|
Témaindító hozzászólás
|
2006.08.28. 13:29 - |
 *Eressea kimerülten lépett elő a fák közül, és a vízhez botorkált, hogy szomját olthassa. Lehajtotta szép fejét, és nagy kortyokban nekilátott a friss, hűsítő víznek. Miután végzett, fáradtan, pihegve rogyott le a tó partjára, végignyúlt a puha pázsiton és kimerülten hunyta le szemeit...* |
[326-307] [306-287] [286-267] [266-247] [246-227] [226-207] [206-187] [186-167] [166-147] [146-127] [126-107] [106-87] [86-67] [66-47] [46-27] [26-7] [6-1]
 Halkan lépkedett.Minden lépésére oda figyelt.Új volt ezen a helyen tehát nem tudta mire számítson.Elért egy mocsarat.Két lényt pillantott meg.
-Üdvözletem.
Köszönt a két lénynek. |
 Hamar elérték az Érzelmek Mocsarát.
|
*Jobb döntés híjján bólintott a furcsa lénynek. Vesztenivalója elvégre nincs...* |
Még közelebb lépett, és fejét oldalról Dignified-éhoz érintette. Leírhatatlan volt Madár érintése, de most éppcsak súrolta a mént.
- Nagyon is egyszerű. Csak Neked úgy tűnik segítség kell hozzá. Nincs ezzel semmi baj. Néha mindenkinek kell egy kis segítség élete során. Úgysem tudja meg soha senki. Csak az a fontos, hogy valahonnan elindulunk és valahová érkezünk. Te elkezdted az utad. Nem is vetted észre? Az első a beismerés és belátás. Ezt az első lépést már megtetted. Most csak folytatni kell. Rájönni, hogy hol is rontottad el, és kijavítani a hibát. Azután összeszeded magad, és továbblépsz. Ennyi csak.
Kicsit hátralépett, és fürkészőn a lény szemébe nézett. Aztán elmosolyodott, mintha rég keresett választ lelt volna meg.
- Gyere velem! Mutatok Neked valamit! |
- Mintha az olyan egyszerű lenne - *suttogta.* |
Madár közelebb lépett a pegunihoz.
- De még annyi mindened lehet! Annyi mindent megélhetsz, és annyi minden lehetsz! Nincsen senkid? Hisz én is itt állok Veled. És ha ennyire meg vagy tévedve, egyszerűbb lesz mindent előlről kezdened, nem gondolod? - mosolyodott el valami mélyről jövő fénnyel. |
*Tekintete izzott a tehetetlenségtől.*
- Nekem ez maradt!!! - *tört ki belőle és nem kis erőfeszítésébe került, hogy féken tudja tartani magát.*
- Így éltem le az egész életem, nincsen senkim a kioltott lelkeken kívül - *sziszegte.* |
Meglepetten kerekedtek el a szemei.
- Dehát miért? Hisz a csatáknak vége van! Béke van, mind élhetünk ahogy szeretnénk. Miért lenne jó újra háborúzni, és miért lenne jó ott, egyedül meghalni? Nem szebb egy örökkévalósággal később, csupa szép képet magaddal vivőn távozni, szeretteid emlékeiben mindig velük maradva? A nagy és dicső név hajszolása sokaknak volt célja, de én láttam őket később....Láttam a bánatot, ami szinte ráforrt a lelkükre...... |
*Ugyanazon a napon már másodszor néztek rá így... Összehúzta szemeit.*
- A csatatéren végezni. - *felelte őszintén, rövid hallgatás után.* |
- És mit szeretnél? - kérdezte még mindig kedvesen, kilépkedve a vízből. Nem is állt meg, csak míg oda nem ért Dignified elé. A szemébe nézett, rezzenéstelenül, békésen, szinte szeretettel. |
*Összeszorított fogain keresztül válaszolt.*
- Semmi! |
Biccentett.
- Értem - mondta nyugodtan, és előrelépve begázolt a vízbe. Sárból font lágy hullámra, vagy gyökerek bojtjaira emlékeztető bokaszőrei vörösesbarna noymot hagytak maguk mögött, de nagyon nem úgy tűnt, mintha mérgezni akarna.....
