|
Témaindító hozzászólás
|
2006.07.05. 22:48 - |
 - Megjöttünk! - szólt Beatleshez.
- Nemsokára..aha! Látod? Kijött elénk!
 Végignézte a kettős leszállását.
- Remélem rendben ment az utatok során minden! - mondta mély, hatalmat sugárzó, dinamikus hangján.
Aprót hajolt Brünhilde felé.
Majd Beatlashez fordult, de a hatalams lény mosolygott.
- Szóval Te vagy Beatles. Ha nem tévedek, a tanítványon szeretnél lenni, ugye? Üdvözöllek itt! |
[457-438] [437-418] [417-398] [397-378] [377-358] [357-338] [337-318] [317-298] [297-278] [277-258] [257-238] [237-218] [217-198] [197-178] [177-158] [157-138] [137-118] [117-98] [97-78] [77-58] [57-38] [37-18] [17-1]
 Egyvalamit őszintén megfogadott, miközben átlépték az Örök Tél határát! A jövőben vagy valamennyi hátasának a nyergét kipárnázzák, vagy a sárkányokra fog átnyergelni!
Felon vágtája egyszerűen kibírhatatlan volt!!!
 Nem tudott szólni. Nem is akart.
Követte a gazdáját és a társait. Kitartóan, szívósan, lendületesen.
De tudta, hogy a Belső Lángjában a mai naptól lesz egy új szín is......... |
*Egy mérhetetlenül megkönnyebbűlt sóhaj szakadt fel belőle, amint elfordultak tőle a többiek. Röviden megfogadta magában, hogy a jövőben kétszer is meggondolja, mi hagyja el a száját.
Sorrow bíztató mosolyára nem tudott nem egy mosollyal válaszolni. Búcsút intett a kancának és az elől haladók után sietett.*
*Csendesen hallgatta végig Draugheritet.*
- Nem kell szabadkoznod. - *kezdte bíztatóan.* - Fájdalmad volt, amit valakin le kellett vezess. Azt hiszed, nem tudtam? Nem, nem a társaimtól, hanem a belőled áradó érzelmekből. Ne bánd, amit tettél, Draugherit. Az vezetett ide, ahol vagyunk. - *halkult el a hangja és pár pillanatig némán álltak egymással szemben.* - A bocsánatomat elnyerted, a szolgálatodra nem tartok igényt.
*Egy lépést hátrált, ezzel is jelezve, mondandója végére ért.*
- Sok sikert a továbbiakban. - *búcsúzott.
Rövid ideig még nézte, ahogy elporzik a sárkánylény, majd megfordult és a földön maradva, kényelmes tempóban elsétált.* |
Arcán átfutott régi, lelket elnyelően mély tekinteteinek egyike, és egy pengeéles mosoly. De aztán gyorsan visszanyerte közvetlen és tettrekész hangulatát.
- Igazad van! Várnak ránk!
Mikor Draugherit idegesen megrándult a keze alatt, gyorsan hozzáfordult, és elmagyarázta a helyzetet:
- Asylon bajbaesett. Segítenem kell rajta, hogy a többieken is segíthessünk! El kell mennem a Sötétségbe, Draugh! - mondta kérlelő hangon, de többet nem is mondott.
Nem is kellett.
- Nélkülem aztán nem! - döntötte el gyorsan, és kihúzta magát.
Végülis a Sötétség is egy kopár vidék.......És így talán valamit jóvátehet......
'Csak épp nem a megfelelő lénynek' gondolta, és futólag Black Sorrow-ra nézett.
Eris meghajolt már a vorstandi kancának, és kicsit ügyetlenül és lehetetlenül felugrott Felonra, hogy induljanak, így a félsárkány egyetlen pillanatig lemaradt a szinte vígan vágtába lendülő társaság mögött, és megállt a fekete pegazus előtt.
- Azt hiszem sosem tudom majd jóvátenni azt, amit ellened elkövettem. Nem kérem a bocsánatod, mert tudom, hogy nem tehetem. De ha bármikor szükséged lenne olyan mágiákra, amikkel én rendelkezem, a szolgálatodra állok. Ameddig csak kell. Amit te tettél értem, azt pedig megköszönni nem tudom - mondta mély hangon, halkan, nem nézve fel a talajról a patái előtt.
Meghajolt, és elkanyarodva gyorsítani kezdett nevelője után. Ostobának érezte magát, és parázslott a lelke, de nem mert visszanézni....Úgy érezte már ezzel is túl sokat és túl keveset mondott... |
- Nem csak Te vagy érte a felelős - *bukott ki belőle félhangosan gondolata, de amint meghallotta saját hangját, azt kívánta, bár süllyedne el! Tekintetét gyorsan a talajra tapasztotta és ajkába harapott. Hogy lehet ennyire meggondolatlan?! Nem azért van a szája, hogy folyton csak járassa! Érezte, ahogy mindenki őt nézi és érezte, ahogy vörösödik a feje.*
- Biztosan tudja az, akire gondolok. - *próbálta megoldani a kínos helyzetet egy huszárvágással, de tekintetét a világért sem emelte volna fel. Alighogy elhallgatott, szokatlan bicsergést érzett a szárnyán, azon és ott, ahol korábban Sorrow sebeihez ért. Fejét alig láthatóan oldalra billentve megmozgatta véres tollait, amik közül egy pávatoll fénylett elő. Zenit arca egy pillanatra elborult, de utána egyből halvány mosolyféleség tűnt fel rajta. Tollai közt elrejtette a jelet, de tisztában volt vele, hogy a szemfülesebbek biztosan észre vették, mégha ezt nem is teszik neki majd szóvá.
