|
Témaindító hozzászólás
|
2006.09.29. 23:04 - |
 *Amalea vigyázva kikémlelt az erdőből, majd párszor beleszimatolt a levegőbe. Nem látott és nem érzett semmit... Tett pár óvatos lépést előre, míg végül kiért a rét közepére. Minden nyugodt és csöndes volt. Amalea hátrafordult, majd szelíden és halkan hátranyerített, mire egy kicsi, esetlen csikó lépkedett elő a fák közül.
Akác odasietett anyjához és vidáman ugrálta körül. Amalea közben folyamatosan beszélt hozzá; magyarázott valamit, de Akác mintha meg se hallotta volna.
-Akác! -korholta az anyja! -Figyelsz te rám?!
-Ne haragudj, anya... -hajtotta le bűnbánóan a fejét a kis kanca. -Mit is mondtál?
-Csak azt próbálom megértetni veled, hogy sose szabad óvatlannak lenned. Mindig alaposan nézz körül, nem leselkedik-e veszély a közelben, mielőtt nyílt, szabad területre mennél. Amíg nem vagy elég nagy és erős ahhoz, hogy megvédd magad, nem szabad szétszórtnak és figyelmetlennek lenned, mert könnyen az életedbe kerülhet! Érted, amit mondok?
-Igen, anya... -sóhajtotta unottan Akác. -De most már mehetek játszani?
-Mehetesz. -bólintott mosolyogva az anyja. -Mire fogsz nagyon figyelni?
-A csapdákra, és a vermekre, és ha folyót látok, nem megyek bele, mert elsodor a víz, ha tavat, akkor meg azért nem megyek bele, mert hirtelen mélyül, és még nem tudok elég jól úszni. Nem állok szóba idegenekkel, és nem megyek el senkivel, csak ha te is megengeded. -sorolta unottan a kiscsikó, mintha csak egy betanult monológot szavalna.
-Így van. -helyeslet az anyja. -Most már mehetsz.
Akác vidáman ugrálva vágtatott keresztül a réten, míg az anyja békés legelészésbe kezdett. Akác az erdő széléig nyargalt, ott azonban megtorpant. Hátrasandított anyjára; Amalea neki épp háttal állt, és nyugodtan rágcsálta a füvet.
Akác arcán, csibészes, huncut mosoly jelent meg, majd gyorsan beügetett az erdőbe és eltűnt a fák között...
...órákkal később Akác még mindig az erdő mélyén, a hatalmas, sötét fák közt bolyongott, sírva, anyját hívogatva, de nem találta a kivezető utat, és Amalea túl messze volt ahhoz, hogy hallja őt...* |
[216-197] [196-177] [176-157] [156-137] [136-117] [116-97] [96-77] [76-57] [56-37] [36-17] [16-1]
*Fejét határozottan felemelte és pillantása megkeményedett.*
- Mi lehet az ok, amiért apám végzett anyámmal? |
 A messzeségbe révedt.
- Talán. De néha úgy érzem mindenkinek joga van ahhoz, hogy legalább annyira önző legyen, hogy a világ folytonos maga elébe helyezése helyett dühös legyen a veszteségei miatt.....Mi lehet az ok, hogy ártatlanokkal rossz dolgok történjenek?
Elhomályosultak a szemei.
- Mi lehet az ok, ami miatt Lamíra és én annyi mindenen át kellett menjünk, és semmi vigasz nem volt a számunkra soha? Mi lehet az ok, ami miatt az apám és az anyám sosem láthatták az első varázslataim? Amelyek még.....romlatlanok voltak..... |
*Komótosan megrázta sörényét.*
- Jogod van tudni. - *válaszolta vállvonogtva.*
- Szeretném hinni, hogy minden okkal történik. Nekem valamiért ezt kellett megélnem. Végülis... sokakkal történtek ennél rosszabb dolgok is. |
Szomorúan, átérezve Meznokto fájdalmát, szánva a múltját nézett a ménre. Aztán lehajtotta a fejét.
- Bocsáss meg. Nem kellett volna kíváncsiskodnom....Nem volt jogom erre kérni téged. Hogy felidézd....Bár lenne olyan erő, ami meg nem történtté teheti a múltat. A fájdalmas és szörnyű múltat.....
Lassan, óvatosan pillantott csek fel.
- De örülök, hogy életben maradtál. A világ egy nemes lénnyel lenne szegényebb nélküled.... |
*Fejét felemelte a virágok közül és hasára fordulva, lábait maga alá húzva feküdt a réten, Azírát nézve. Miközben némán elméllyedt a kedves szempárban, rég elfeledett emlékképek villantak elő. Tekintetét először a talaj egyik kopár részére szegezte. Mély lélegzetet vett és próbált semleges hangon megszólalni. Kis sikerrel...*
- Az életem úgy kezdőtt, mint majdnem mindenkié. Boldog csikó voltam és amennyit az életből akartam látni, az is boldog volt. Felhőtlenül játszottam a pajtásaimmal, miközben vak voltam. Így visszaemlékezve annyira egyértelmű...
