|
Témaindító hozzászólás
|
2006.05.29. 15:27 - |
 Michaelangelo besétált a növények, pálmák közé, megkereste a vizet és mohón inni kezdett. |
[87-68] [67-48] [47-28] [27-8] [7-1]
 Utána ügetett!
-ez is szép hely!
Mondta röviden aztán csöndbemaradt.Leügetett a partra és inni kezdett majd belevetődött a vízbe. |
 Beügetett a megdöbbentően buja, zöld lombok közé.
Nemsokára a kis tavacska partján állt. |
 Desert II.(vagy, ahoz a többiek szólították, Des) épp a vízhez ügetett, közben gondolkodott. Gyakran tett ilyet, hisz eddigi élete igencsak unalams volt. Barátai nemigen voltak, inkább csak társai akiket együtt nevelt gazdájuk. Szerette őket, de valami mégis hiányzott az életéből. Erre nem tudott rájönni soha, ezen gondolkodott szüntelen. Most is, miközben ivott, majd hirtelen rádöbbent, hogy milyen magányos.
-Vajon mit rontok el mindig?-kérdezte magában újra és újra, miután egy egy barátja elpártol mellőle. Az évek múlásával alig maradt valakije, így ő is egyre inkább elhúzódott tőlük, mert félt, hogy megint megbántja valamelyiküket. Ezek jártak a fejében... |
 *Lilina bólintott, kibújt Micha szárnya alól és előre ügetett. Lassan, ahogy újra ismerős környezetbe ért, kezdte visszanyerni nyugalmát és vidámságát. Hátrapillantott, hogy a pegazus csődör is jön-e, majd folytatta az utat a barlang belseje felé.* |
- A sötétségnek számos szolgája van. Chorrorból is több kell legyen. Menjünk be a barlangokba! Van egy-két érdekes vendég a cseppkőbarlangban. Vagy legalábbis volt. Nézzük meg, kit találunk még ott! - mondta őszinte vidámsággal. |
*Lilina nagyon hálás volt Michának a vígasztaló szavakért, az ölelésért, meg azért, hogy ma már másodszorra mentette meg őt a halál torkából. Sután rámosolygott, aztán egy darabig még vacilált, hogy továbbra visszatartsa-e könnyeit, vagy sem. De ekkor látta, hogy a csődört aggasztja valami, és újra elkomorult. Úgy vélte, zokogni később is ráér, most nem kéne Micha gondjait még ezzel is tetőzni, hogy őt kell vígasztalnia. Inkább próbálta kifürkészni a csődör árcát, de nem járt sikerrel. Semmit se tudott leolvasni róla...*
-Valami baj van? Most mondtad, hogy leráztuk azt az izét... -*pillantott fel kérdőn a csődör szárnya alól, és Michára nézett.* |
Michaelangelo végül félretette zavarát és megölelte szárnyaival Lilinát.
- A chorror egy hatalmas ezerlábú, ami a föld alatt közlekedik óriási sebességgel. A baj az, hogy savat köp és mindent megeszik, ami él és mozog....Lilina! Semmi baj! Nem ért el minket! És nem is tudott követni! - igyekezett nyugtatólag hatni a kancára, de ehhez szinte egyáltalán nem értett, így végül elhalt a hangja és csak figyelte a tájat.
'Azt a chorrort leráztuk. De vajon hányan jöttek még?' gondolta, de erről mélyen hallgatott. |
*Lilina a pegazus hatalmas, baloldali szárnyába temette arcát, s csak akkor pillantott fel, amikor már elhalt alattuk a hullámzás. És... kis híján sírva fakadt. Nagyokat kellett nyelnie, hogy visszafolytsa őket. Egyrészt örömkönnyek lettek volna - persze csak ha nem sikerült volna lenyelnie őket -, a megkönnyebbülés könnyei; másfelől viszont hisztéria a túl sok izgalom és félelem miatt, amit ezen a napon végig kellett szenvednie. Mikor összeszedte magát, sikerült kiböknie a kérdést:
-Mi a keserves bánat az a Chorror? |
- Chorror. - mondta lakonikusan válaszolva, majd mágiába kezdett.
A homok egy kőkemény táblába állt össze alattuk és aztán megemelkedett! Majd féktelen sebességel megindult egy homokhullám hátán!
Olyan volt, mint valami bizarr szörfölés! A föld végig rengett alattuk és egy helyen meg is billentek, de aztán mindezt és a szörnyet is ,aki végül nem tűnt fel, maguk mögött hagyták.
A sivataggal együtt.
Ott halt el a hullám és a mágia, ahol a homok átadta helyét a barlangrendszert elrewjtő domboknak.
- Ezt megúsztuk. - mondta elégedetten. |
*Lilinánál kezdett betelni a pohár: elege volt mára a veszélyekből. Érezte, hogy megint reszketni kezd a félelemtől, majd hallotta a pegazus parancsát, így hát gyorsan Micha mellé húzódott és szorosan hozzábújt.*
-Mi ez az újabb szörnyeteg? -*kérdezte riadtan, s homlokköve önkéntelenül is újra kezdett felizzani hofehér homlokán.* |
- Igazd van - és már lépett volna tovább, mikor hevesen megrázkódott a föld a lábuk alatt.