Nyelt egy nagyot, mélyen beszívta a levegőt és felnézett. Nagyon zavarban volt!*
- Esetleg indulhatnánk a Sötétségbe? - *ajánlotta feszengve.*
*Black Sorrow kissé megütközve nézett Zenitre, de mivel elég közel állt a pegunihoz, nem kerülte el figyelmét a megcsillanó toll.
Elmerengve figyelte a fiatal viselkedését, mielőtt Erishez fordult volna.*
- A nevem Black Sorrow. A bemutatkozással még tartoztam. |
Mélyen meghajolt a pegazusnak.
- A megtiszteltetés az enyém! Azt hiszem mi még nem találkoztunk, sőt, fairth-en sem láttam a képét - vette szemügyre tetőtől-talpig a pegazust - A nevem már azt hiszem nem titok - mosolyodott el szelíden.
Aztán végigmérte valamennyi jelenlévőt, és kissé szégyenkező hangon szólalt meg:
- Azt hiszem a "távollétemben" történt egy s más. És ezek a történések sajnos olyanokra is következményekkel voltak, akiknek semmi köze nem volt az ügyeimhez, és a következmények sem voltak jónak mondhatók.....Őszintén sajnálok mindent.....Ha megakadályozhattam volna mindezt, megteszem. De...nem úgy alakult, ahogy a legjobb lett volna - keseredett meg a hangja.
Draugherit mindenhová nézett, csak a vorstandiakra nem, de amikor Eris utolsó szavait meghallotta, majdnem belereccsent a nyaka, úgy kapta tekintetét a kék emberlényre.
'Még ő érzi magát felelősnek?!?!? Amikor majdnem megszűnt létezni?' hüledezett.
Nagyon szeretett volna mondani valamit, akármit, csak nem jöttek a szavak, Főleg, hogy nem kettesben voltak......
Inkább csak megbökte a lehajtott fejű boszorkány vállát. Aztán nagyot, színes párapamacsost szusszantott.
Szelíden rámosolygott vigasztalójára, és nyakára tette a kezét.
- Akármi is történt itt az erdőben.....vagy korábban.....az erisziek nem felelősek a tetteikért. Az egyedüli felelős én vagyok. Én hoztam azt a döntést, ami idevezetett.
Ebben a pillanatban úgy nézett Sorrow-ra és Zenitre, mint aki mindent tud. De legalábbis nagyon pontosan sejt........
- Remélem egy napon meg tudtok bocsátani ezért..... |
*Draugherit figyelmeztetésére levette szárnyát a kancáról és fél lépéssel odébb állt. Nem szeretett volna útban lenni. Kíváncsisággal vegyes aggodalommal nézte a varázst és a pár pillanattal késöbb már tökéletesen gyógyult Sorrow-t.
A hozzá intézett kérdést hallva kissé lejjebb hajtotta fejét és belül magára parancsolt.*
- Igen, kutya bajom. - *válaszolta őszintén.*
*Csönd volt. Nem hallott és nem is érzett semmit.
~Ez már a vég?~
Szemhéjjai ólomsúllyal álltak ellen, Sorrow mégis úgy szerette volna kinyitni őket. Jópár próbálkozásba beletellett, de végül sikerült. Először csak homályos foltokat látott. gyorsan pislogott néhányat és már kezdtek is kiélesedni a kontúrok.
Fejét lassan megmozdította, majd meg is emelte. Még tompa érzékeivel is sikerült észrevennie, hogy nem akárki áll nem messze tőle!
A mellette álló Zenit egyik szárnyát segítségül hívva talpra kecmergett és tisztelettudón meghajolt a BoszokrányÚrnő előtt.*
- Igazán nagy megtiszteltetés, hogy láthatom!
*Sanda pillantást vetett Draugheritre és szemei mintha ezt kérdezték volna: "Mostmár elhiszed?"* |
Nem tudta meddig feküdt a nagy félsárkány lassan de biztosan átmelegedő testén, de végül elfogytak a könnyei, és megnyugodott.
Azonkívül zavart hümmögést is hallott, hacsak félfüllel is, így feltámaszkodott, és körülnézett. Minden egészen más és új lett így.
- Te hümmögtél?
Türelmesen várt idáig, félszárnnyal még takarva is nevelőjét, de most fellélegzett, hogy az végre újra normális. Már amennyire lehet.
- Nem - mondta nyugodtan, és megrázta a fejét. Könnyben ázó vállát meg kicsit megmozgatta, mert habár Eris neki nem volt nehéz, azért kisgyermek pehelykönnyű fizikumát sem mondhatta magáénak.
- Ők lehettek - bökött fejével az üveggé olvasztott tér szélén ácsorgók felé. Vino és Felon láthatóan nem tudták odarohanjanak és segítsenek és örüljenek és tomboljanak, vagy inkább nézzenek másfelé. Draugherit legszívesebben harsány röhögésben tört volna ki a két tétovázgató csatamén láttán, de egy furcsa érzés vagy inkább emlék nem hagyta nyugodni.
Eris sugárzó mosolyt vetett két távolabb álló lényére. Mostmár hitte, őszintén és tiszta szívvel hitte, hogy minden rendben lesz! Csak meg kell keresnie még Asylont......és akkor minden rendbe jön újra a világban!
Még egyszer átölelte Draugherit nyakát, vad, gyerekes örömmel, aztán felállt a lényről.
- Dolgunk van! - kiabálta vidáman neki, nyújtott lábakkal, csak derékből hajolva le, hogy lénye arcába mosolyoghasson.
