|
Témaindító hozzászólás
|
2006.08.18. 14:37 - |
 *Mithrandir leereszkedett a tó partjára, és inni kezdett a friss, hűs vízből. Nagy kortyokban itta a tó vizét, mivel nagyon szomjas volt: lassan két napja, hogy nem ivott...* |
[138-119] [118-99] [98-79] [78-59] [58-39] [38-19] [18-1]
*Furcsa mosoly jelent meg az arcán.*
- Fúrior, Te semmit sem változtál. Ugyanolyan vagy, mint amikor először találkoztunk. Forrófejű, akaratos... - *pillantása távolivá vált.* - Azt hiszed, Neked sikerült tized annyi idő alatt elsajátítani minden képességet, mint a többieknek? Hidd el, lenne még mit tanulnod, még ha ezt nem is vagy hajlandó beismerni, Ninque konok tanítványa.
*Megvonta vállát és mélyet sóhajtott.*
- Mondj, amit akarsz és nevezd, ahogyan akarod - *szólt a mén után.* - Te is ugyanazt tetted, amit én. - *tekintete visszavándorolt Fúriorral és szárnyait a helyükre igazgatta.*
- Örülök, hogy épségben látlak - *fűzte még hozzá.* |
 Fúrior unottan húzta el a száját.
- Szép szöveg, de annak a bizonyítása, hogy van szíved, nem kéne ekkora dolog legyen! Nem öltél meg? Nem ugyanaz a lény állt előtted, mint akit először láttál ügyefogyottan próbálkozni az átokverte várkastélyban! Ne hidd, hogy könnyű dolgod lett volna....márha egyáltalán sikerült volna. És én sem voltam akkor egyedül...mégis egyedül álltam ki ellenetek! De ebből sem jöttél rá semmire.....Ahogy az sem keltette fel a figyelmed különösebben, hogy nem öltelek meg, amikor megtehettem volna..... - morogta.
Vállatvont, és ellépett a pegazus elől. |
*Szemei fürkészővé váltak és állta Fúrior sötét lángjait, akármennyire is bántották.*
- Tudod, Fúrior - *vált hanga beletörődővé, mégis nyugodtá* - , nem hiába mondják, hogy a barátság mindennél fontosabb. Ha ez nem így lenne, már nem lennél itt. - *fejét oldalra döntve hallgatott kicsit.*
- Akkor, amikor ellenünk indultál, akarattal, vagy sem, választás elé állítottál - *kezdte halkan.* - Egy nagyon nehéz választás elé. - *ismerte be.* - A parancs, az ugye parancs, amit teljesíteni kell. Mi csak azt tudtuk, hogy valaki - aki ugye Te voltál - , eszméletlen tempóban írt mindenkit, aki az útjába kerül. Ugye sejted, mi volt a parancs?
- És... Én nem tettem semmit... Semmit, mert Téged találtalak magam előtt. Hagytam, hogy támadj minket és nem érdekelt, hogy mi lesz a bajtársaimmal. - *pillantását elszakított Fúriorétól és a sötét égboltot nézte.* |
Fúrior már majdnem elkezdte sajnálni Lossét. A szép arc, a fehér szín....egy pillanatra majdnem megfogta a régi delej. De aztán kihúzta magát, és harsogva beborították testét a fekete lángok!
- A régi világod megérdemelte a bukást! Szinte várható volt, hogy csakis az lehet a sorsa. Ha Te ezt siratod, nem az vagy, akinek annyi éven át tartottalak! Igazad van, semmi dolgom Veled! Te bizonyítottad be ezt nekem, amikor hagytad, hogy rámuszítsanak! És ha mindenki az életéért harcolt, miért csak a közrendűek hullottak? Téged miért mentettek meg, engem miért hagytak ott? Miért szárnyatlan csikók holttestei közt kellett átkelnem? Valóban irtottalak benneteket, de azután kiszálltam! Ki én! Nézz rám!
Közelebb hajolt, hogy lángjai sötét forrósága szinte súrolja Lossét.
