|
Témaindító hozzászólás
|
2006.09.08. 16:46 - |
 Ide-oda szökkent, alkalmazkodva az alatta elbillenő kövekhez, megőrizve az egyensúlyát és a tempójából sem veszítve sokat.
Néha egész kis lavinák indultak el alatta, de ő olyankor csak ugrott egy óriásit, és már túl is volt a poron, szilánkokon, köveken, kavicsokon.
Nem nézett hátra, de úgy érezte, hogy még mindig nincs magában..... |
[160-141] [140-121] [120-101] [100-81] [80-61] [60-41] [40-21] [20-1]
*Inkubot épp egy ugrás közben érte az idegen kiáltás. miután felért egy nagyobb sziklára, visszafordult és csodálkozva vette észre Lamírát, amint valamit elég furcsa mozdulatokkal csinál.
A távolból nem tudta kivenni, mit művelhet a kanca. Egy ideig csak állt és nézett, végül mélyet horkantott és elindult visszafelé.* |
 Majdnem kibicsaklott a lába egy alattomos gödörben!
- Várj már! - kiáltotta a lassan tovatűnő, olyan hihetetlen könnyedséggel haladó mén után, majd még hozzátette:
- Kérlek! - aztán nekifogott kiszabadítani a kövek közé szorult lábát. |
*Inkubo elérte az ismerős környéket és szökellve indult a csúcs felé.* |
*Meznokto maradt a 3. helyen és bevárta Inkubot, aki közvetlen mellé állt és egy tempót diktálva (nem törődve sérüléseikkel) ügette a két kanca mögött.* |
 Nagyot sóhajtott, mikor elérték a sziklák végét, és Lamírával a nyomában lendületesen ügetni kezdett a rét felé.
|
*Inkubo nem óhajtott részt venni a csoportos vonulásban, így inkább folytatta a kőgörgetegek létrehozását.
Meznokto csak hallgatta a két kancát. Ebbe nem volt beleszólása...* |
Meznokto kacsintása egy apró hátrahőkölésre késztette, de aztán finoman elmosolyodott. Végülis...valahol sikert értek el!
Aztán, ahogy egy csoportként kezdtek lavírozni, örült a fekete csődör közelségének. Így sokkal biztonságosabb volt az út, ha Inkubót vette számításba....
Hirtelen megtorpant és hátrapillantott a mögöttük jövő Lamírára.
- Mondd, ugye nem azt mondtad, hogy a barlangrendszerhez megyünk?
- De! - felelte csodálkozva, miután horkantva átugrott egy jókora kőkupacot, ami Inkubónak hála termett alatta....
- Miért baj az?
- Mert az óvoda elköltözőben volt, mikor mi ott jártunk....Mostmár biztos másutt járnak....
Végül behunyta szemeit és várt kicsit....
- A rét! A rétre mentek! - jelentette ki, amikor végül feleszmélt.
- Az nincs is messze.... |
*Mikor Meznokto látta, hogy Azíra rájuk néz, kacsintott.
Aztán Inkubo felé fordult és halkan beszélgettek egy ideig. Természetes adottságokkal nem lehetett hallani a két kanca távolságából.
A végén mindkét mén bólintott és lefelé vették az irányt.
Inkubo csepet sem volt tekintettel arra, hogy többen vannak... oda ugrott, ahova épp gondolta. nem izgatta túlságosan, hogy rengeteg kő ömlik lefelé egy-egy ilyen manővere után.
Meznokto 2-3 ugrással Azíra mellett termett.* |
Már botorkálva haladt lefelé egy sziklás lejtőn, óvatosan egyensúlyozva, hogy ne törje ki a lábát, ahogy korábban Lamíra mondta, mikor húga diadalittas kiáltása utolérte.
Hátrapillantott.
- Nagyszerű! Akkor menjünk! - ujjongott, és lelkesen felágaskodott.
- Azíra! Azíra! Megyünk Anorishoz! - kiáltotta nővére után szökkenve.
Elképedten nézett Lamírára, majd fel a lejtő tetején álló két ménre. |
*Meznokto tekintetét a 3 unikornis között járatta. nem ezt várta volna Inkubotól, de igazán nem is volt meglepődve...
~Ő ilyen...~
Inkubot nem túlzottan érdekelte, hogy a fehér unikornis hátat fordít neki és elmenni készül.