Lágyan felpillantott a kint álló pegunira.
- Mondd el nekem, akkor mi érdekelne? |
*A "kisfiam"ra felháborodottan horkantott.*
- Nem érdekelnek sem a fák, sem pedig a patakpartok! - *dörmögte ingerülten.* |
Lágyan elmosolyodott, és úgyis szólalt meg:
- Semmit, szép kisfiam. Hisz csak véletlenül találkoztunk össze! Vagy talán nem? - vált töprengővé a hangja.
- Talán egy élet óta vártunk mindketten erre a véletlen találkozásra. Az élet már csak ilyen lehetetlen!
Fejével a fák felé bökött.
- Bolondos lények ezek a fák, nem? Mennyi mindent sustogonak! De nem baj. Mindig jóindulatúak, ha vigyázunk rájuk. Általában nagyon kedvesek. Csak persze vigyázni kell, hogy ne sértsük meg őket....A bánatuk pedig még rosszabb is, mint a miénk, ha akad!
Újfent másik irányba intett.
- A patakpart meg az ellenpélda. Egy természetmágus társam a megmérgezett embereket fákká változtatta. Azok a lények, amik hajdanán meg akartak ölni minket, most gyökereikkel kapaszkodót adnak, lombjaikkal árnyat, otthont és rejtekhelyet. Miből lesz a cserebogár!
Szeme nevetősen csillogott.
- Sokmindenkivel megeshet az ilyesmi élete során. Csak tudni kell vele mihez kezdeni. |
*Zavartan meredt a lényre. Miket beszél ez itt neki? Mit akar ezzel? Honnan tudja? Őrülten kavarogtak a gondolatok elméjében, már sajgott tőlük a feje.
Tekintetét elfordította Madárról, mintha attól tartana, belelát a lelkébe...*
- Mit akarsz? - *kérdezte végül sötéten.* |
Madár elgondokozva nézte egy darabig.
- Szerintem nagy út lehet, amit valaki a Fényből a Sötétségig megtesz. De bátor lélek vagy, ha így tekintesz rá. |
*Nem maradhatott továbbra is háttal a lénynek, így még egyszer orrát beledugta a vízbe, majd kisétált a partra teljesen és közelebb lépkedett a lényhez.*
- Dignified - *válaszolta velősen.*
- Annyira azért nem. |
- Üdv! A nevem Madár - mutatkozott be, hogy az udvariasság szabályait betartsa.
Végignézett a lényen. Szörnyen nézett ki.
- Messziről jössz.... - mondta furcsán távoli hangon. Nem a helyekre gondolt..... |
*Barátságtalanul viszonozta az üdvözlő fejmozdulatot, de úgy igazából nem vett tudomást a lényről.
Bosszús volt, nem fűllött senkihez és semmihez sem a foga...* |
Vajon csak egy perce jött, olyan csendben, mint a puhatalpú éji ragadozók? Vagy egy örökkévalóság óta állt volna ott, elfeledve és a táj részévé válva? Csendesen, érdeklődő, kedves, részvétteli szemekkel nézte a szomjas pegunit.
- Váljék egészségedre! - mondta mély, hullámzó hangján, mikor az idegen végül végzett.
Rámosolygott, és biccentett egy aprót.
|
[326-307] [306-287] [286-267] [266-247] [246-227] [226-207] [206-187] [186-167] [166-147] [146-127] [126-107] [106-87] [86-67] [66-47] [46-27] [26-7] [6-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
*Eressea kimerülten lépett elő a fák közül, és a vízhez botorkált, hogy szomját olthassa. Lehajtotta szép fejét, és nagy kortyokban nekilátott a friss, hűsítő víznek. Miután végzett, fáradtan, pihegve rogyott le a tó partjára, végignyúlt a puha pázsiton és kimerülten hunyta le szemeit...*
Halkan lépkedett.Minden lépésére oda figyelt.Új volt ezen a helyen tehát nem tudta mire számítson.Elért egy mocsarat.Két lényt pillantott meg.
Hamar elérték az Érzelmek Mocsarát.