|
Témaindító hozzászólás
|
2006.08.01. 00:31 - |
 Mély álmából ébresztette az elméje egyik sarka. A víz legmélyén aludt, de így is érezte az ébredése okát: messze, odakinn, a vízen és a barlangon túl, két lény közeledett..... |
[137-118] [117-98] [97-78] [77-58] [57-38] [37-18] [17-1]
Megkönnyebbülve halványan elmosolyodott.
-Iwehn.-mondta nyugodtan.
|
Animus jól láthatóan vállatvont.
 Kataklizma meg tanácstalanul toporgott.
- Mi is a neved? - kérdezte végül tétován. |
-Én is csak nemrégen érkeztem, és csak véletlenül találkoztam Animusszal. -mondta ő is.
-De ha zavarok, akkor nem maradok itt...-mondta tétován.
|
Animus a halk dobbantásra egy pillanatra a kancára kapta a tekintetét, de azután nem törődött vele, akármiért is tette.
Kataklizma a hangra és Animus szemét is követve szintén Iwehn-re nézett.
Kicsit nyugodtabb lett a légzése, ő sem tudta miért, de még mindig félt a lényektől, még saját társától is.
- Mit akartok?
- Semmit - mondta őszintén.
- Véletlenül találkoztunk. Számítottam rád, de nem kerestelek. Nem akarok tőled semmit - ismételte önmagát.
Jópár percig csendben nézte még a nagyobb mént, majd a kancára nézett. |
Iwehn némán, tanácstalanul hallgatott, és fürkészve nézte Kataklizmát. Volt benne valami, ami Animusban is...rejtélyes? Iwehn nem erőltette...
Aprót, egészen aprót dobbantott, mire láthatatlan erő indult ki belőle szerte a barlangban. A különös béke és nyugodtás érzése a falakról vissza-visszapattant, míg végül Kataklizmát is elérte.
Ez magát Iwehn-t is megnyugtatta, és Kataklizma is mintha lehűlt volna egy kicsit. Animusnak pedig...nos, ő már eleve nyugodt volt. Egyedül ő érezhette saját erejét, a két lény ezt nem vehette észre.
|
- Animus vagyok - mondta ő is, szembe fordulva a lénnyel, de nem lépett felé.
Alaposan szemügyre vette az unikornist, aki lényegesen fiatalabbnak tűnt és még mindig vadul zihált.
- Te Kataklizma vagy - mondta, és kiérzett hangjából: nem kérdés volt, hanem kijelentés.
Egyetlen megmaradt szemével vadul nézett hol erre hol arra a lényre. Nem értette honnan tudja a nagy mén a nevét, a másik lényben meg nem tudta megbízhat-e.
Aztán vadul csak megszólalt:
- Honnan tudod a nevem? És mit kerestek Ti tt?!
- Eriszi vagy, akárcsak én. Már hallottam felőled a többiektől, mondták, hogy itt élsz - mondta még mindig elképesztően higgadtan.
- Egyszerűen idelátogattunk, én pihenni jöttem, Iwehn-nel most találkoztam. Semmi okod a félelemre - mondta szinte lekezelőn.
- Én nem félek semmitől! - süvítette erre harciasan, toppantva, mire megremegett az egész barlang újra! |
Kissé ő is megriadt, de aztán megkönnyebbülten nyugtázta, hogy a lény lehiggadt úgy-ahogy.
-Iwehn vagyok, nyugalom. Nem akarunk bántani.-mondta halk, megnyugtató hangján. Olyan volt, mint a szellő nyáron.
Társai közül néhányan azt mondták, jelenlétében sokkal nyugodtabbak, mint máskor. Iwehn ezt nem igazán hitte el...
|
Higgadtan, közönyösen nézett vissza az unikronisra, majd várakozóan a kövek felé fordult.
Csikorgó patákkal becsúszott hirtelen a másik két lény elé. Felnyerített riadalmában, felágaskodott, erre megremegtek a falak, aztán észrevette, hogy nem akarják bántani, így ledobbant, és a falhoz hátrált.
- Kik vagytok? Kik vagytok TI?!
|
Iwehn is hallotta. Nem mozdult, csak fejét fordította a hang irányába, nehogy elijessze azt a valamit. Kérdően nézett Animusra.
'Most mi legyen?'
|
- Animus - biccentett aprót.
Oldalra fordult hirtelen figyelmével. Mintha neszezést hallott volna... |
-Hogy őszinte legyek, én sem...-vallotta be.
-Egyébként a nevem Iwehn.-mutatkozott be a kanca, közben az idegent fürkészve. Nagyon rejtélyesnek látszott...az arcán pedig nem tükröződött semmi. Hm...
|
Kissé szórakozott lett. Hát észrevette a lény! Szemügyre vette újra és újra, majd lassan biccentett.
