|
Témaindító hozzászólás
|
2006.08.14. 15:31 - |
 Harsogó vidáman vágtázott át a síkon. Ez a hely elég kopár volt...Kőpadló, kőpadló, ameddig a szem ellátott....Szükre ég és körben csak horizont....Ami elég nagy hazugság és illúzió volt, mert vágtathatott valaki élete végéig, akkor sem érte el a szélét. Mert nem volt. Néha egész megdöbbentő dolgok bukkantak elő itt-ott, de csak nagyritkán! Főleg a szabad tér volt az, ami élvezhetővé tette az életet itt, bár amenyire Harsogó tudta, itt senki sem élt.
Ott egy Kapu. Azon jött be, igen. Sokat, akár napokig kellett futni, míg egyet találni lehetett. Ezek vezettek ki és be. Közben pedig néha....
Házak, ahol a világ legfurább utazói fordultak meg, néhanapján, vagy épp az idők kezdete óta üresen álltak. Itt egy liget, ott egy tó.....Sosem lehetett felkészülni...És minden vándorolt!!!!
Ez volt az, amit igazán nehéz volt megszokni: a Dimenzió néha úgy gondolta, hogy át kell alakulnia és minden tovatűnt, abszolút máshova.
Ezért is jelentette ez a Dimenzió az abszolút szabadságot: nem volt mihez tájékozódni! Csak úgy ment az egyszarvú, ment és ment, akadályok nélkül, néha pedig érdekes dolgokra bukkant. |
[508-489] [488-469] [468-449] [448-429] [428-409] [408-389] [388-369] [368-349] [348-329] [328-309] [308-289] [288-269] [268-249] [248-229] [228-209] [208-189] [188-169] [168-149] [148-129] [128-109] [108-89] [88-69] [68-49] [48-29] [28-9] [8-1]
 Hagyta Névtelent pihenni.Gondolkodott.Újra abba a "hálóba" merült, mint először.
-Érzem!-felelte kissé sokára-Vagyis a testét....A lelke....elveszett...-döbbent meg, s nyitotta ki szemeit.Helyesbített-A tetstet érzem, de a parazita lelket sehol...És egész biztos nem álcázza magát...
"Hogy-hogy kibújt?Meghalt?Milyen erő végezhetett vele?!"majd hirtelen újra döbbent, s csak ennyit suttogott:-A fény hullám! |
 Asylon összeszedte magát, és feltápászkodott. Nyögve-jajongva hajtogatta össze a szárnyait, és nyújtogatta a lábait. Pont úgy érezte magát, mint aki....nos, mint aki csak most kapta vissza a testét. Összeverve....
De végre újra birtokolta a képességeit! Kinyújtotta elméjét mindenfelé, amerre csak tudta, hogy ismereteket szerezzen. De szinte rögtön megbánta! Nem érezte a gazdáját.....nem érezte a társait......nem érezte a körülötte lévő helyeken Zenitet!!!
'Csak nem....nyelte őt el a labirintus?' borzongott rettegve. De ezt hamar kiverte a fejéből. Erről tudnia kellene!! Érezné! Ez biztos!!
Aztán újra összeszorult a torka. Evenion....
Nem tudta hogyan jutott ki, és Zenitért is aggódott, de most egy sokkal erősebb vágy sarkallta tettekre! Meg kell keresnie Eve-t!! Kerüljön bármibe.
Nekivágtatott, szétvágta szárnyait, és a magasba röppent! Megbillent, és azt hitte visszazuhan, de aztán lassan újra ráérzett az Életre, és az akarata is ott égette belül....
Gyorsítani kezdett, és közben felidézte az emléket, amire ráakadtak.
'A Sötét táblákhoz!!' gondolta, és a következő pillanatban kiszáguldott a dimenzió épp megjelent kapuján. |
*Miközben Asylont figyelte, ahogy egy helyben gubbaszt, teste elkezdett ködösödni. Nem vette észre, mert túlságosan ASylon kötötte le a figyelmét.