A másik kancához fordult, de mikor nyitotta a száját, hogy megszólaljon, Meznokto oldalba bökte. A fekete mén tisztában volt vele, hogy most lehet, hogy kirobbantott egy párbajt, de úgy vélte, ezt most megkockáztatja. Pillantásával megkérte Inkubot, hogy kicsit vegyen erőt magán.*
- Kicsit... - *mondta Lamírának. Meznokto ismét megbökte, így folytatta.* - ... igen.
*Meznokto elégedetten nézett Inkubora. Ez már nagy szám volt Tőle! Érdeklődve nézett Azíra után.* |
Horkantott.
- Sok? De most itt van egy csikó. Aki elvesztette egyetlen hozzátartozóját, az anyját, és azt hiszi egyedül van..... - mondta cinikusan.
Aztán megrázta a sörényét.
- Azt hiszem hiba volt idejönni....Neked hiába is lenne a fiad, nem törődnél vele! Nem kell neked a saját véred....Gyere, Lamíra! - fordult el könyörtelenül.
Elképedten nézett a ködfehér kanca után, és képtelen volt mozdulni. Azíra életükben először viselkedett így!
Inkubóra bámult, majd Meznoktóra, majd újra vissza, aztán Azíra után nézett, és teljesen tanácstalan volt.
- Nem vagy kíváncsi a kissrácra? - kérdezte végül csak úgy Inkubót. |
*Inkubo tekintete kifürkészhetetlen volt. Meznokto hiába próbálta leolvasni róla a választ... nem sikerült neki, így csak csöndben várt.
A fehér mén egy ideig hallgatott, csak késöbb szólalt meg.*
- Fogalmam sincs - *mondta és vállat vont.* - Sok futó kalandom volt... |
Kicsit várt, de Meznokto nem szólalt meg, így vett egy nagy levegőt, majd fejet hajtva beszélni kezdett:
- Üdv, Azíra vagyok, a húgom pedig Lamíra - mutatkozott be kezdésképp, de rögtön folytatta:
- Én....és még néhány eriszi társam kutatott....egy okból...Ami azt illeti Téged kerestünk, Inkubo. És pedig azért...mert láttak néhányan közülünk Téged és a külsőd...a megszólalásig hasonlít egy csikóra, egy árvára, akit Eris magához vett nemrég...Olyan megdöbbentő volt a hasonlóság, hogy választ akartunk kapni a "miért"re....Összetalálkoztam Meznoktóval - itt a fekete mén felé biccentett - és miután elmondtam neki mindezt, ő is érdekesnek találta a helyzetet. Látta is a csikót, és azután elhatároztuk, hogy megkeresünk Téged....Ezért vagyunk itt....Anoris nem ismerte az apját, egy nagy csapatban élt az anyjával....Leölte őket a Sötét.....De a csikó él! És....arra a kérdésre keresünk választ....hogy...lehetséges-e...hogy...Te vagy....az apja..... |
*Meznokto miután földet ért, felszisszent. Jobb melső lábán vastag vágás égtelenkedett. Prüszkölt egyet és pihentetve előre helyezte lábát.
Végül várakozón feltekintett Inkubora.
A fehér mén Meznokto másik oldalára érkezett meg, mint ahol a két másik, számára idegen lény időzött.*
- Mit akartok? - *förmedt rájuk.
Meznokto csöndben maradt. Nem állt szándékában neki elmondani, mi a helyzet és miért keresték meg. Inkább arra ügyelt, hogy barátja ne vesse rá magát a két kancára. Fejét egyik oldalról a másikra fordította.* |
Lamíra és ő eddig elkerekedett szemekkel, elborzadva nézték a harcot. Egész közel lépett, majdnem húga elé, és pattanásig feszült idegekkel várt, hogy mi lesz a két mén párbajának kimenetele....Hányszor érezte úgy, hogy odarohan közéjük, bármi is fog történni! Hányszor akart inkább csak elrohanni....De aztán valami mégis egyhelyben tartotta.
Ámulva figyelt végig, szinte lelkesülve az egymást csépelők láttán.
- Nem semmi ez a két mén! Bámulatos a mozgásuk! - súgta Azírának.
- Nekem nem tetszik - felelte keményen és szigorúan, mire a fiatalabb lény kicsit elszégyellte magát.
Hála az égnek a két csődör abbahagyta a verekedést, így nagy sóhajjal fogadta Meznokto csatlakozását, legyűrve a mindkettőjük sérülései miatt feléje toluló apróbb-nagyobb fájdalmat.