A lény nemigen számított rá, hogy ilyen változásokon ment keresztül, azt látta rajta.....Épp felállt volna a második ölelésnél, és a vidám kiabálást sem szokta meg korábbról....De azért a kedvéért elmosolyodott, méghozzá valami ismeretlenül komoly és szelíd módon, és talpra kecmergett. Eris egészen addig nézte, míg Draugh a régi módon köré nem tekeredett: farka a nevelője előtt egyik oldalról, feje a másik oldalról. A boszorkány nem tudta megállni a széles, szinte fénylő mosolyt, ahogy újra a többiek felé fordult.
Helyreállt a világ rendje!
Aztán észrevette Zenitet, és megállt benne az ütő a még mindig némán heverő pegazus láttán. Ott valami baj van! Aztán érezte, hogy kihűl belülről.......ha az a pegazus ott volt, amikor Draugherit hatalma kitört........
- Segítenünk kell! - rebegte ijedten a nagy peguninak, és előreszaladt. A fekete-vörös-zöld villanás alig volt látható, ahogy Draugherit egyetlen lendületet véve eltekergett-vágtázott mellette, de Eris örült neki, hogy nincs egymagában. Ha valaki tud tűzvarázsolni és gyógyítani, hát a sárkánypeguni biztosan!!!
Kicsit lihegve fékezett a lények mellett, és a biztonság kedvéért csendben maradt...
Draugherit nem véletlenül rohant úgy, mintha az élete függene tőle.....Erist is majdnem elsodorta!
De a bűntudat jobban égette belülről, mint korábban a lángjai. A mérgezett, megsötétült, mindent elpusztítani vágyó lángjai.....
Ő a hibás a pegazus minden sérüléséért! A neve is eszébe jutott, amikor odaért hozzá: Sorrow! Csikorgó fogsorral hajolt az ájult lény fölé, és ahogy a sérüléseit nézte, úgy idéződtek fel benne rémtetteinek emlékei.....Egyik a másik után, kíméletlenül.
'Hogy tehettem ezt?! Miféle szörnyeteg vagyok?!' remegett meg egy pillanatra, aztán összecsapta állkapcsát, és szarvát rászegezte a legsúlyosabb sebre.
- Vigyázz, Zenit! - morrantotta, és intett. Fehér-arany fényzuhatag robbant elő a szarvából, és valósággal beborította a szörnyű sebeket. Draugherit lassan járatta fehéren izzó szarvát az égések, a tépések, a vágások és a zúzódások fölött.
'Ha ezzel végzek, elmegyek örökre valami távoli tájra!' fogadkozott elszántan, a saját őrjöngő varázsának nyomait parancsolva ki az idegen szervezetéből. Nem tudott nem arra gondolni, hogy korábban rémnek tartották, és most éppen itt, a Birodalomban szolgált rá a névre......Itt, ahol soha senki nem kezelte annak.....
A varázs egy utolsó szikrázó lobbanással kihunyt, és a félsárkány hátralépett. Meredten nézte a mostmár ép, de öntudatlan Sorrow-t. Az egyszer sem bántotta...pedig talán a képességei meglettek volna hozzá. Elhozta ide....visszakapni Erist...
- Csodálatos voltál! - ugrott Draugherit nyakába lelkesen, és mosolyogva.
- Rendbe fog jönni! Megcsináltad!! Megcsináltad!! - kiáltotta, és kacagva rázta fehér sörényét.
Dacból sem fogja észrevenni pegunija furcsa arcát! Már csak azért sem fog rákérdezni!
- Zenit, Te jól vagy? - kérdezte a fehér lénytől mosolyogva, de Draugheritet nem engedte el. |
*Csak állt egy helyben, mozdulatlanul. Szinte nem is pislogott. Folyamatos borzongások futottak végig a testén.
Miután a pajzs már nem kellett, a varázst megtörte és szárnyait leengedve meredt a nem is olyan messze, a földön fekvő Draugheritre.
Bénultságából a hirtelen mellette termő Eris szakította ki. Zenit lassan fordult csak felé, de mire megszólalt volna, a BoszorkányÚrnő már messze járt tőle. Tekintetével követte és ahogy a szürke Draugheritet nézte, furcsa ürességet érzett a lelke mélyén.
Az öröm halványan suhant át arcán és csak úgy vigyorgott befelé, amikor a mén hangját hallotta. Arcára azonban már csak egy bizonytalan mosoly futotta. A történtek túl súlyosak voltak ahhoz, hogy pillanatok alatt fellélegezzen. Figyelmét Sorrow-ra fordította és szárnyát arra a pontra szorította, ahol a leginkább vérzett a kanca. Fehér tollai hamar vörösre színeződtek, de inkább elharapta volna nyelvét, minthogy beleszóljon a pár méterrel odébb zajló megható történésbe.* |
***
Eris levegő után kapott, ahogy hatalmas nyögést hallott, majd a kötélszerű izmokon hullám futott végig, és velük az Élet gyönyörű melege.
A sárkányszemek felpattantak, és Draugherit egy nagy lendületet véve feltámaszkodott. Hogy egyenesen belebámuljon a gazdája szemeibe.....
- Draugh? - nyüszítette Eris olyan hangon, amit sem azelőtt, sem azután nem hallhattak tőle.
- Te.....Te szólítottál! - nyögte ki a sárkánylény döbbenten, csak az orrának fogadva el a tényt, hogy Eris tényleg itt van, félig-meddig az oldalán fekszik, él, és könnyek csorognak az arcán.