Amikor barátja őrült tempóban elszáguldott, szeretett volna utána menni, ám patáival nem tudott a talajtól elrugaszkodni, hanem egyszerűen csak átsuhantak rajta, mire Ő csak egy helyben lebegett.
Egy megnyugtató, mégis idegen hangot hallot ismét nagyon halkan... nem is értette pontosan, miket mondott, de megnyugodott és arcán halvány mosoly jelent meg. Amint elmsolyodott, testén irdatlan rántást érzett és minden elhomályosult, eltűnt...* |
Asylon nem mozdult, csak ült, mint valami üvegszemű játék egy helyben, ott, ahová esett. A semmibe meredő tekintete olyan kifejezéstelen volt, mintha a szörnyűség, amit látott, és amit ő tett, egyszerűen megtörte és elsöpörte volna.
Zenitet is csak alig-alig érzékelte. Egyre Eveniont látta. Úgy feküdt ott.....mintha örök álom szállt volna rá. Hát ő ilyen szörnyeteg lett volna? Képtelen volt ellenállni a léleknek, aki erre késztette!?!?! Miféle lény ő?! Senkit sem védhet meg a szereteti közül!? Mindenkit el fog veszíteni?!?!? Evenion alig élhetett!! Fogoly volt, megkínzott rab, félénk támogató! NEM EZT ÉRDEMELTE!!
Úgy érezte magát, hogy mindjárt felrobban! Mintha egy része meghalt volna, és most az a rész mindennél jobban kellene!
- EEEEVEEEEENIOOOOON! - üvöltötte az égre olyan hangosan és elkeseredetten, mintha megszakadt szívét-lelkét akarná kiordítani farkasmódra, ha utána örökre megnémul, akkor is! És a hangja nyomán remegni kezdett az egész térzavaros labirintus, és vad, tomboló, jéghideg szél támadt mindenfelől, amiben ott zengett fáradhatatlanul a bánattal és dühvel telített kiáltás újra és újra, egyre hangosabban és keserűbben!
Asylon úgy pattant fel, mintha nem is önszántából mozogna, hanem egy idegen, hatalmas akarat mozgatná bábuként, és nekirontott az imént emlékeket mutató ajtónak, ami szilánkokra robbant előtte! Mögötte azonban nem feketeség várt, vagy újabb labirintus, hanem a nagy, végtelenül egyenes utak már megismert világa!
A higanyszín pegazus végigszágulott az úton, amire értek, aztán még egyen balra, még egyen jobbra, mintha ezúttal pontosan tudná merre kell menni! Egyre gyorsabban vágtázott, vadul fújtatva, jeges világot hagyva maga mögött mindenfelé, de belül izzó tüzet érzett, pusztító, pokolbéli lángok tombolását. Hirtelen szétvágta szárnyait, és eleven, testet öltött szélként zúgott tovább jéghideg alvilágot teremtve maga körül! Úgy tűnt semmi sem lassíthatja, vagy állíthatja le! A hangokat hordozó szél kísérte és űzte egyszerre, ahogy repült.
És valójában pontosan tudta mit csinál....
A következő sarok után annyira felgyorsult az egyenes részen, hogy a levegő már sivítva bántotta a füleit, de épp így akarta! Mert az alaknak, aki épp elé lépett nagy értetlenül egy keresztben futó útról, pusztító, csonttörő erővel ment neki! Felbukott, pörögve átrepült a szemben lévő falig, aminek nagy puffanással nekiment, majd lezuttyant a fal tövébe. De nem maradt ott! A szintén elgurult ellenfele kínlódva vergődött térdre, hogy elkerekedett szemekkel nézzen rá. Lihegve szembenéztek, aztán Asylon nekirontott a menekülni vágyó csodás emberalaknak! A megszállója láthatóan nem értette hogy került be ide, de Asylont ez nem érdekelte. El akarta pusztítani egyszer s mindenkorra! Az emberféle olyan volt, mintha a legendákból lépett volna ki: nemes, csodaszép és karizmatikus volt. Talán ha máshol találkoznak.....minden más irányt vett volna.....
