|
Témaindító hozzászólás
|
2006.09.16. 23:52 - |
 *Levia peckesen ügetett a fák közt. Bármerre járt, mindenhonnan szörnyülködő tekintettel meredtek rá az állatok, de őt nem zavarta. Ha észrevette, hogy valaki meredten, elborzadva bámulja, csak vállat vont.
~Felőlem...~*gondolta ilyenkor, s nem törődve a barátságtalan szemekkel, tovább ment.
Rendszerint fásult és nemtörődöm volt. Soha semmi sem érdekelte igazán, az paróbb örömökkel tette színessé életét. Mások ijedelmén szórakozott, s kuncogott magában, vagy mással ütötte el az időt. Ezek az apróbb dolgok szórakoztatták ugyan, de... de most... most boldog volt. Igen, boldog volt, hiszen egy kiscsikót hord a szíve alatt! Ez a csikó mindent megváltoztat majd... bizonyos, hogy mindent csak jobbá tesz majd... |
[129-110] [109-90] [89-70] [69-50] [49-30] [29-10] [9-1]
Jövőtváró nem teljesen értette, miért mondja el neki ezeket az idegen.
- Miért akarnék itt maradni? - kérdezett vissza.
- Mit tehetnék itt? Mi értelme lenne annak, hogy itt vagyok? |
Daeronorus örült neki, hogy a fiatal lény higgadt maradt. Bár nem számított volna az se, ha tombolni kezd, de így könnyebb volt vele beszélni, és megértetni a helyzetet.
- Az otthonom. Illetve annak a tökéletes másolata. Ez a városka a valóságban is létezett, sőt, bizonyos fokig most is létezik.
A nagy mén lassan előrelépdelt egy szép, nagy sarokablakkal megáldott házhoz. A bejárat felett aprócska lámpás fügött, vakon hirdetve saját értelmetlensége tényét.
- Itt találkoztam a Boszorkányúrnővel először. Pont itt - mondta a fekete teremtmény különös hangon - Képtelen voltam megérteni hogy került ide. A városom az elmúlásé lett sok-sok évvel korábban.
A fekete szemek lassan Jövőtváróra tévedtek.
- Az elemem egy különös fajta elmúlás. Itt senki sem férhet hozzád, amíg itt vagy semmiféle varázs nem hathat rád. Senki nincs, aki hozzám hasonló lenne, így nem kell tartanod tőle, hogy engem és ezt az illúziót bárki vagy bármi legyűrhetne. De.....nem maradhatsz itt a végtelenségig. Megértettél engem? |
Jövőtváró egy darabig meresztgette a szemét, mire sikerült kivennie a hanghoz tartozó lény vonalait. Legalábbis nagyjából.
- Hm.
Nem nagyon tudott erre mit mondani. Az utóbbi időben annyi minden történt vele, amikből alig értett valamit, hogy.. szóhoz sem jutott.
Úgy érezte, lassan kiborul... Ám ahelyett, hogy hagyta volna elszabadulni minden kétségbeesését, inkább vett egy mély levegőt és kicsit alaposabban körbenézett.
- Miféle hely ez? - kérdezte végül, kissé rekedtes hangon. |
- Ez nem a valóság. Csak az elmédet, a lelkedet emeltem ide. A tested még mindig a várunk ispotályában fekszik, igaz, nincs semmi baja. És itt, most, neked sem lehet - zendült egy hang a fiatal lénytől nem messze.
A nagy, komor alak csaknem beleolvadt a homályba a házak közt. De most kicsit előrelépett, és nyugodtan figyelte a pegazust. |
A váltás akkora volt, hogy majdnem leverte a lábairól. Elsőre el se akarta hinni, hogy nem fáj semmije!
"Tuti meghaltam..." - gondolta magában kissé irónikusan.
"Bár máshogy képzeltem a poklot..."
A korábban égő szemeivel most semmi gondja nem volt. Szárnyaival megtapogatta őket, hogy valóban megvannak-e, sőt, még meg is nyomkodta, de érezni nem érzett semmit, pedig határozottan kíméletlen is volt magával.