Aztán a nevelője felsikított, de olyan bántó, éles hagon, hogy lesunyta a füleit, csakhogy morogni nem maradt ideje, mert Eris ráugrott, átölelte, és hisztérikusan zokogni kezdett a vállába. |
Percekig, vagy talán órákig feküdt a talajon önkívületben rángatózva, de képtelen volt mihez kezdeni azzal az érzéssel, ami elfogta, ahogy a hatalmas (és idegen!!!) varázs végül elenyészett. Az új erő elképesztő volt! semmihez sem volt fogható, amivel korábban találkozott! Ő használta az erőt, és mégis, mintha ezer és ezer másik tudat lendült volt mozgásba és kezdett volna cselekedni általa! Ő intett a kezével, de mégis, mintha a testén kívül lett volna, és az egy nagyobb hatalom bábjává lett volna......És a kín! Az iszonyatos fájdalom, mintha az Élet kiszorult volna belőle, aztán küszködne, hogy újra birtokba vegye őt! Mintha minden ereje elfogyott volna, és minden szívverésér keservesen meg kéne harcolnia......
És a Tűz! Az a rengeteg, rengeteg, felfoghatatlan tűz! A lángözön nem elenyészett....hanem beléivódott! A mellkasa égett, lüktetett, hol fehérség borult a szemeire, hol látta a fenyvest, de a tudata teljesen szétesett ettől az új érzékelés-özöntől és a mágia milliárd színétől, ami valahogy egységbe rendeződött, és megsegítette, amikor azt hitte mindennek vége és nem segít senki.....
Fáradtan, remegve fordult hanyatt.
- Mi történt? - nyöszörögte a kérdést.
Vino és Felon összenéztek, majd az unikornis egy dolgot kérdezett:
- Tudsz ülni, Eris?
Csak némi csend után jött a felelet:
- Azt hiszem.....
A láncok rátekeredtek, és felemelték, majd Felon gyorsan alálépett, de Eris inkább lógott társán, mint ült....De így is elindultak, és Vino halkan, zengő hangon beszélni kezdett, óvón a boszorkány mellett maradva láncaival, de nem nézve rá.
- Az a tűzözön Draugherité volt, Eris. Éreztem a mágián, hogy az övé....Elkapott minket. Nem tudom hogy történhetett, de a sárkánylénynek Kitörése volt......Te mentettél meg...De olyan erővel, amit korábban sosem láttam....És ami nem a Tiéd volt..... - mormolta csendesen.
- A...Lelkek Köve... - nyögte Eris, és nagyon-nagyon szerette volna, ha legalább az egyik lénye ránéz. De aztán a másik, fontos, éppcsak megemlített gondolat villámként ciklázott át a fején, és fel kellett ülnie, habár rögtön megszédült - Draugherit?! Az én Draugheritem?! De mi történhetett?! Azonnal....azonnal oda kell mennünk!! Vino, Felon, oda kell mennünk! - remegett meg a hangja. Hiszen a sárkány-peguni olyan erős önuralommal rendelkezett! Mi történhetett?!
- Nyugalom! - emelkedtek meg a láncok - Épp oda tartunk!
Aztán kis időre csend lett, de Vino felemelte végül nemes fejét, és rászegezte gazdájára tekintetét. Ami szigorú volt és sötét.
- Ha ez a Lelkek Köve az a kő, amit Arwenék találtak, és amiről megtudtunk egyet s mást, mielőtt a hálónk felbomlott, megértem már miért volyan hatalmas az ereje...és miért volt más. Eris, egy hatalmas ajándékot kaptál, de ez az ajándék gonosz is! Sok sötét dolog él abban a kőben....És az életed hozzá lett kötve... - Vino csak egy mély, megrendült szusszantás után folytatta - Nem varázsolhatsz vele önfeledten, úrnőm......Az a tárgy mindig is veszélyes volt, és mostmár különösen az, hogy élő testbe zárták! - hangja végtelenül komoly lett és számonkérő.
Pontosan úgy reagált, ahogy az unikornisa nem várta, de szerette volna: behúzta a nyakát, némán ült Felonon, és szégyen ült ki az arcára. De aztán halkan válaszolt:
- Vino, én sohasem hagynám, hogy bajotok essen. Kerüljön bármibe. Veszélyben voltunk, és kétségbeesett lépésre szántam el magam....Habár félig-meddig nem is én cselekedtem - emlékezett vissza.
- Nem kell félned! - kapta el Vino pillantását - Azt hiszem arról lehetett szó, hogy meg akartam menteni magunkat, és valahogy...ösztönösen aktiválódott ez a mágia! De nem mások irányítanak! - nevette el magát, hogy oldja a feszültséget....Persze nem sikerült...
- Nem tehetek róla....Így jöhettem vissza onnan. És a Lelkek Kövének kellett egy erős őr. Így jártunk a legjobban mind....Vagy jobb lenne, ha most is kint kódorognék az árnyak mezején? - tette fel a felesleges kérdést szomorúan, amire Felon válaszolt egy apró bakolással. Lezuttyant a nyeregbe, és folytatta - Veszélyes, tudom. És megígérem, azért, hogy nyugodt lehess felőlem, hogy amikor csak tudom, nem használom. De ez igazán vészhelyzet volt. És engem is meglepett - tette hozzá halkan.
- Csak....szeretném, illetve szeretnénk, ha végre normális nevelő lehetnél! - nézett Erisre furán csillogó szemekkel, de hangjában bánat bujkált.
A gazdája viszont úgy felelt, ahogy egy Erisnek kellett: önfeledten elnevette magát, kihajolt a nyeregből, és átölelte Vinót, mire persze mindhárman megbillentek, és Vino alig tudta a láncaival visszapakolni Felonra gazdáját.
- Ne félts! Itt a Birodalomban úgysincs olyan, hogy "normális"! - csillogtak vidáman a mély, lelket hívogató szemek.
Vino csak a fejét csóválta, de aztán mindhárman kénytelenek voltak megállni és bámulni. Előttük, egy szénné égett kopár téren három alak volt látható. Draugherit az üveggé olvadt talaj még gőzölgő foltján feküdt, szürke szarvval, fakószín testtel. Valamivel közelebb egy fehér peguni állt egy biztosabb ponton, mellette egy fekete pegazussal, aki szintén feküdt.