- Onnanvalósi voltam. De mi vagyok most? Látom a tükörképem a szemedben! Hogy örökre az maradnék? Kétlem.....Mondhatsz magadnak amit akarsz, de én nem akarok már arra a helyre emlékezni. Megbukott volt az mindig is, csak nem engedték ezt látni. Bármi is volt az ára, kiszabadultam. Eleve nem kellett volna bejutnunk..... - mondta egészen higgadtan, elmúlt fájdalmak maró, füstölgő csendességével. |
*Fejét Fúrioréval egy magasságba emelte és indulatosan dobbantott melső patájával.*
- Akkor remélem most boldog vagy - *szűrte fogai között.* - Az én imádott Világom oda, tökéletesen megbukott! Céltalan, kallódó pegazus vagyok a világban, aki nem találja a helyét, persze ezzel Neked mi törődnivalód?
- Okafogyott? Hogy okafogyott?! - *hangja késként hasított a csendes éjszakába.* - Hol voltál Te?! Ha nem vetted volna észre mindenki az életéért harcolt! Fiatalok, öregek, tapasztaltak, ifjoncok egyaránt! Hiszen Te magad is írtottál minket! Te, aki közöttünk nevelkedtél, Te, aki közénk tartozol! - *hangja elhalkult.* - Még ha tagadod is, Te is onnanvalósi lény vagy. Örökre az is maradsz! |
Felháborodott nyerítéssel felelt:
- Még jó, hogy idejében kiléptem, és a társaid csak azt kapták, amit a világnak adtak! Hisz büszke és csodás harcosok voltak, nemde? Akik örömmel adták életük a Naaagy Ügyért! - gúnyolódott.
Horkantott.
- Kerestél? No persze! Láttalak lezuhanni, rohantam feléd.... - egy pillanatra elhalkult a hangja, csakhogy dühösen és mogorván folytassa - Méghogy kerestél...Nem is lehettem messze....Otthagytatok!!! Hagytatok volna megdögleni, ahogy annyi más lényt! Annyi kölyök hulláján gázoltam át azon a napon, annyi vérfolyamon kúsztam át, amennyi nincs is! Soha nem akartam azután amellett az átkozott lovagi világ mellett állni! Hazugság volt az egész alapja! És rohadt, én mondom! Igen én, mert a saját szemeimmel láttam!! Hogy vitt rá a lélek?! Ezt Te kérdezed?! Téged hogy vitt rá a lélek, hogy pegazusként egy hazug, kicsinyes, régen okafogyott ügy mellett állj?! Mészárszékbe álltál be takarítónak! - tajtékzott.
- Bíztam Benned....és a végén ott álltam Veled szemben a halottak közt. Életben voltál és azokat szolgáltad, akik épp olyanok voltak, mint a szörnyek akik ellen harcolni neveltek egész életünkben! De nem is.....Nem voltak épp olyanok.... - hallgatott el egy pillanatra, aztán kirobbant belőle a harag - Rosszabbak voltak, mert minden alapja a hazugság volt, hogy igaz ügyért harcolnak! De hidd el nekem, Losse, hogy az ellenséges hulla éppen olyan, mint a miénk! Teljesen egyformák! Ahogy azok is, akik a hullagyártásért felelősek! - mondta halkan, de olyan marón, fájdalmasan, mintha égetni akarna a belső tüze. |
*Orrlyukai megremegtek, ahogy mélyen beszívta a levegőt, majd reszketőn kifújta.*
- Fúrior, miről beszélsz? - *kérdezte értetlenül.* - Sosem árultalak el. Honnan is feltételezhetsz Rólam ilyet? - *ütközött meg a mén szavain.* - Ha hiszed, ha nem, a csata után kerestelek. Nem is keveset. Azt hittem... - *egy pillanatra elhallgatott.* - ...volt ott egy hozzád nagyon hasonló lény. A sérülései miatt nem lehetett beazonosítani...