De Asylont elvakította a düh! Igaz, legnagyobb elképedésére ez a lény valahogy képes volt neki ellenállni! Díszes karvértjei valahogy megtörték a pegazus lendületét, és pokoli fájdalmat okoztak, amikor a lény eltalálta. Kegyetlen, vagdalkozó, gyűlöletes harc volt ez, amiben mindketten tudták, hogy nincs kegyelem...
Asylon felé csapott, a támadója félreugrott, az felé suhintott, a pegazus szárnyával kivédte....és ez így ment, szinte végtelenül. Mágia nélkül nemigen tudtak más tenni....Nem is lehettek képesek.
De aztán Asylon rádöbbent valamire, talán az elkeseredettség, a kimerültség, a saját gyötrelmei, az emlékei vagy Evenion iránti parázsló aggodalma miatt. Vagy a pusztító harag miatt.....Korábban képes volt kitörni a lépcsők közül! Itt is képesnek kel lennie rá! Hátrálni kezdett, ahogy ebbe a gondolatba kezdett kapaszkodni magában, és már nem akart támadni.
'Gyerünk! Gyerünk!' csikorgatta a fogát, és a következő csapásnál, amire jeges hideggel felelt, már tudta mit akar! Felnyerített, és négy lábbal nekiugrott a lénynek! Kín csapott végig a szügyén, a hátán, a szárnyain a megszálló csapása folytán, de lendületét megállítani már nem lehetett!
Mindketten hátrazuhantak, neki a csupasz falnak, de azon az érintésükre nyílás tárult fel!
De Asylon ekkor, valami ősi, ezen életén túli bölcsességnek engedve, hátraszökkent, és egy hatalmas szárnycsapással fellökte magát a levegőbe! Nem tudta mi van a nyíláson túl....és valóban el akarta pusztítani a gyűlöletes lényt.....Mégis felszállt a levegőbe, ahelyett, hogy lenyelve a fájdalmat tovább tiporta volna a megszállóját...
De a látvány, ami elé tárult a magasból, elsöpörte a kétségeit....És örökre megnyugtatta.
Lelkeket látott, akik a nyílás felé törekedtek kiáltozva, de egy hangot sem lehetett hallani, és kapálózást, tombolást látott, de a mozdulatok elfulladtak előtte. És a megszállója lezuhant a furcsa mélybe, és a nyílás nyom nélkül bezárult a pegazus ámuló szemei előtt.
Asylon hatalmasat sóhajtott. Ijesztő volt saját vad őrületére gondolni. De nagy tehertől érezte megszabadultnak magát.
Körbe akart pillantani, Zenitre vigyorogni.....de hatalmas, vakító fény áradt az arcába, és a következő pillanatban nyögve, ólomnehéz tagokkal, hunyorogva ébredt......a dimenzió kemény talaján fekve....
Egyedül..... |
*Vad remegés futott végig rajta és hirtelen eszmélt rá, hogy rettentően hideg lett!
Igaz, a fejlemény nem volt túl kecsegtető, mégis részben örült Neki, mert így sikerült végre összeszednie magát.
Asylon mellé lépett és sürgetőn megböködte a pegazust.*
- Valami történik. Érzed, milyen hideg lett? - *beszélt és kérdezett egyszerre, hogy kissé kizökkentse Asylont.* |
Összeszorított szájjal, üres tekintettel bólintott egyet, de képtelen volt bármi mást tenni. |
*Dermedten meredt az emlékképre. Jobbanmondva a már üres ajtóra... Egyik szárnyát kinyújtotta, mintha szeretné megfogni és vissza húzni, hogy legalább még egy kicsit láthassa a nővérét.
Hogy mi történt Asylonnal, azt csak a szeme sarkából látta és utólag el is szégyellte magát, amiért ennyire csak Evenionra koncentrált.
Darabosan fordult Asylonhoz.*
- Felismerted... hol? - *kérdezte dadogva.* |
Halványan elmosolyodott, és az ajtóhoz lépett.