- Üdv. Nem gond - mondta keményen, határozottan, érzelemmentes hangon.
Oldalra biccentette a fejét, és újra végigmérte a szürke lényt.
- Nem vártam lényt épp ide.... |
Valami súrlódásra kapta fel fejét, és rögtön hátrafordult...meglátva egy idegen unikornist, aki szemlátomást már régen észrevette őt...kicsit megijedt, de mivel nem támadt rá, szemét lesütve lépdelt közelebb hozzá.
-Üdv! Elnézést, hogy így betörtem ide...-köszönt magában átkozva magát, hogy nem nézett jobban körbe.
|
Felkapta a fejét, és ezüstös, pupilla nélküli szemét az idegenre szegezte, aki nagy sebbel-lobbal megjelent, és most nagy mohón kortyolta a tó vizét.
Animus kíváncsi lett volna arra, hogy a lény mennyire tudna nyugodt maradni, ha észreveszi őt.... |
Iwehn tekintetével a vizet kereste. Szomjasan lépdelt a barlangban, és mikor végre meglátta a tavat, mohón odaügetett, és inni kezdett, anélkül, hogy bármerre is nézett volna...
|
| Animus behúzódott a kissé még romos, de a víz által már kezelésbe vett barlangba, és a fal mellé húzódva álomba merült. |
 Elena tűnődött még egy kicsit Mara szavain, mielőtt elindult kifelé. A kanca egyetlen egy mondatában oly sok idegen, Elenarya számára érthetetlen és felfoghatatlan fogalom szerepelt... Oly sok érzelem, amiket ő sosem fog tapasztalni...
...Lassan visszazökkent a valóságba. Körülnézett: teljesen egyedül volt a máskor oly koromsötét, ám most saját fényétől szinte ragyogóan világos barlangban. Elena mélyet sóhajtott, majd ő is elindult kifelé. |
 A pegazusra pillantott, és rádöbbent, hogy az semmit sem értett meg a csődör eltávozásán.
Kicsit zavarba jött ugyan, de azért megszólalt:
- Nos, tudod....Kataklizma ereje, eleme, élete...a pusztítás....vagy még inkább pusztulás...Nem ő akarta...A kín, a rémület, az élete részévé vált rettegés és gyűlölet tette ilyenné....Nem először sérült meg az ereje, saját maga miatt! Tudod...így nem nehéz meggyűlölni magad.....Ostoba voltam, amiért vicelni próbáltam, de azt hittem...reméltem, hogy már változik....Kicsit nyugodtnak is tűnt....Most elmegy...megint....Mindig menekül! Saját maga elől!!!
Megrázta a fejét és sóhajtott.
- Nincsmit tenni. Várni kell...Mikor bajba kerül, persze kap segítséget....De az ő lépéseit kell megvárnunk....Felénk.....Hiábavalóság, sőt, fatális baklövés lenne erőszakoskodni vele!!!
Vállatvont.
- Nos, nekünk sincs miért maradni, ugye? Ég Veled, Fénypegazus!
Könnyedén felágaskodott, és kirontott az üregből. |
Elenarya értetlenül és döbbenten meredt a csődör után. Nem értette, hogy Kataklizma miért megy el, mikor még alig ásták ki őt az óriási sziklatömbök alól... Azt se tudta, hová megy, és miért hagyja itt őket szótlanul a csődör.
De Elena túlságosan is meglepett volt, hogy mindezeket a kérdéseket föltegye. Csupán értetlenül járatta tekintetét Mara és Kataklizma közt, magyarázatot várva valamelyiküktől. |
- De Te már megszoktad, mi? - viccelődött és megbökte a csődört.
Kataklizma azonban nem mosolygott...
Felállt, nagy nehezen megállt a lábán, kicsit pihegett, aztán hihetetlen elszántsággal megindult kifelé.
Mara kicsit szomorúan nézett utána....
Sóhajtott....
- Hát.....nem változik..... |
[137-118] [117-98] [97-78] [77-58] [57-38] [37-18] [17-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Mély álmából ébresztette az elméje egyik sarka. A víz legmélyén aludt, de így is érezte az ébredése okát: messze, odakinn, a vízen és a barlangon túl, két lény közeledett.....
Kataklizma meg tanácstalanul toporgott.
Elena tűnődött még egy kicsit Mara szavain, mielőtt elindult kifelé. A kanca egyetlen egy mondatában oly sok idegen, Elenarya számára érthetetlen és felfoghatatlan fogalom szerepelt... Oly sok érzelem, amiket ő sosem fog tapasztalni...
A pegazusra pillantott, és rádöbbent, hogy az semmit sem értett meg a csődör eltávozásán.