- Draugherit! Zenit! - kiáltotta rémülten, és leugrott hátasáról, hogy odaszaladjon a bajbajutottakhoz.
Mielőtt még Vino vagy bárki eléléphetett volna, odaért az üveghez, ami elborította a nagy teret, és ráfutott...És nem történt semmi. A lábai alatt kék izzással kihűlt a talaj, és Eris úgy futott a lényekhez, ahogy csak bírt. Meg-megcsúszott, de minden alkalommal megmaradt a lábán, és továbblökte a lendülete.
Zenit előtt állt meg először, de mikor letérdelt mellé, az idegen pegazus lélegzett. Meg akarta simogatni, hátha jót tesz vele, de a legutóbbi varázslása emlékétől félve visszarántotta a kezét. Ijedten nézett fel Zenitre, de nem tudott megszólalni...valami nagy gombóc szorongatta a torkát. Megrázta a fejét, felpattant és átrohant a lényéhez. Itt már minden forró volt, de meg sem érezte. Ha nem védi a tudattalan varázs, akkor is ment volna.
Nem is vette észre az éber tudata, hogy ahogy Zenittől és az idegentől Draugheritig fut, mintha átszaladna egész simbelmyne-i múltján, attól kezdve, ahol Angrosttal levágta a Sötét Nagyurat, az első napig, mikor ménjei körülvették. Mikor lerogyott Draugherit mellé, nem volt már több, mint a majdnem-néma, zárkózott, különc boszorkány, aki elvesztette a létezésének jogát, és hatalomra cserélte az életet. Hatalomra, amit sem felfogni, sem belátni, sem használni nem tudott......
Potyogtak a könnyei, ahogy ráborult a nagy, fekete, izmos-inas, tömör testre.
- Draugh.....Draugherit - nyögte ki nehézkesen - Kérlek......Kérlek csak még egyszer utoljára.....Gyere értem! Mutasd meg, hogy mit tudsz! Kérlek, csak most...még utoljára....ments meg engem, Draugherit! - sikoltotta.
Ragyogó könny hullott a sárkánylényre. De nem ez volt az, ami még egyszer, utoljára, legyűrte a sorsot. Hanem a hang. A hang sikolya, amit annyiszor hallott álmaiban.
Hatalmas dobbanással kezdődött újra.
Aztán a dobbanások csendesen, mélyen, de folytatódtak.
Dobb.....Dobb.....Dobb.......
Eris felkapta a fejét, és rábámult Draugherit szarvára, amin előbb tétován szaladt végig néhány csillám, aztán egyre erősödve fehérleni, fényleni kezdett belülről kifelé.
|
*Értetlenül, megdöbbenten és ledermedve meredt maga elé. Hiába látta, mi történik, hiába tudta, mit kellene tennie, egyszerűen nem tudott túllépni Draugherit tekintetén.*
- Már megint - *sóhajtott fel fáradtan és egyik szárnyával magához rántva Zenitet próbált minnél hamarabb minnél messzebbre kerülni a lángbombától, hamar rá kellett jöjjön, felesleges próbálkoznia.
Maga mögé tolta a pegunit és maga elé mormogva pajzsot emelt, amivel egyben az ég felé irányította a közelükben lévő tűzvészt.
Nem tudta, mennyi ideig kell kitartania, nem tudta, meddig tud kitartani, csak a pillanatra koncentrált és arra, hogy a világon semmit sem érez és lát. Először azt hitte, a tűz és a hő miatt, de hamar rá kellett jönnie, hogy a baj belőle fakad...
*A forróság végül kibillentette döbbentségéből és gyorsan a kanca mellé ugrott, hogy segítsen neki a pajzsban.
Megkockáztatott egy bátorító mosolyt is, de amint erejével hozzáért a pajzshoz, az egész fenntartásának nehézsége rászakadt és Black Sorrow összeesett...* |
Lassan és óvatosan követte a pegazust, de nem volt hajlandó fennmaradni, hátha a fekete lény szökni próbálna! Ugyanakkor néhány helyen komolyan félt, hogy fájdalmasan felhasítják hártyáit a keményre fagyott tűlevelek........
De a hazugságot nem tűri! Többé egyetlen vorstanditól sem!
Lefékezett a lombok közt, amikor a fehér peguni felkiáltott hozzá. Izzó szemei a fiatal arcra szegeződtek, és könyörtelenül elvicsorodott.
Ez a lény a hibás mindenért! Ha annakidején a Sötétségben Steel megölte volna, sosem jut vissza a Nagyúr, és sosem éri őket a vég! Ha ez a csikó nincsk, mennyi kín és csata megkímélte volna mindnyájukat! Békében élhetnének! Nem lennének átkok, nem lennének ma az erisziek békés, bohém mágusok helyett félőrült szörnyek!
'Ha ő nincs, nincs az Eskü sem...És akkor Eris sosem kényszerül párbajra a Nagyúrral! Miért kellett ennek a szánalmas kölyöknek felesküdnöm minden társam fejére hozva ezzel a gyalázatot?! Hisz sosem volt rá méltó! Sem ő, sem a mindenkit játékbabaként kezelő társai! Egyetlen vorstandiban sem szabad megbízni, hisz csak addig barátok, míg hasznot húznak belőlünk! MIlyen jogon mondja ki a nevem ez a becstelen, gerinctelen, hamis, bolond csikó?!' lobogtak benne kegyetlen forrósággal a gondolatok, akár valami sötét tűz.
Magánkívül volt az elszabadult haragtól, és mielőtt még tudta volna mi történik vele, már üvöltött is, akár a sárkányok, szárnyait magára zárva zuhanni kezdett a mélybe, és minden tüze kirobbant a testéből!!!