Nagyon meglepődött! Az ajtó egy csikókori emlékét idézte! Zenit és ő Donnal gyakoroltak a földalatti barlangrendszerben! Milyen jól ment...
Újabb váltás, és a szökésüket látta, meg első találkozásukat Eve-vel. Újabb váltás, és a Sötétség legmélyén utaztak. Váltás, és az építkezést csodálhatta újra. Újabb villanás a keretben, és a harcaik vonultak előtte egyre gyorsabban és gyorsabban!
- Mi ez? - értetlenkedett, de ekkor megállt benne az ütő! Önmagát látta, ahogy rángatózva összegörnyed, üvölt a fájdalomtól, és előtte Evenion fekszik mozdulatlanul a földön...Egészen biztosan tudta, hogy a sötétség táblái alatt, az ő kis támaszpontján voltak...Mostmár látta....És azt is, ahogy a lélek egyre jobban eluralja....Evenion nem mozdult.....mintha....halott lett volna...
Tántorogva lépett el az ajtótól, és reszketve ült le a hátsójára. Rettenetesen érezte magát! |
*Asylonra nézett.*
- Igaz, sosem találkoztam hozzád hasonló múltú lénnyel, de ha érdekel a véleményem: szerintem példásan csinálod.
*Követte Asylon pillantását és az ajtóra nézett.*
- Hátha ezek a megoldások a kijutásunkhoz. - *reménykedett.* |
Összerezzent Zenit érintésétől, és kicsit zavartan nézett rá. Csak néhány pillanattal később tudott megszólalni, rekedten és akadozva:
- Furcsa dolog úgy élni, hogy.....egy esélyt már elszalasztottál. Néha nem tudom mi is vagyok. Teljesebb vagy hamisabb lesz-e ez az élet a régi emlékeitől...? Bölcsebb lettem vagy csak egy szerencsés bolond volnék....?
Megrázta a sörényét.
- Nem az vagyok, aki voltam. Mit segíthetne ez most?
És szinte erre a kérdésre válaszul kitárult felettük egy lépcsőn ülő ajtó. Asylon elhúzta a száját.
- Gondolom muszáj lesz megnézni..... |
*Csendben nézte Asylon emlékeit. A két lény ténykedésén el-elmosolyodott és lenyűgözve hallgatta a tanító szavait. Ezután meg minden olyan gyorsan történt!
Zenit legszívesebben felkiáltott volna. Olyan valóságos, olyan fájó volt... Szeretett volna barátjára nézni, hogy meggyőződjön róla, mellette áll, ám képtelen volt megmozdulni. Teljesen megmerevedett és üveges szemekkel nézett maga elé, ahol már csak a zárt ajtó volt.
Eddigi kalandjaik, amiket Asylonnal átéltek, most átértékelődtek benne. Miket gondolhatott anno róla a pegazus...
Beletelt jónéhány percbe, mire sikerült kellőképpen összeszednie magát. Fejét lassan Asylon felé fordította és megkönnyebbűlt, hogy maga mellett tudhatja a mént. Bátorítón és eggyütérzőn emelte szárnyát Asylon hátára.* |
- Ez a régi iskolám. Még....az előző életemből - mondta halkan.
Két fénylény összetalálkozott a teremben, összekapaszkodtak és pörögni kezdtek, hatalmas fényt árasztva! Egyre vadabb és davabb lett a fényesség, ami belőlük áradt, és a kacaj, ami a mutatványt kísérte. Aztán az egyikük elvesztette az egyensúlyát, elesett, a másik meg épp rá. Egy pillanatra kihunyt a fény, dermedt csend lett, aztán majdnem megremegtek a falak a felszabaduló nevetéstől!
- Az vagyok én, aki a másikra esett - mondta Asylon még csendesebben.
A következő pillanatban hatalmas fénylény lépett a terembe, mire mindenki szétszéledt és egyfajta rendbe álltak. De a két mókamester egymás mellett maradt ott is....