*Kicsit feljebb emelte fejét, mire az esti szellő kifújta szemeiből sörényét.*
- Te is a tagja voltál. Mégis... utána nem minket segítettél, hanem ellenünk fordultál. Azokkal végeztél, akiket testvéremként szerettem... Mond, hogy vitt erre a lelked? |
Fúrior dühös megvetéssel nézett le a pegazusra. Szemei izzottak, vadul fújtatott, de maga sem jött rá akkor, hogy nem a harag miatt ilyen, hanem azért a borzalom miatt, amit érzett. Mintha a szíve ebben a pillanatban, a fehér csodalénnyel szemben, itt, vele, a szavait hallva szakadna meg, és nem akkor tört volna össze meggyógyíthatatlanul, azon a távoli mezőn, annyi éve.....
- Kicsit üres hálaadás, nem gondolod?! Nemigen van jogod hozzá! Azok után amik történtek, a tetteid után, a sok szörnyűség után..... - megremegett, elfordult, de gyorsan megrázta a fejét és elszántan folytatta - még azt hiszed meghallgatlak?! Azt hiszed érdekel a hálád az árulásod után, azok után, hogy otthagytatok Ti mind?!?!? Nem vagy jobb, mint a régi világunk, hisz nyakig benne voltál! Mi változott, heh? |
*Ajkába harapott. Fúrior egyértelműen elutasította. Szíve összefacsarodott és szárnyait erőtlenül és elkeseredetten engedte le, de nem hajtogatta össze őket és tette a helyükre.
Fejét leengedte, hogy lejjebb legyen, mint Fúrioré.*
- Közös szerencsénk, amiért nap mint nap hálát adok első találkozásunk óta, hogy egy Birodalomban kötöttünk ki. - *susogta, üstöke alól felpillantva a ménre.* |
Vissza akart még forulni, hogy mondjon valamit a ragyogó fehér lénynek jókívánságról és hozzá nem értésről meg arról, hogy a fénylények nem érthetik meg, nem élhetik át amit ő és még a jóégtudja mit nem tehetnek, de a szél....egy oly ismerős, oly félreérthetetlen illatot és mágiát hozott....
És egy pillanattal később ott volt előtte......Teljesen megzavarodott! Egy fénylény előtte, egy mögötte, de ahogy abba az arcba nézett......minden úgy felidéződött benne, mintha nem telt volna el annyi év!!
Összeszorult a torka, és zúgott a feje.
- Losse - suttogta elhalón, aztán lecsapta a füleit, és hátralépett.
- Hát újra összefutunk - morogta kivicsorítva félelmetes fogait. |
*Világos színe ellenére szinte árnyként suhant a sötét égbolton. Nem kellett túlságosan megerőltetnie magát... hiszen korábban rengeteget repült így... a társaival...
Megrázta fejét, hogy elhesegesse a fájdalmas emlékeket. Hogy visszavágyott volna? De hova? Nincs hova... Csak az emlék maradt, ami idővel úgyis megfakul majd... most még emlékszik mindenre pontosan. Most... de mi lesz Vele, ha társai emlékké megfakul? Ha már nem fogja tudni felidézni a vonásaikat?
Könnyek peregtek végig arcán és sűrű pislogásba kezdett, hogy megfékezze az éppen előtörőket. A néhány könnycsepp, amik végigfolytak arcán, majd a szél elrepítette őket, egy nyugodt tó vízfelszínét törték meg egy pillanatra.
Losse fékezett és örült, hogy vízre akadt. Kicsit megpihenne és szomjas is.
Puhán leereszkedett a vízpartra és megmerevedett egy pillanat alatt. Fejét alig mozdítva mérte fel a terepet, amikor valami fényességet vett észre szinte pont vele szemben, csak a folyó túlpartján! Egy ideig nézegette. Késöbb, amikor már egyértelművé vált számára, hogy nem jelent veszélyforrást, tovább kémlelte a környezetét, hátha valami rejtve maradt a sötétben.