- Mi volt ez? - sikoltotta riadtan, mire Felon és a mellette haladó Vino megálltak.
A két lény is feszülten fülelt visszafelé, és habár egy rezzenésükön sem látszott, felkészültek a harcra, hogy védjék Erist, ha kell.
A Boszorkányúrnő azonban homlokráncolva és remegve bámult a fák közé...Az a hang...olyan ismerős volt.
- Ez meg mi? - tekerte ki a nyakát, hogy rábámuljon a legközelebbi fenyő ágaira. Vízcseppek csöpögtek lefelé a fáról, a hó és a jég rohamosan olvadt előttük, és ezzel egyidőben egy furcsa, surrogó, egyre erősödő zajt hallottak a fák közül. Épp onnan közeledett a hang, ahonnan az előbbi üvöltés jött.
- Nem érzitek úgy, mintha meleg lenne? - pillantott Vinóékra, akik ekkor már tudták mi jön.
A vészcsengői rég jeleztek, de csak Eris kérdésre döbbentette rá mi is történhetett előttük, és miért bizsergett a lelke mélye.
Úgy nyerített fel, ahogy a régi időkben, mikor a szabadulása után minden fájt, még az élet is, és felágaskodott, teljes teshosszal kinyúlva Felon mellett. A láncai egyetlen szempillantás alatt borították fel a fekete lényt, és dobták mögé Erist, aztán Vino, a hatalmas és elfeledett harcos megpördült, fekete glóriaként lendülő sörénnyel, és minden erejével nekifeszült megidézett pajzsának, aminek egy akkora lánghullám vágódott neki figyelmeztetés nélkül, hogy nem látták sem a tetejét, sem a végét! Vino lábai és izmai remegtek, de komoran, higgadtan, lehunyt szemmel tűrte az életerejét fogyasztó iszonyatot.
A forróság akkora volt, hogy nemcsak a havat olvasztotta el, de a vizet is elpárologtatta, így a gőztől és a melegtől egyaránt fuldokoltak a Vino bűbájától védett talpalatnyi helyen. A lángok zubogtak, hullámzottak, recsegve és zúgva tomboltak körülöttük valami őserőtől hajtva, és képtelenség volt a narancsvörös rémen kívül bármit is látni. Az lélegzett körülöttük, annak nyalábjai táncoltak és rohantak mindenfelé, és se a lendületük, se az erdőt beborító hatalmasságuk nem látszott gyengülni.
Mintha a világ vége elhozta volna a Poklot....
Felon Shadow mögött kuporgott a lassan megszáradó és átmelegedő talajon, kétségbeesetten kapaszkodva a ménbe, szorosan behunyt szemekkel kapkodva a fogyatkozó levegőt.
Egyetlen egyszer próbált meg körülnézni, akkor a könnyek fátyolán át látta, hogy Vino vörössége az egyetlen, ami közte és a lángok kavalkádja közt áll, és egyedül ez védi attól, hgy elporladjon. Tudta hogy a tűz már körbezárta őket, de fekete ménje mögül kilesve csak Vinóra látott rá, és arra, hogy az unikornis sziklaszilárdan áll előtte. Nem engedi, hogy baja essen.....
'Hiszen már egyszer megtörtént....' gondolta, de rá kellett döbbennie, ahogy a szemeit maró kínnal küszködött, hogy talán mostmár nem lenne visszatérés....Talán a lényei is tudják ezt, és féltik. Nem akarják, hogy tovább feszegesse a megszeghetetlen törvényeket létről és nemlétről....Ezért küzd most érte ennyire Vino.....Nem önmagáért.....Hanem érte.....Ezért hever előtte megadóan Felon......
'De nem fognak kitartani örökké!' hasított belé a gondolat, és ekkor megállt benne az ütő. A lényeit is elpusztítaná ez a tűz....Nemcsak őt...
'Muszáj varázsolnom!!!' vájta bele az ujjait a földbe Felon mellett. Eddig érezte magában, hogy semmiféle kapcsolata nincs a Mágiával, de most a rettegés, a lényei féltése túlnőtt ezen.
'Szükségem van a varázslatra! Hát nincs olyan hatalom, ami még megmaradt volan nekem?! Nincs olyan erő, ami segíthetne?!' sikoltozák a fejében a gondolatok a vad rémölet és düh szavait, miközben az ujjai rázárultak saját magukra.......
Aztán remegő ökle megdermedt, a világ üteme megállt, és habár fogalma sem volt mit tesz, hirtelen kiegyenesedett, felállt, és tágra nyitott szemekkel Vino mellé lépett.
Nem is kellett az egyszarvúhoz érnie...Nem az ő erejét kellett használnia......
Felemelte kezét, kinyitotta ujjait, és kinyújtott karral a lángmező felé intett. Hófehér fény csapott ki a szemeiből, a mellkasából, egész valójából, ráborult a fenyvesre, a lángokra, a fák maradványaira, egyetlen egyszer mély dobbanás hallatszott, mintha a világ szíve újra magára talált volna.........
Aztán Eris nyöszörgve, összekuporodva, kezeit a mellkasára szorítva fetrengett a kopár talajon, az ép, de hómentes fenyők közt......Vino és Felon mellett........és a világ olyan volt, mint néhány perccel ezelőtt...... |
*Türelmesen és nyugodtan állva figyelte a BoszorkányÚrnőt és a Felon Shadow névre hallgató lényt.
Visszafogottan szemlélődött, de már a meglódulást nem bírta széles vigyor nélkül hagyni!