Michaelangelo gyorsan kinyújtotta a mágiája csápjait, majd érezte: meghűl benne a vér.
- Lilina! Ez egy óriás ragadozó! A föld alatt jön! Gyorsan állj ide! Mellém! |
*Lilina vállat vont. Nem tudta, mit feleljen erre. Nehéz lenne elmagyaráznia a csődörnek. Azt az egész helyzetet olyan nevetségesnek találta. Végül kitért a válasz elől.*
-Nem tudom... -*felelte, és újra megvonta a vállát.* -De szerintem nem is olyan fontos... Felejtsd el! -*mondta, és hangja vidáman csengett.* -Inkább menjünk. Így még holnap alkonyatra se érünk oda... |
- Nem ijedtem meg, csak aggódtam. - válaszolta.
- De mégis mi volt olyan nevetséges az oázisban? - kérdezte furcsállva. |
| -Nem... illetve... neeeem... vagyis... Az az egész helyzet, ott az oázisnál... visszagondolva kicsit nevetségesek voltunk... Aztán meg eszembe jutott valami... De nem érdekes! Ne haragudj, ha esetleg megijesztettelek, vagy... vagy valami ilyesmi. |
- Nem, dehogy! - aztán rájött, hogy Lilina ugratta és zavartan elmosolyodott.
- Kicsit feszült vagyok....Be kell valljam.....- mondta folytatva útját.
- De azt azért remélem, hogy nem én tettem vagy mondtam vaklamit, ami nevetséges lett volna! - tette hozzá, Lilinára sandítva. |
-Ne aggódj már, nincs semmi, csak nevettem... -*felelte csöndsen Lilina.*
-Nem tudtam, hogy ilyen borzalmas a hangom... -*mondta végül bujkáló mosollyal.* |
Michaelangelo Lilina hirtelen hangkitörésekor, felugrott a levegőbe és négy lábára már úgy ért vissza, hogy Lilinával szemben állt. A szárnyai szétvágódtak és felborzolódtak a tollai.
- Mi baj?! Támadó?!
De csak Lilinát látta.
- Mi történt? - kérdezte meglepődve. |
| *Lilina könnyedén tartotta a lépést; sikerült felvennie a tempót, amit Micha diktált. Nem volt megeröltető. Csöndesen lépkedett, és közben egykedvűen figyelte a holdat. Az arcáról immár teljesen eltűnt a pír. Aztán halkan felkacagott: most, ahogy így visszagondolt az előbbi párbeszédükre, szörnyen ostobának érezte magát, és nem bírta megállni, hogy ne nevessen rajta. Az volt az érzése, hogy bolondot csinált magából és úgy viselkedett, mint egy szerelmes kiscsikó...* ~Hoppá! ~*döbbent le Lilina a saját gondolatain és megtorpant. Michára sandított, és újra elpirult.* ~Ajjajj...~*nyögte gondolatban, saját magának.* |
Michaelangelo elindult kifelé az oázisból. Mikor újra a homokon állt, megmozgatta a szárnyait, majd gondosan, szorosan összecsukta őket. Hátranézett Lilinára:
- Akkor ideje mennünk.... - mondta feszült hangon és a tájat kémlelte.
Azzal szinte kényelmesen, lépésben elindult. De közben minden érzékével kifelé figyelt, a néma tájra, ahol csak a szél és a homok zenélt és a hold ragyogó lámpásként lebegett felettük. |
*Lilina bólintott, bár nem volt benne biztos, hogy bírni fogja az iramot. Elég sokat vágtatott ma, a lábai pedig fájtak, és izomlázasak voltak, de erről ugyebár nem akart szólni Michának.*
-Persze, mehetünk. -*mondta magabiztosan, és örült volna, ha ő maga is legalább annyira biztos lenne, mint amennyire a hangja.* |
[87-68] [67-48] [47-28] [27-8] [7-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Michaelangelo besétált a növények, pálmák közé, megkereste a vizet és mohón inni kezdett.
Utána ügetett!
Beügetett a megdöbbentően buja, zöld lombok közé.
Desert II.(vagy, ahoz a többiek szólították, Des) épp a vízhez ügetett, közben gondolkodott. Gyakran tett ilyet, hisz eddigi élete igencsak unalams volt. Barátai nemigen voltak, inkább csak társai akiket együtt nevelt gazdájuk. Szerette őket, de valami mégis hiányzott az életéből. Erre nem tudott rájönni soha, ezen gondolkodott szüntelen. Most is, miközben ivott, majd hirtelen rádöbbent, hogy milyen magányos.
*Lilina bólintott, kibújt Micha szárnya alól és előre ügetett. Lassan, ahogy újra ismerős környezetbe ért, kezdte visszanyerni nyugalmát és vidámságát. Hátrapillantott, hogy a pegazus csődör is jön-e, majd folytatta az utat a barlang belseje felé.*