Már épp az ivás mellett döntött volna, amikor mozgást vélt felfedezni! Szemei szinte égtek az erőltetéstől... néhány mágiatrükkel kinyúlhatott volna, hogy megnézze, megtudja, ki az, de egyszerűen mozdulni, gondolkodni sem tudott! Az alak... annyira hasonlított... a szíve majd belefacsarodott...
Remegve tette meg az első lépést a lény felé. Néhány lépéssel késöbb már magabiztosabban haladt és gyorsabb tempóra is kapcsolt. Amikor egész közel került, lassított és dinamikus léptekkel haladt a mén felé.*
- Fúrior... - *susogta a nevet a sötétbe, amikor a ménhez ért. Szerette volna megölelni Fúriot, így lassan szétbontogatta szárnyait és közelebb lépett.* |
 Aranypata elemétől fogva ilyen "világító" lény volt, s nem tehetett semmit ellenne.Bár ő szeretett így fényleni.....
Furcsálta a lény hirtelen vándorlását, de nem akart belekötni.
-Neked is kellemes vándorlást!-szólt utána, de ő nem mozdult. |
Fúrior elhúzta az orrát, és ellépett a fények elől, amik a kancából szabadultak fel.
'Valami flancos fénylény....Csak ez hiányzott innen! Csak azt remélem, hogy nem akar majd térítgetni és az Élet értékéről győzködni!!' gondolta dühöngve.
- Kellemes vándorlást - vetette oda, és nekivágott a tópartnak. |
-Én szeretek vándorolgatni, de valakinek állandó hely kell ahhoz, hogy jól érezhesse magát!Főleg, ha eleménél fogva nem mehet bárhová!
Az utolsó mondatán elgondolkodott.
Már majdnem teljesen besötétedett.A Hold, s a csillagok fénye egyre erősedett.Aranypata sörényén és farkán meg-megcsillantak az égitestek fénye, majd teljesen átvették azt.Szinte világított, de inkább pompázott a fényben.
A kanca megrázta sörényét, ahogy eleme, s éjszakai léte életre kel. |
Fúrior elfintorodva lépett el a pegazustól.
- Az otthon csak illúzió. Bármit hiszel annak, úgyis elveszted. Akármennyire is szeretsz valahol, előbb-utóbb odébbállsz, vagy magadtól vagy más okból, és elveszted, ami a tiéd volt. Egyszerűbb rögtön magadtól uralni a sorsot. Sehol sem maradni soká....nem remélni ostobaságokat. |
-Hogyhogy csak rövid ideig?-kérdezte barátságosan. |
Sötéten elvigyorodott. Nemcsak a lény miatt, akitől már nem tartott, de a kérdés miatt is, ami sokmindent felidézett benne.
- Ha van a világok között olyan hely, amit otthonomnak nevezhetek, akkor most épp ez az. Egy rövid ideig - vetette oda. |
-Még nem ismerem ezt a Birodalmat.Ez a hely nyugodtnak, s csendesnek látszott.Gondoltam jobban körülnézek.
-Hát Te? |
Horkantott, és a fellobbanó, furcsa, sötét lángok palástja alól felelt:
- Fúrior vagyok! Miért jöttél ide?! |
A hangra hirtelen megfordult, s a hirtelenségtől, meg a hatalmas csődör láttán hátra is lépett párat, de udvariasan, nyugidtan válaszolt.
-Üdv!A nevem Aranypata!És Te ki vagy?-szólt gyengéd hangján. |
[138-119] [118-99] [98-79] [78-59] [58-39] [38-19] [18-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
*Mithrandir leereszkedett a tó partjára, és inni kezdett a friss, hűs vízből. Nagy kortyokban itta a tó vizét, mivel nagyon szomjas volt: lassan két napja, hogy nem ivott...*
Fúrior unottan húzta el a száját.
Aranypata elemétől fogva ilyen "világító" lény volt, s nem tehetett semmit ellenne.Bár ő szeretett így fényleni.....