Már épp indult volna a kettes után, amikor szárnycsapások hangját hozta a szél, nem is olyan távolról. Már épp megvonta volna a vállát és indult volna tovább, amikor ismerős hangot hallott. Körbepillantott, majd fel az égre. Nem tudta hirtelen, kivel lehet dolga.*
*Kicsit lejjebb ereszkedett, egyenesen a lombok fölé közvetlen.*
- Pillanat!
*Kis ideig egy bizonyos irányba haladt, mígnem a BoszorkányÚrnő felett Zenitet pillantotta meg! Meglepetten nézett a fiatal pegunira, de kissé meg is könnyebűlt. Hátha megszabadulhat végre Draugherittől...*
- Üdv Zenit! - *köszönt, miközben leszállt a hóba.* - Igaz, hogy a BoszorkányÚrnő visszatért? - *tette fel a kérdést azonnal.*
*Viszonozta a fekete pegazus üdvözlését, de szemei megakadtak csúnya sebein. Szerette volna azonnal szóvá is tenni, de a nem várt kérdésre inkább válaszolt előtte.*
- Igen, igaz. Épp az imént száguldott el, így mennem is kéne. - *mondta, de mondandója többi része már nem is tűnt olyan fontosnak, amikor megpillantotta félsárkány barátját.*
- Draugherit!!! - *szakadt ki belőle a lelkes kiáltás.* |
Már összeszedte magát, és talpra kecmergett, de továbbmenni nem tudott...
Megremegett a talaj, ahogy valami elképesztő erejű dolog közeledett feléjük a fák közt.....
Eris majdnem hasra is esett újra a hóban.....
 De nem a várt három csatamén egyike jelent meg.....
Az izzó szemű rémlény, aki előrobbant néhány havas ág közül, csöppet sem volt hagyományos lóféle, egyáltalán nem volt hagyományos hátas....A Sötétség körberemegte, elmúlás borzalmát lélegezte ki, ahogy nagy gőzpamatokat horkantva állt, és vicsorgott.
- Felon Shadow! - suttogta elámulva a boszorkány, mire a vad fújtatás egy pillanat alatt elhallgatott, és a fekete mén elkerekedett szemekkel, döbbenten lépett a gazdája elé.
- Felon Shadow! - kiáltotta Eris kivirulva, aztán eldobva minden óvatosságot, ami a talán teljesen elvadult halál-patás láttán el kellett volna öntse, egyszerűen a lény nyakába ugrott! Ha az eddigi döbenet kiült a lény arcára, hát a mostani le is taglózta, ahogy csaknem megtántorodott a szügyének röppenő alaktól. Eris viszont ártatlan, boldog mosollyal szorongatta a fekete nyakat minden fémlemezével együtt, és nagy valószínűséggel nem tartotta másnak lényét egy szeretett plüssjátéknál, aminek végre örülhet.
Sosem derül már ki, hogy csak a véletlen szerencse mentette-e meg, de Eris feje a helyén maradt, és nagy sokára ki is bontakozott az ölelésből.
- Hihetetlen, hogy éppen Te jöttél! Hallottad Vino hívását? Annyira örülök Neked! Micsoda csoda, hogy épp Ti vagytok velem! - nevetett a fehérhajú emberlény.
- Hallottam, de azt hittem harc lesz - hörögte a lény zavartan.
- Lehet, hogy lesz - hullott árnyék Eris arcára - Mert a Sötétségbe kell mennem, méghozzá hamar! Tudsz ebben segíteni? - kérdezte szinte félénk reménykedéssel.
- Remek! - nyerítette bömbölve a mén, és tüzesen felágaskodott - Induljunk!
Eris elpirult, mélyebb kékség terült el az arcán, aztán motyogni kezdett, lesütött szemmel:
- Nos, Felon, az az igazság, hogy én....Vino épp ezért üzent....nos, tényleg segítséget hívtunk.....Tudod, én nem tudok futni....És Bandobrasék....
Felonnak végre leesett a tantusz, és Eris elé lépett, aki még mindig motyogott.
- Lehajoljak, vagy fel tudsz ülni magadtól? - kérdezte szárazon, lenézve Eris arcára. Ezúttal a Boszorkányúrnőn volt az elképedés sora. De olyan abszolút elképedésé, hogy szája félig nyitva maradt, homlokán meg ráncok terültek el.
- Menjünk már! - nyerített rá dühödten és türelmetlenül a csatamén, és befordult elé.
- Én...én...én - dadogta a ledöbbent Eris, aztán szinte segélykérőn pillantott körül, de csak a fák és várakozásteljes arcok néztek rá vissza - Én köszönöm - adta meg magát sóhajtva, majd ügyetlenül felmászott Felon nyergébe - Ha megkérhetlek, áááááááááááááááááááááááá! - olvadt artikulálatlan sikolyba a mondat, ahogy a fekete lény szökkent egyet, majd elképesztő tempóval kilőtt a fák közt! Eris kétségbeesetten kapaszkodott és hintázott a mennydörgő tempót próbálgatva, és arra gondolt, hogy vagy megtanítja Felonnak az óvatosságot, vagy leesik és kitöri a nyakát, vagy legközelebb lesz annyi esze, hogy megvárja a három harci lényét, akik megtanulták már mit jelent lovassal átvágni a fél Birodalmon........
Hatalmas csattogásokkal próbálta meglovagolni a hideg szelet, ami folyton megbillentette a hatalmas fenyők összefüggő csúcsai fölött.
Innen aztán semmit sem látni!
- Nos, miről beszéltél?! - dörrent rá a kelletlen, és talán már rémült pegazusra, aki idáig vezette. |
*Kíváncsian hallgatta Vinot. Igaz, személyesen még nem találkozott Izabóval, de mégiscsak volt valami köze Asylonhoz.