Aztán végigtapogatta az arcát, amin korábban félelmetesen kidudorodtak az erek. Semmi, átlagostól eltérőt nem érzett. Kicsit megmozgatta szárnyait és lábait: mindene rendben volt, a mozgás nem okozott fájdalmat.
Ám ahelyett, hogy boldog lett volna, elhúzta a száját. Ameddig érzett fájdalmat, legalább tudta, hogy él...
"Tényleg tuti meghaltam..." - vonta le a következtetést és elkezdett kicsit jobban körülnézni a szürkeségben, ami körülvette. |
Vesper rémülten látta ahogy Jövőtváró egyre riasztóbb és riasztóbb lénnyé válik pont a szemei előtt.
És hiába próbálkozott csillagfényes varázsaival, hogy elriassza a rettenes erőt, ami egyre csak erősödve áradt a fiatalból!
-- Maradj nyugodt! - zendült hirtelen mellette hatalmas, ősi harangként egy mély hang - Ha elkezdődött a varázsom, gyógyítsd a testét!
Vespernek tátva maradt a szája, ahogy Jövőtváró kínjai hirtelen, mintha elvágták volna az egész rémálmot, megszűntek, a fiatal lény szépen lassan lerogyott a kőpadlóra.
A kisváros, vagy talán inkább falu, aminek utcájában állt, az egyik legbizarabb, legriasztóbb hely lehetett, ahova Jövőtváró valaha is vetődött.
Az éjfekete ég borús sötétsége mintha az egész világot megfertőzte volna: fekete volt a talaj, amin állt, szürke árnyalataiban támasztották egymást a házak mindenfelé körös-körül.
És a teljes csendben egyedül volt, de olyan egyedül, mintha senki se létezett volna ezen a világon rajta kívül.
Valahogy érezhető volt, hogy ez a szürke-fekete világ nem egyszerűen egy éjjeli hely.....
És Jövőtváró itt teljesen a régi önmaga volt, fehér tollas szárnyakkal.... |
Jövőtvárót meglepően gyorsan elnyomta az álom.
Egy kellemesen meleg, végtelen mezőn feküdt az oldalán. Csupa finom, változatos és édes illatú virág nőtt körülötte, amiknek az illatától egyenesen megbódult.
Kedvére nyújtózkodott és hempergett, minden olyan tökéletes volt... amíg valaki fölé nem hajolt és el nem takarta előle a Nap fényét.
Jövőtváró a fölé tornyosuló alak arcába bámult és megdermedt benne minden. Sosem látta a lényt, akinek a kontúrjai elmosódtak, igazából az arca is, de a vonásai... férleérthetetlenek voltak. Sosem látta még azt a vörösen izzó szempárt, mégis annyira közelinek érezte magához...
Az el-elmosódó testű alak szemei egyik pillanatban furcsán megvillantak, és egyenesen Jövőtvárónak ugrott! Jövőtváró megrettent és minden izmát megfeszítette, aminek következtében a valóságban összerándult, a falhoz közelebbi szárnya pedig egy fél falnyi szekrényt összetört.
A lény nem ütközött neki, hiszen teste nem volt, így csak "átsuhant" rajta.
Jövőtváró felriadt, minek következtében másik szárnyával is sikerült összetörnie valamit, ami a közelében volt.
Testén görcsrohamok hullámoztak végig és nem kapott levegőt. A világ elsötétült körülötte, hiába voltak nyitva a szemei és olyan hajmeresztő érzése volt, hogy mindjárt leáll a szíve.
- Nem.... k-k-kkkapok.... levegőt - préselte ki magából, csak úgy maga elé, hiszen igazából azt se tudta, hol és kikkel van.
Mindeközben az arcán az erek kidülledtek és szemgolyóiról eltűntek a pupillák, ahogy az egész teljesen megfeketedett, hogy aztán izzani kezdjek, olyan vörösen, ahogy korábban látta.
Próbálta lehunyni a szemeit, hogy kevésbé fájjon, de valami nem hagyta. Úgy érezte magát, mintha valaki épp tüzes vassal égetné ki a szemeit.
