|
Témaindító hozzászólás
|
2007.04.14. 12:54 - |
 Ria cikázva suhant a felhők között, végül kifulladva földetért egy párkányon. Elmélázva nézett körül. Mindenfelé kiálló párkányok nőttek ki a falból, és csobogott rajtuk a víz, ami aztán lecsurgott róluk a lent fekvő óriási tóba.
'Csodás hely.'gondolta és egy-két párkánnyal lentebb repült, hogy alaposabban szemügyre vehesse a tavat. Az szinte átlátszó volt: az alján csillogó halak sodródtak ide-oda. Majd hátrafordult, és végre rájött, hogy honnan ered a párkányokra csobogó víz: ahogy magasra felnézett, öt-hat pata nagyságú résen csorgott a víz a legmagasabb párkányra, ahonnan továbbhaladt a lentebb fekvőkre. Felrepült a legmagasabb párkányra, és inni kezdett a lyukból kicsorgó vízből. |
[194-175] [174-155] [154-135] [134-115] [114-95] [94-75] [74-55] [54-35] [34-15] [14-1]
 Követte az irányt.
- És ha az rossz irányba visz? Én nem mehetek lények közé!! |
 - Pontosan Én sem - *válaszolta szintén vállvonogatva.*
- De majdcsak odatalálunk valahogyan, nemde?
*Kellemes hangulatban volt. Ahoz képest, hogyan indult az ideérkezése, Kataklizma egészen jó kedvre derítette.
Fejét kissé oldalra billentve bökött az egyik távolabbi táj felé.* |
Kataklizma egyszerűen képtelen volt megérteni ezt a pegazust! Tudta, hogy viselkedése miatt a legtöbben előbb meggyűlölik, minthogy külseje vagy az ereje borzalmai miatt elriasztaná a lényeket. Tudta jól mindezt magáról. Tudta, hogy igazából közveszélyes, így elfogadta a magányt, és egy idő után akarta is! Mindent megtett érte, hogy a kínnal teli, sosem kért Sors kiosztott lapjai ne változzanak.....Mert így egyszerűbb volt. Elriasztott mindenkit, és visszanyelte a könnyeit......Egyvalakire nem volt ez igaz, mióta a Birodalomba jött.....Az a kanca....Mi is volt a neve?
Már nem tudta felidézni.....A felismerés úgy mellbevágta, hogy levegő után kellett kapkodnia, és körülötte recsegve elporladt néhány fa a parton. Hát ennyi....? Csupán ennyire képes emlékezni? Az a lény volt az egyetlen, aki miatt nem ébredt fel az ereje! Aki mellett normális lehetett! És nem is emlékszik a nevére!!!!
De most itt volt ez a fekete lény is.....Nem riasztotta el.....Az egyszerűen nem vett tudomást a neveletlen, kegyetlen szavakról!
Bizalmatlanul méregette, aztán vállvonogatva így szólt:
- Én nem tudom hová kell menni...... |
- Nem érdekem, hogy másoknak rossz legyen - *válaszolta vállvonogatva.* - Ha módomban áll, szívesen segítek. Mint most Neked. Hagynálak itt, magadra, a gondoddal? |
- Miért segítesz nekem? - kérdezte számonkérőn, de hangjában mostmár valami furcsa, hitetlenkedő érdeklődés is bujkált. |
*Bazsalyogva hallgatta az unikornist.*
- Nos akkor? - *kérdezte kicsit késöbb.* - Indulhatunk? |
Kataklizma szeme felizzott.
- Eleinte mind ezt hiszi.....Eleinte mind át tudott verni, és az első időkben mind meg volt róla győződve, hogy jobb, mint én......Aztán lassan megváltoztak a dolgok...de nekik már sosem lehetett még egy esélyük, hogy rájöjjenek a hibájukra...Ma már mindegy ki mit mond vagy ki a jobb..... - mondta furcsán halkan.
Aztán felhördült:
- Talán csak egy jobb alkalomra vársz! De ne próbálkozz!! |
*Ferdén nézett Kataklizmára.*
- Nem gondolod, hogyha akartam volna valamit, már rég megtehettem volna? - *kérdezett vissza csendesen.* |
Megvetően, gyanakodva, vészjóslón nézett a pegazusra.