*Fájdalmas grimaszt vágott, mielőtt folytatta volna.*
- Aztán apám megváltozott és az életünk szétcsúszott. Az örökké türelmes és visszafogott viselkedését felváltotta a beszámíthatatlan agresszivitás. Aztán... - *hangja megremegett és elbizonytalanodott, hogy biztosan fejezze-e be a mondatot.*
- Aztán önkéntes lettem a seregben - *folytatta, kihagyva az előző mondat végét.* - Nem maradt semmim, így azzal a tudattal, hogy nem veszíthetek sokat, nem volt félnivalóm. A szükséges túlélési leckéket megtanították és ott ismerkedtem meg Inkobóval. Társak lettünk, mindenhova együtt mentünk és... jók voltunk... a... - *kereste a megfelelő szót.*- a szakmánkban. - *a szavakat szinte undorodva ejtette ki.*
- Végül ismét felborult körülöttem minden. Ránk már nem volt szükség, mindenki feleslegessé vált.Sokan portyázni indultunk, míg mások az észt osztották. A Birodalomba még épp időben kerültem, hogy még össze tudjam magamat szedni. |
Azíra különös pillantást vetett Meznoktóra.
- Meghallgatnám, ha elmondanád...... |
*A sok illattól prüszkülnie kellett.*
- Titoknak épp nem titok... De nemhiszem, hogy neked való lenne... |
Azíra megmaradt a heverészés mellett, míg virágillatot dobott arcába a szellő.
- Mondd, honnan jössz? - kérdezte végül csendesen, a messzeséget nézve.
- Te sokat tudsz rólam....Én viszont szinte semmit Rólad.....Vagy titok? |
*Egyetértése jeléül bólintott és elégedetten leharapott egy szaftos fűcsomót.* |
Azíra egy pillanatra eltöprengett, azután kecsesen leheveredett őt is Meznokto elé-mellé.
- Végülis....elé messzire eljöttünk ma....... |
*Fejét kissé megemelve hevesen bólogatott.*
- Természetesen, csak úgy döntöttem, heverészek kicsit.
*Visszaengedte fejét a virágok közé.* |
*Fejét kissé megemelve hevesen bólogatott.*
- Természetesen, csak úgy döntöttem, heverészek kicsit. |
Azíra odaügetett a mélyfekete lényhez.
- Minden rendben? - kérdezte kicsit riadtan, de javarészt csodálkozva, ahogy az elnyúlt egyszarvúra nézett. |
*Meznokto jó ideig le sem vette tekintetét Azíráról. Csak állt és nézte a számára csodálatosan szép kancát!
Egy melegebb szélfuvallat kizökkentette és hirtelen ötlettől vezérelve eldobta magát a fűben. Orrlyukai nagyra tágultak és több száz virág illatát érezte az orrában.* |
Azíra elmosolyodott, nem is tudta min, és kiügetett a fák árnyékából.
- Nos jó, akkor lássuk mi volt az, amit sohasem láttam még - pillantott körbe kíváncsin és vállalkozón. |
*Neki sem kellett kétszer mondani!
Egy nagy ugrással csaknem a rét közepén termett, majd nagy kört írt le a rét szélén, minden mozdulatra figyelve.
Végül elégedetten fékezett le Azíra mellett.*
- Tiszta a levegő! - *adta le jelentését vigyorogva.* |
Bátortalanul nézett a rét többi részére. Kinyújtotta nyakát, de így se látott sokkal messzebb.....De a virágok olyan szépek voltak.....és Meznokto is olyan szépen kérte.....
- Nos jó....De előbb deríts fel! |
*Megengedett magának egy alig látható mosolyt, majd Azíra mellé somfordált és gyengéden megbökte.*
- Menjünk beljebb, ott van még több... |
Átvette a csokrot, és jó darabig némán, ragyogó szemekkel és még ragyogóbb mosollyal nézte őket.
- Hát lehet róluk bármi fontosabbat megtudni? - kérdezte végül elfúló hangon, aztán mámorosan beszívta a szabad természet csodás illatát.
- Szerintem tökéletesen jellemezted őket...... |
*Hevesen bólintott.*
- Akad belőlük fehér - *egy fehér virághoz ugrott és leszakította* - , piros, sárga... - *sorolta és mindegyikből összeszedett egy darabot. Lenyugtatva magát Azírához lépett és átadta a kis csokrot.*
- A színükön kívül nem sokat tudok mondani róluk... - *ismerte be.* |
[216-197] [196-177] [176-157] [156-137] [136-117] [116-97] [96-77] [76-57] [56-37] [36-17] [16-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
*Amalea vigyázva kikémlelt az erdőből, majd párszor beleszimatolt a levegőbe. Nem látott és nem érzett semmit... Tett pár óvatos lépést előre, míg végül kiért a rét közepére. Minden nyugodt és csöndes volt. Amalea hátrafordult, majd szelíden és halkan hátranyerített, mire egy kicsi, esetlen csikó lépkedett elő a fák közül.
A messzeségbe révedt.