Szárnyaival megtámasztva magát megpróbált felállni, mert nem bírt mozdulatlan maradni, minden izma rángatózott, de ugyanezért a lábai remegtek, nem bírta megtartani magát.
Végül szárnyait az arcára tapasztotta, mert nem bírt magával és a fájdalmával mit kezdeni. Úgy érezte, az egész teste szétszakad, az arca és a szemei pedig szétégnek.... Nem bírta tovább: saját tollaiba temette arcát és ahogy csak a torkán kifért, üvöltött... |
Vesper egy darabig csendben őrizte a pegazus álmát, de mikor megérezte, hogy valaki közeledik a folyosón, egy nagy ugrással Jövőtváró előtt termett, elzárva az érkező lény útját a fiatalabb felé.
Csakhogy a terembe Daeronorus sétált be.
A hatalmas, öreg fekete mén az egyik legriasztóbb alak volt Vesper számára. Hiszen a sötétségről, az elmúlásról szólt az alakja.
Legalábbis...ránézésre...És sajnos a hálóban sosem ismerte meg annyira a mént, hogy most ne legyen kicsit riadt az érkező láttán.
Pedig a nagy mén egy csöndes, szelíd teremtmény volt. Jelenleg leginkább unikornisnak tűnt, a szárnyait nem mutatta.
- Ő lenne, aki Strangerhez tartozik? - kérdezte mélyen zengő hangján.
- Ő az, igen. Pihen - vágta rá Vesper, nem mozdulva a helyéről.
A fekete lény biccentett.
- Itt maradok veletek. Dark Schedule és Rayo nemsokára megérkeznek...
Vespernek meg leesett az álla. Hirtelen már nem is volt olyan riasztó a számára Daeronorus jelenléte..... |
Jövőtváró ledöbbent.
- Szerintem inkább ne! Vagyis... halasszuk ezt még el egy kicsit... ha lehet - válaszolta gyorsan.
Semmi esetre sem akart semmi ragadozónak való ételt maga előtt látni, azt meg elképzelni se tudta, milyen alakot vehet fel egy "adag" energia...
Egy darabig csak úgy bambult maga elé, míg végül arra az elhatározásra jutott, hogy csak meg kellene próbálkoznia ismét az alvással...
Így hát ismét eldőlt a földön és elkezdte magában a bárányokat számolni. |
Vesper őszinte részvéttel hallgatta a fiatal panaszát. Ezen ő biztosan képtelen segíteni...
Aztán a kérdések ledöbbentették.
- Nos, hát - kezdte hebegve-habogva - A démonlények az erisziek közt elég változatosan táplálkoznak. Van, aki legel, mint bármelyikünk, de mellé innen-onnan energiát is csen. Vannak ragadozók - folytatta óvatosan - és hát....vannak, akik csakis energián élnek, amit....mindenféle forrásból igyekeznek összeszedni...Félek, csak te tudsz majd rájönni, hogy számodra mi a legmegfelelőbb. De a várnak vannak szakácsai, megkérhetem őket, hogy kerítsenek neked...mindenből....egy keveset.... |
- Aludnék én, csak...
Elhallgatott, nem tudta, hogy is lehetne ezt jól megfogalmazni.
- Szeretnék én is pihenni, csak nem hagynak nekem nyugalmat. - fogalmazta meg végül nehézkesen, habár még ez sem tükrözte a teljes valóságot és a teljes igazságot.
Elmorfondírozott, de végül csak feltette a nevetségesnek tűnő kérdést:
- Mit eszik egy démon? És nekem mit kéne? Nem kívánok semmit... |
Vesper szelíd mosollyal fogadta a bemutatkozást, és fejet hajtott.
Aztán kelletlenül válaszolt:
- Jónéhány órát aludtál. De amilyen állapotban vagy, alhatnál többet is! - javasolta lágy hangon.
- Tudom, hogy különleges erők vannak most munkába állítva érted, de az alvás akkor is....az egyik legjobb gyógyír most, amit csak el tudok képzelni.
Fejével kifelé intett, a folyosó felé.