A nagy teremtmény körbejárt, és csupán pillantásával rendet tett a fiatalok közt. Aztán suhogó, halk hangon beszélni kezdett:
- Tanulmányaitok első fele lassan véget ér. Büszkék lehettek magatokra, kiválóan haladtatok idáig. De ami ezután jön, az lesz csupán tudásotok igazi elmélyítése a Mágia folyamában. Az elkövetkezendő időkben mind rájöttök majd erősségeitekre és gyengéitekre, és megtanuljátok hogy nem csupán technikák és elnagyolt elméletek, de elvek és pontos elharátozások kellenek ahhoz, hogy nagy mágusokká legyetek. Meg kell tanulnotok mi a helyes, mi a helytelen, mikor kell a nehezebb utat választonotok a könnyű helyett, megtanuljátok, hogy minden tettnek következménye van és ezekkel együtt kell élni, de azt is, hogy az önbecsülés, az igazság és a szabad akarat milyen fontos egy máguslény életében. Ti fénylények vagytok! Ez nagy terhet ró rátok, hiszen sokminden eleve elrendeltetett sorsotokban. De egyben mindig ott lesz nektek a tiszta Fény, hogy segítsen. Feladataitok közé tartozik, hogy elfogadjátok az Élet útját, annak is azon részét, ami a Tiétek. Büszkék lehettek arra, amik vagytok! És ezt soha ne felejtsétek el!
Az emlék elhomályosult, és az ajtó majdnem odacsukta Asylonékat, de ennél sokkal fontosabb volt az az érzés, ami a pegazusban maradt.
- Ez volt az első évünk lezárása a mágusakadémiánkon. Nagyon boldog voltam, hogy sikerült. De persze nem tudtam mi vár még rám. Nagymester volt a tanítónk, ugye? Mindig pontosan tudta hogy bánjon a szavakkal. Meg velünk. Nagyon bíztam benne, és még jobban kapaszkodtam a szavaiba évekkel később is..... - mondta kicsit keserűen.
- Úgy reméltem még.....a....végén is, hogy a Fény majd segít.....Amikor ott álttunk...Őelőtte..... - suttogta. Szemei üresek lettek, és hirtelen kitárult mellettük egy újabb ajtó!
Hatalmas, csodás csarnokban állt sok-sok fénylény glédákban. Minden kisebb-nagyobb csoport nyüzsgött, de nem volt jele rendetlenségnek. Inkább induláshoz készülődő haderőknek tetszettek. Vagy nagy hír után tanácskozó népnek.
Egy délceg fénylény lépett a parancsnoka elé.
- Az én vagyok - mondta megkövülten Asylon.
A parancsnok végigmérte a lényt, majd beszélni kezdett hozzá, de ezt már nem hallhatták. Talán a zaj miatt, talán más okból. A fénylény meghajolt az utasítások hallatán, és távozott.
Asylon legnagyobb döbbenetére most nem csukódott be az ajtó, hanem rövid homály után magát és társait látta a szürke ég előtt, aztán újabb homály következett, és.....hatalmas hullám rohant feléjük az átkozott égen. Hirtelen minden fekete lett, majd szenvedő, ellenálni próbálkozó fénylények látszottak egy pillanatra......és aztán az ajtó egész tere, amit eddig néztek, fekete lett. Feketébb minden éjszakánál.
A pegazus el akart lépni a borzalmas sötéttől, de most sem volt képes. Várt még rá egy kép, amit meg kellett néznie.
Kavargás, fájdalom, zavar, sikolyok, könyörgés...aztán a kép kitisztult. Kapkodás, test keresése, segélykéréssel próbálkozás a Félelem lényei közt - persze sikertelenül. Hosszú utak, örökké ugyanarra, céltalan kóborlás, egyre sebesebben és hiábavalóbban.....Aztán dermedtség. Egy fényes alak jött. Oda, a Félelembe!