- És ugyan miért tennéd? Mit akarsz tőlem?! Te is vadász vagy talán?! Vagy valami sötét küldött?! |
- Elkísérhetlen - *jegyezte meg természetes hangnemben és várakozón tekintett Kataklizmára.* |
Vállatvont.
- Javarészt mind elmentek már más vidékekre, a Szigetre például, nélkülem.
Csikorgott a hangja, ahogy hozzátette:
- Én nem mehetek egyedül.... - és közben a sziklák oldalt peregni kezdtek újra. |
*Kérdőn nézett az unikornisra.*
- Ezt meg hogy érted? |
Vállatvont.
- Nem tudok odamenni!!! El lettem felejtve.... - horkantotta. |
*A válaszra a szeme sem rebbent.*
- Ez azt jelenti, hogy nem szándékozol a Szigetre menni? - *kérdezte őszintén.* |
Kíméletlen gúnnyal, szórakozottan nézett a lényre.
- Eriszi vagyok - sziszegte. Úgy érezte nem is kell mást mondania..... |
*Eleresztette a füle mellett az új csípős megjegyzéseket.*
- Kik a társaid? - *kérdezett újból. Már kezdte kellemetlenül érezni magát, hogy folyton csak kérdezősködik, de mit tehetne, ha minden egyes szót úgy kell kihúznia az unikornisból?*
- Hátha segíthetek... |
Keserű, rekedt kacaj robbant ki belőle. Évek óta nem nevetett, de ebben sem volt semmi öröm.
- Ha tudnád ki vagyok nem mondtad volna ezt. Engem sehol sem látnak szívesen, épp a hatalmas hatalmam miatt! - gúnyolódott önmagán, a lényen, a világon nekibuzdulva.
- A társaim.....áh, azt sem tudom hol vannak! - mondta megvetőn. |
*A talaj az Ő lábai alól is hirtelen eltűnt és csak nem sokkal az alattuk lévő párkány fölött sikerült szárnyaival lelassítania magát. Leszállt Kataklizma elé normál távolságban és hosszasan méregette. Hallotta, mit mondott az unikornis...*
- Igaz, csak néhány perce ismerjük egymást, mégis nagyhatalmúnak véllek. Nem értem, miért vagy magad, avagy miért nincs hová menned. Ott vannak a társaid... Ők biztosan szívesen látnának. - *beszélt őszintén.* |
- Ugyan hová mehetnék?! - horkantott fel őrjöngve, minden megvetését a szavakba sűrítve. Észre sem vette, hogy milyen őszinte mondat szaladt ki a száján. Dobbantott egyet patájával, szinte csak kelletlen haragjéban, mire apró szilánkokká robbant alatta a szikla!! Nagyot esett, az alatta lévő párkányra huppanva, de legalább ereje nem tombolt tovább. Ez is valami.....
Tudta, hogy a pegazus látta baklövését. Csak remélni merte, hogy nem tekintette többnek egyszerű kis balesetnél...Szégyenkezve, elboruló arccal tápászkodott fel a törmelékből.
'Ugyan hol kellene egy magamfajta? Sehol. És nem is akartam mást, mint békében élni itt, de ezt sem hagyják...' gondolta magában, miközben szíve összeszorult....
- Nincs hová mennem - mormolta, de észre sem vette, hogy kimondta önmagának szóló gondolatait. |
- Nem válaszoltál a kérdésemre - *válaszolta és feltűnt neki Kataklizma furcsa vizslatása.
Egy lépéssel jobban eltávolodott az unikornistól és a levegőbe pillantott még egyszer, talán a mai nap utoljára.* |
[194-175] [174-155] [154-135] [134-115] [114-95] [94-75] [74-55] [54-35] [34-15] [14-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Ria cikázva suhant a felhők között, végül kifulladva földetért egy párkányon. Elmélázva nézett körül. Mindenfelé kiálló párkányok nőttek ki a falból, és csobogott rajtuk a víz, ami aztán lecsurgott róluk a lent fekvő óriási tóba.
Követte az irányt.
- Pontosan Én sem - *válaszolta szintén vállvonogatva.*