- Stranger egészen biztosan nem ér még vissza jópár órán át. Addig nyugodtan aludhatsz. Vagy, ha szeretnéd, hozhatok neked enni vagy inni. |
Jövőtváró mindaddig teljesen jól volt, amíg be nem aludt teljesen. Akkor aztán olyan rémségeket látott, olyan borzalmakat érzett, hogy fel is riadt. Csak azt nem értette, miért nem ébredt fel azonnal, miért kellett abban a nyomasztó, lélekfagyasztó érzésben maradnia órákat.
Egy apróbb rándulás kíséretében tért magához és hamar úgy döntött, hogy befejezi ezt a kifeküdt pegazus pozíciót. Lábait maga alá húzta, fejét és nyakát felemelte a földről, szárnyait pedig megpróbálta összehajtogatni. Erről azonban hamar letett, mert az inai és izmai nem pont úgy viselkedtek, ahogy kellett volna és mintha sokkal vastagabbakká is váltak volna...
A legnagyobb meglepetés viszont csak ekkor érte: nem látta a démonokat! Viszont érezni érezte a jelenlétüket....
Az ajtó mellett várakozó idegenhez fordult.
- Te bizonyára Vesper vagy. - állapította meg elmésen. - Én Jövőtváró vagyok - mutatkozott be udvariasan, bár gyanította, hogy ezt Vesper már tudta...
- Sokáig nem voltam magamnál? - érdeklődött rosszat sejtve. |
A kis mágikus gömbök fényét, amik ide-oda lebegtek minden teremben és a folyosókon is, messze túlragyogta a kanca, aki belépdelt az ajtónyíláson.
Vespert ugyan kirázta a hideg a démoni erők képviselőitől, akiket nem is láthatott, de a szendergő, elgyötört pegazus felé érzett kötelesség ígyis-úgyis ideszólította. Ráadásul a lényt nézve tényleg megesett rajta a szíve.
Varázsolni ugyan nem mert a lény felett, de úgy gondolta, talán jobb, ha a pegazust nem hagyják magára. Ki tudja mire lehet szüksége?
'Remélem Stranger megtalálja, akit keres' gondolta magában némi aggodalommal.
Nem messze az ajtónyílástól telepedett le, és türelmesen várni kezdett. Legalább abban kellőképpen képzett volt. |
Biccentett.
- Nem lesz gond - biztosította a kancát.
Igazából szeretett is volna egyedül lenni. Sok mindent kellett végiggondolnia és borzasztóan fáradt is volt. Csak... nem mert elaludni, mert félt attól, amit akkor tapasztalhat. Így egy kellemes, félig alvó állapotot erőltetett magára. |
Démétér egy darabig még figyelte Jövőtvárót, aztán bólintott.
- Rá kell néznem a belső kertekre. Utána mindenképp visszajövök! És Vesper nemsokára itt lesz. |
Jövőtváró látta a kanca tanácstalanságát.
- Nem, köszönöm - válaszolta és elgondolkodott, hogy vajon egy démon mit eszik?....
- Nyugodtan menj a dolgodra - fordult vissza a gyógyítóhoz. - Elleszek itt... - azt akarta mondani, hogy egyedül, de aztán rájött, hogy ő már sosincs egyedül..... - biztonságban. |
Démétér aggódott.
Mivel az eriszi démonlények szinte sohasem sérültek meg, az ő gyógyításukra valahogy....soha senki se gondolt. Dominus várában pedig senki se készült rá, hogy egy ilyen lény segítségére is képesnek kell lenni.
Senki se értett ehhez közülük, már csak az elemük miatt se. És a velük időző kis csapat miatt, meg a Jövőtvárón immár nagyon is szembetűnő változások miatt, a hagyományos gyógyítók tehetetlenek voltak.
Démétér is kezdett kifogyni az ötletekből.
- Kérsz valamit enni? - kezdte óvatosan, jobb tipp híján. |
Jövőtvárónak nem pont ez volt a terve.
Amikor a démonok eltávolodtak tőle, kezdetben úgy érezte magát, mint egy nappal ezelőtt: tökéletesen, ahogy kellett. Aztán kezdte érezni, hogy valójában mindene fáj. De nem volt baj, mert a fájdalomtól legalább érezte, hogy él. Ám kisvártatva annyira fájt mindene, hogy csillagokat látott és kezdte elveszíteni az eszméletét.