Ezt nem szabad! Megölik! Elpusztítják!!! Asylon felé akart közeledni, látszott a képen, ahogy repülne a végzete elé siető lényhez, de nem tudott haladni!!! Képtelen volt közeledni! Kiabálni akart, de a fény teremtménye nem hallotta őt!
A fénylény eltűnt a nagy kastélyban......
Az ajtóra sötétség köszöntött....
Asylon engedte becsukódni. |
*Közvetlen Asylon mellé lépett és szárnyával oldalba bökte, de szemét nem vette le az emlékről.*
- Azt hiszem van még mit mesélned... |
Asylon elfintorodott.
- Szerintem ez nem vicces! Látod Te valami értelmét ezeknek a labirintus-típusoknak? Én nem!
És ebben a szent szúrásban felpattant a legközelebbi ajtó, amin egy kis kocka volt látható nagyjából szemmagasságban. Asylon meglepetten nézett arra, aztán összenézett Zenittel, és odalépdelt. Az ajtó nem átjáró volt, hanem egy emlék, amit végignézhettek. A pegazus megborzongott és hátra akart lépni, de nem volt képes!!
Hajdani fénylény-léte egyik régi-régi emléke volt ez. Nem is hitte volna, hogy lelke még őrzi!
Sok-sok fénylény kavargott egy hatalmas, ragyogó teremben, és vidáman zsivajogtak..... |
*Asylonnal tökéletesen összegabalyodtak, így beletelt néhány percbe, mire sikerült kiszabadítaniuk magukat egymásból.
Feltápászkodott és megrázta magát. Füleit érdeklődve helyezte és körbenézett. Először fel, oldalra, majd le nézett.*
- Háát, határozottan más helyre sikerült keverednünk! - *állapította meg és tettetett fáradtsággal csóválta meg a fejét.* - Hajjh, mit tartogatsz még Nekünk?... |
Szorosan becsukta a szárnyait, lesimította őket, és követte Zenitet. Abban sem volt biztos, hogy képes lehetne-e repülni, ha akarna és értelme lenne a szűk falak közt.
Nagyon különös labirintusba jutottak. Épp miatta.....
Az első szakaszon még kanyarogtak a magas, szürke falakkal övezett utacskák, néha zsákutcába vittek, keresztezték egymást, új utacskákba vezettek, de egy idő után vége-hossza nincs, széles, teljesen egyenes, szintén kétoldalt fallal szabályozott utakba mentek át. A patáik kopogtak a kövezeten a köd alatt, ami szinte a szügyükig ért, de ezen kívül semmi érdekes nem várt rájuk. Asylon nemigazán értette a lelki világát. Ilyen unalmas és sivár lenne?
Az út, amin haladtak, teljesen úgy nézett ki, mintha nem lenne vége. Időnként hasonlóan végtelen, egyenes, szabályos utak keresztezték, amik talán párhuzamosan futó ugyanilyen utakra is vezethettek, de semmi értelmét nem látták máshová átmenni.
- Lássuk be, lényegesen kopárabb lélek vagyok, mint hittük! - viccelt keserűen, amikor már szinte kétségbeejtővé vált a sehová sem vezető kocogás. Hol voltak már akkor a szilaj vágtától!
- Fogalmam sincs mit kéne tennem vagy mihez foghatnánk. Itt csak menni lehet...és menni...... - mormolta.
És ebben a pillanatban mellette kinyílt egy ajtó a falon! Nem tudta végig ott volt-e és nem vette észre, vagy csak most tűnt-e föl rejtélyesen a semmiből, de Asylon annyira változtatni akart már helyzetükön, hogy azonnal odaügetett. Az egyszerű faajtó egy szürreális helyre vezetett! A tér minden irányába lépcsők vezettek le és föl és oldalra, de néhol a lépcsőket az előbbihez hasonló ajtók szakították meg. Mindenféle rendszer nélkül.
Mielőtt még visszaléphetett volna, hatalmas szélroham támadt, és fékezés nélkül berepültek az ajtón mindketten!
Orrát dörgölve állt fel.
