megfejtésében sohasem jeleskedett igazán.
Megkérdezni viszont nem akarta. Már annak is örült, hogy Farune egyáltalán válaszra méltatta az előző kérdését...* |
A ménre meredt, először szúrósan és áthatóan, a veséjébe látva, méregetve, majd pillantása változni kezdett, lassan-lassan. Szelíd lett, kedves, együttérzéssel és megértéssel teli, kicsit nevetős, de ugyanolyan távoli maradt.....
- Nincs mit elmondani....Én a bánat és a fájdalom vagyok...Az életem hozta így..... |
*Habár őrültségnek tartott ilyesmit megkérdezni, de mégis megtette.*
-Nem akarod elmondani, mi bánt? -*hangja szelíd volt, megértő és gyengéd. Nem volt sem sürgető, sem követelő; inkább vigasztaló és barátságos.
Egyáltalán nem hitte, hogy a kanca válaszolni fog; hiszen épp az imént mondta, hogy nem szeret róla beszélni. Ráadásul alig ismerik egymást néhány perce. Ilyen rövid ismeretség után ő maga sem mondana semmit korábbi életéről, pláne nem a sötétebb, fájóbb emlékekről. Ennek ellenére mégis megkérdezte őt. Talán könnyít a kanca lelkén, ha elmesélheti valakinek, ám ha mégsem, nos, egy udvarias gesztusnak akkor is beillett.* |
Lehajtotta fejét.
- Én ilyen vagyok....Valóban...sötét a múltam....Nem szeretek sem arról, sem másról beszélni.....Az én bajom korábban kezdődött, nem itt, a Sötét Nagyúr miatt.... |
*Elmosolyodott. Bájosnak találta a kanca zavarát. No, nem mintha hódítani akart volna - az nem az ő világa. Egyszerűen olyan képtelenül kedves volt az egész szituáció, hogy nem állhatta meg somolygás nélkül.*
-Ne értsd félre, kérlek, de fel nem foghatom, hogy lehetnél akárki terhére ily' hallgatagon. -*szemében csibészes fény csillant, de szinte rögtön ki is aludt.* -Bár talán nyomós okod van rá, hogy keveset szólj... Ezt is megértem. Szörnyű időket élt át a Birodalom, nem is oly régen... |
| Zavartan és döbbenten a ménre meredt, első ízben emelve fel fejét, és nem talált szavakat!!! |
| -Akkor engedd meg, hogy megismerjelek! -*mosolyodott el finoman.* -Meglátjuk, utána változik-e a véleményem! |
- Nemes lény, nem ismersz....Ne mondj oly szavakat, amiket később bánnál........ |
| -Nem vagy terhemre. Igazán nem. -*fordult vissza, és megpróbálkozott egy barátságos, meleg mosollyal.* |
| - Én nem szeretnék senki terhére lenni - felelte halkan, szinte suttogva, fel sem nézve. |
-Nem vagy túl beszédes, Farune. -*szólt a kanca után.* -De ha a társaságom terhedre van, természetesen nem erőltetem.
*Ezután ő is elfordult.* |
| Bólintott, és határozottan védekező testtartással elindult elfelé. |
*Aprót biccentett a mén felé és némán, komolyan méregette őt, mielőtt megszólalt volna.*
-Én Bordeas vagyok. -*felete végül.* |
[180-161] [160-141] [140-121] [120-101] [100-81] [80-61] [60-41] [40-21] [20-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
*Lilina kisérteties vörös szemét a tájra szegezve nyargalt. Izmai megfeszültek, orrlyukai kitágultak, nyakán fekér izzadságként tajtékzott a hab, homlokán a feketévé vált kő vészjóslóan sötétlett, baljós fénnyel vonva be a környéket. 
Lassan, egész testén végigfutó mozdulattal intett fejével és vállatvont.
-Sajnálom. -*vonta meg a vállát.* -Én pusztán egy harcos vagyok, a fizikai erőmön kívül nincs mire büszkének lennem. Sem varázserőm, sem különleges hatalmam nincs az elemek fölött. A harcosokra pedig nincs túl nagy szükség, most, hogy a Sötétségnek vége. Mindössze a barátságomat ajánlhatom fel.... sajnálom, ha ez kevés.