Ahogy a két kanca rendbehozta a tüdejét, sokkal jobb lett a helyzetet. Már kevésbé ájuldozott, de kifejezetten furcsán érezte magát. Ürességet érzett belül, mintha elhagyott volna valamit (vagy valakiket) magából.
Az ürességet egyfajta bénultság váltotta fel és hiába érzékelt mindent a környezetében (például a gátlástalanul rámászó farkast), azt érezte, hogy nem ura a saját testének és az akarata börtönbe került. Hajmeresztően félelmetes érzés volt... sose akarja újra átélni...
Először csak érezte, majd látta is, ahogy a derengő alakok visszatérnek és a furcsa, fojtogató érzés ezzel egyidőben szűnni kezdett. Jó darabig még zihálva vette a levegőt, mintha legalábbis körbefutotta volna a Könnyek tavát, holott gyakorlatilag meg se moccant a közelmúltban... |
Mi történik???
Mindkét kanca fejében ez a kérdés sikoltott, miközben zúdították a varázst Jövőtváróra. És ezúttal hozzá is fértek végre a sérülésekhez!
Hébé majdnem térderogyott, mire a pegazus tüdeje ép és egészséges lett, de megérte...Csak épp így nem maradt ereje a törött csontokra. Azokkal viszont Démétér csak lassan boldogult. És alig tudták fájdalom nélkül tartani Jövőtvárót, hiszen közben mindkettőjük puszta életereje kellett, hogy a pegazus életben maradjon.
- Nem értem! Jobban lett! A démonok segítettek!!! - jajdult fel Démétér, ahogy egy újabb bordát próbált összeforrasztani.
- Ja. Csakhogy most egy sincs itt, hölgyeim! - vakkantotta egy kellemtlen, vidám hang mögülük.
Desmond állt az ajtóban, a keretnek vetve a vállát.
Aztán beügetett a terembe, és a mellső lábaival felmászott Jövőtváróra!! Úgy bámult lefelé a pegazus arcába, mintha a torkát készülne feltépni, és ide-oda járt az orra.
- Szóval ő az új fiú....Ígéretes....Nagyon ígéretes....Alcar örülni fog egy kistestvérnek! - nevette el magát a csontsovány, elegáns, hatalmas farkas.
- Fiúk, tereljétek össze a falkáját! Így ő is és a hölgyek is megfulladnak! - vakkantotta a semminek a teremben.
Hogy aztán többtucat homályos, fehér jelenés zúduljon szanaszét a teremből, a farkas mellől, egyenest elő a semmiből, majd áradjon ki az ajtón!
És alig egy kínos perc múlva fojtogató lett a teremben a jelenlét megint.
- Elég volt - nyihogta dühösen, riadtan Hébé - Szólok Vespernek, hogy segítsen ő! Én itt nem tudok többet tenni!
A rémfarkas szórakozott mosollyal állt félre az elviharzó peguni útjából.
- Vesper? - kérdezte Démétért, aki lassan elmosolyodott.
- Szoktak cserélni - felelte vállatvonva, majd hozzátette: Nagyon köszönöm Desmond!
- Ó, nincsmit, kedves! Randevú este?
Démétér arcáról eltűnt a mosoly, és fahangon válaszolt:
- Köszönöm, nem.
Desmond felkacagott.
- Előbb-utóbb igent fogsz mondani nekem! Majd meglátod! - bozontos, gyönyörű farkával búcsút intett, és szinte kiszambázott a teremből.
Démétér fáradtan felsóhajtott.
- Újabb lény, akivel jó lenne, ha nem sok időt töltenél együtt - mondta lemondóan. |
[129-110] [109-90] [89-70] [69-50] [49-30] [29-10] [9-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
*Levia peckesen ügetett a fák közt. Bármerre járt, mindenhonnan szörnyülködő tekintettel meredtek rá az állatok, de őt nem zavarta. Ha észrevette, hogy valaki meredten, elborzadva bámulja, csak vállat vont.