Ahogy a nevet hallotta és fülelt a folytatásra, komolyan megijesztette az Úrnő "akciója", így egy fél métert biztosan ugrott oldalra.
A következő pillanatban már megkönnyebbűlten vett mély levegőt és fordult Vinohoz.*
- Persze, számíthatsz rám. - *biztosította a hatalmas mént.* |
Egy pillanatig meglepetten meredt Zenitre, aztán őszintén és szívet melengetően felkacagott, de úgy, hogy megolvadt tőle a jég is az ágakon.
- No csakhogy! Igazán ideje volt már! - vigyorgott szélesen, és kacsintott Zenitnek.
- Vino, eriszi körökben volt még házasság?
Nyugodtan mosolygott gazdájára.
- Nos, Sinful és Sunlight, de alighanem Antyrra is lassanként rátalál a másik felére, és talán örömmel hallod, hogy Izabó és Aquilar...nos......
Nem tudta végig mondani, mert attól, amit gazdája ezután csinált, elállt a szava!
Eris ugrálni kezdett, akár egy bakkecske, aztán ledobta magát a hóba, és jobbra-balra gurult az oldalán. Közben pedig folyamatosan azt kiabálta, hogy 'ezaz!Ezaz!EZAZ!'
Vino egy darabig csak nézte és nézte a gazdáját, a Boszorkányúrnőt, aztán halkan ezzel fordult Zenithez:
- Megkérlek rá, hogy ezt ne említsd másoknak az eriszieken kívül...khm...... |
*Rövid elmélkedés után úgy döntött, pozitívumot mond.*
- A részemről szívetmelengető dolog az, hogy Leolan és Üstökös egymásra találtak. |
Egy ideig csendben taposta a havat faunszerű lábaival, de aztán csak nem bírta tovább!
- Kérlek, meséljétek el mi történt a Birodalommal, amíg nem voltam! Csikók születtek? Mi van a lényekkel? Milyen mágiák alakultak? Új terület került a Birodalomba? - faggatta a két mént, mindkettőjüket élénken figyelve.
Vino vett egy mély levegőt, és halkan zengve válaszolt:
- Születtek csikók, a korábbiak pedig szépen nőnek. Mind egészséges. Jól vannak. Az árvákra is ugyanúgy vigyázunk. Részemről elmondható, hogy a Mágia erős. De az erisziek mind betegek, ezt be kell látnod. És ez a Birodalomra is hatással volt és van. Ezt is be kell látnod - halkult el békésen a hangja. |
*Zenit gyorsan bólintott az ötletre és kényelmes tempóban megindult céljuk felé.
Elmerengett magában a nemrég történteken és hogy mi áll még előttük. Végül furcsa találkozása Asylonnal rémlett fel elméjében. Mi van, ha az egésznek semmi alapja sincs?
Megrázta fejét.
Valahol legbelül tudta, hogy igaz, valóban találkoztak, de megindokolni már nem tudta volna.
Pillantása Erisre, majd Vinora siklott. Csak remélni merte, hogy nem ütköznek komolyabb akadályokba a táblákhoz menet. Elég fáradtnak érezte még magát. Részben pedig kirázta a hideg még a gondolatra is, hogy valójában hova is mennek... Az pedig, hogy miért?...
Lelki szemei előtt felsejlett Evenion alakja és ajkába kellett harapnia, hogy fékezni tudja feltörő érzelmeit.* |
- Vino, tudnál nekem segíteni? Kérlek... - szólalt meg nagysokára, miután lehiggadtak hatalmas unikornisával.
Mivel a mén szemei azt kérdezték miről van szó, beszélni kezdett:
- Ahhoz, hogy meggyógyuljunk mind, valamennyi minket sújtó átkot meg kell törni. Sok van..... - vált gondterheltté.
Vino bólintott, így Eris folytatta:
- Zenit szerint Asylon a Sötétségbe tart. Segíteni akarok neki, de mint emberi lény, képtelenég időben odaérnem! Szükségem van Bandobrasra, Mandalorra vagy KDorasra! Hogyan lehetne elérni, hogy értemjöjjenek?
- Könnyedén - zengte mgnyugtatóan és optimistán mély hangján, aztán felzengett oly ritka nevetése is, ahogy gazdája elkerekedett szemekkel rámeredt.
- Más lehetőségek is vannak a világon kommunikálásra a mi hálónkon kívül! - súgta mosolyogva - Figyelj!
Hátralépett, és az égre emelte fekete szemeit. Hihetetlenül mély levegőt vett, majd tomboló tűzvihart fújt az égre! Eris sikkantott és hátrahőkölt, Vino viszont sem elszabadulni, sem kihunyni nem engedte a tüzet. A mélyébe bámult, suttogott, és mikor a lángok megremegtek és mélyvörösek lettek, Vino intett fejével, mire a lángok kinyújtóztak, nyalábba tekeredtek, és hirtelen elviharzottak a magasba!
- Hamarosan jön a segítség - mosolyott gazdájára és Zenitre - De addig is mehetünk együtt egy darabon.....Eris.....el em hiszem!!! |
[457-438] [437-418] [417-398] [397-378] [377-358] [357-338] [337-318] [317-298] [297-278] [277-258] [257-238] [237-218] [217-198] [197-178] [177-158] [157-138] [137-118] [117-98] [97-78] [77-58] [57-38] [37-18] [17-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
- Megjöttünk! - szólt Beatleshez.
Végignézte a kettős leszállását.
Egyvalamit őszintén megfogadott, miközben átlépték az Örök Tél határát! A jövőben vagy valamennyi hátasának a nyergét kipárnázzák, vagy a sárkányokra fog átnyergelni!
Nem tudott szólni. Nem is akart.
De nem a várt három csatamén egyike jelent meg.....