- Utálom ezt.... |
*Elfojtotta mosolygását és bátorítóan hátbaveregette Asylont.*
- Na gyerünk! Induljunk, vagy örökre itt ragadunk! - *rikkantotta, majd könnyed vágtára kapcsolva megindult a labirintusban.* |
 Elgyötörten nézett a kancára.
- Nem emlékszem semmire, csakis homályos, rémálomba illő jelenéseket tudok felidézni. Ha a megszállóm kezében csak eszköz voltam, nem tudom jelenthetek-e valódi segítséget. Talán végig csak játszott velem..... - mormogta halkan, mélyen.
Aztán mély levegőt vett, és kicsit határozottabban folytatta:
- Ha biztos lennék benne, hogy előremozdítom a kutatásotokat, engedném, hogy az elmémbe lépj. Akár a fájdalmakat mellőzve, caakis azért, hogy a vágyott információt megszerezd. De mivel nem biztos....inkább megbirkózom a...kellemetlenségekkel. És a válaszom nem.
 Mielőtt bárki felelt volna a ménnek, előrelépett, és bólintott. Sejtett néhány dolgot Névtelen múltjáról, és mivel tudta, hogy a vita reménytelen lenne vele, inkább mihamarább más megoldást keresett.
- Tudsz nekünk máshogy segíteni? Meg tudod mondani merre induljunk, hogy egy nagyon erős, rejtőzködni vágyó mágust megtalálhassunk? Ez egy végtelen hely, tudom jól, de egy olyan erejű lény, aki egyszerre több másikat is uralhat, csak nem mehet benne bárhová! - nyihogta fojtott sürgetéssel.
Névtelen elgondolkozott, habár nem volt egyszerű, a feje még mindig zúgott és gyengének érezte magát.
- Abban igazad van, hogy egy erős lénynek sok helyen nem lehet rejteke. De itt.....mehet bárhová és sehová..... - mondta végül alig hallhatóan.
Aztán fáradtan behunyta szemeit. Bántotta őket a fény..... |
Névtelen mellé térdelt.-Segíthetek enyhíteni a zavart a fejedben viszont muszáj azonnal a megszállód nyomára bukkannunk, s azt hiszem, rád lesz a legnagyobb szükségünk ebben.Ha segítek kicsit enyhíteni a fájdalmakat, tudni fogsz segíteni nekünk a keresésben? |
- Olyan érzés, mintha egy ló lennék két szárnnyal! - válaszolta tehetetlenül és elkeseredetten. |
[508-489] [488-469] [468-449] [448-429] [428-409] [408-389] [388-369] [368-349] [348-329] [328-309] [308-289] [288-269] [268-249] [248-229] [228-209] [208-189] [188-169] [168-149] [148-129] [128-109] [108-89] [88-69] [68-49] [48-29] [28-9] [8-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Harsogó vidáman vágtázott át a síkon. Ez a hely elég kopár volt...Kőpadló, kőpadló, ameddig a szem ellátott....Szükre ég és körben csak horizont....Ami elég nagy hazugság és illúzió volt, mert vágtathatott valaki élete végéig, akkor sem érte el a szélét. Mert nem volt. Néha egész megdöbbentő dolgok bukkantak elő itt-ott, de csak nagyritkán! Főleg a szabad tér volt az, ami élvezhetővé tette az életet itt, bár amenyire Harsogó tudta, itt senki sem élt.
Hagyta Névtelent pihenni.Gondolkodott.Újra abba a "hálóba" merült, mint először.
Asylon összeszedte magát, és feltápászkodott. Nyögve-jajongva hajtogatta össze a szárnyait, és nyújtogatta a lábait. Pont úgy érezte magát, mint aki....nos, mint aki csak most kapta vissza a testét. Összeverve....
Elgyötörten nézett a kancára.
Mielőtt bárki felelt volna a ménnek, előrelépett, és bólintott. Sejtett néhány dolgot Névtelen múltjáról, és mivel tudta, hogy a vita reménytelen lenne vele, inkább mihamarább más megoldást keresett.