Aztán várakozásteljesen nézett fel Inkubóra. |
*Meznokto csöndre intette Lamírát.*
- Ez egy nagyon rossz ötlet! Nekünk kell megtalálnunk őt, nem pedig fordítva. Ha Ő talál meg minket, örülhetünk, ha csak 2 darabban postáznak minket haza, nem meg többen... - *morogta.
Csöndben haladt tovább, nem volt kedve társalogni. Már hozzászokott a sziklákhoz, így könnyedén, ugrálva haladt felfelé, kicsit maga mögött hagyva a két kancát. Nemsokára felért egy kisebb sziklatetőre, amiről kicsit körbe lehetett nézni, de nem látott semmi érdekeset. Mármint számára érdekeset nem...
Visszafordult Azírához és Lamírához.*
- Menjünk még... - *kezdte, de a mondat végét már nem sikerült kinyögnie, mivel föntről egy fehér folt csapódott neki. Elvesztette egyensúlyát, így elkezdett lefelé gurulni, pont a két unikornis kanca felé. De nem volt egyedül! Kicsit fölötte gurult lefelé Inkubo is!
Meznokto tudta, hogy még azelőtt össze kell szedniük magukat, mielőtt még elsodornák két utazótársát.
A fekete és fehér unikornis mozdulatai szinte ugyanazok voltak, csak nem ugyanabból az okból. Mindketten egyszerre szedték össze magukat és egyszerre rugaszkodtak el az apró kövekről, át egy kicsit szilárdabb sziklára. Meznokto szerette volna lecsillapítani barátját, de Inkubo úgy látszott kegyetlenül bevasalja rajta üdvözlő párbajukat. Eleinte Meznokto csak védte az ellene irányuló támadásokat, de végül betelt a pohár és hagyta, hogy magával ragadja a párbaj.
Egyik szikláról a másikra ugrottak és sosem váltak szét. Egyszer az egyik támadott, másszor a másik. Szinte mindig tudták a másik lépését előre.
Fél órán keresztül cibálták egymást. Mindketten szereztek egyaránt sérüléseket, súlyosakat is. Meznokto úgy döntött, elég lesz már ebből.
Felszökkent egy magasabb sziklára és előreszegezte szarvát, úgy várta Inkubot. Amikor a fehér mén utána ugrott, Meznokto nekiszegezte szügyének a szarvát.*
- Elég lesz - *morogta. Miután látta, hogy Inkubo kelletlenül, de bólint, felemelte fejét és két kanca felé bökött orrával.*
- Beszélgetni jöttünk.
*Többet nem mondott, hanem leugrott Lamíra és Azíra mellé.* |
Kissé riadtan, lassan indult előre, minden zajra megrezzenve kicsit.
- Azt reméltem ártatlan közeledőket vagy csak egyszerű utazókat nem bántanak csak úgy...ok nélkül....
- Ugyan, ugyan! Majd figyelünk! Vagy rásegíthetünk!
Azzal torkaszakadtából kiabálni kezdett:
- Inkubo! Iiiiinkuboooo! |
 *Menzokto magában jót mosolygott a két kanca közötti különbségeken.*
- Leginkább sehogy. Majd ha néhány kőgörgeteg megpróbál magaalá zúzni minket, akkor tudhatjuk, hogy van it valaki és remélhetjük, hogy Inkubo az. |
- Van szépsége, és valóban jó lehet itt edzeni. Csak remélem, hogy biztosan ráakadunk... - felelte nyugodtan, és körülnézett. Itt igazán nem élt sok lény, így nagyon jól érezte magát.
- Én azt remélem, hogy nem törjük ki a lábunkat! Meznokto, hogy keressük a társadat? - morgott. |
*Meznokto Lamírával és Azírával érte el a sziklákat, annak is az omladékos részét.*
- Szereti a bizonytalan dolgokat és a váratlan fordulatokat. Itt ez megtalálható. - *magyarázta, hogy miért ide jöttek.*
- Nem túl szívderítő egy hely, elismerem... |
[160-141] [140-121] [120-101] [100-81] [80-61] [60-41] [40-21] [20-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Ide-oda szökkent, alkalmazkodva az alatta elbillenő kövekhez, megőrizve az egyensúlyát és a tempójából sem veszítve sokat.
Majdnem kibicsaklott a lába egy alattomos gödörben!
Nagyot sóhajtott, mikor elérték a sziklák végét, és Lamírával a nyomában lendületesen ügetni kezdett a rét felé.
*Menzokto magában jót mosolygott a két kanca közötti különbségeken.*