|
Témaindító hozzászólás
|
2006.06.10. 20:31 - |
 Celyaryon kényelmesen leszállt a gyümölcsösben.
Éjszaka volt, de a telihold reflektorként vilagított. A csősz sosem fog ráakadni.
Odasétált egy fához és kényelmesen nekilátott.
'Ostoba.....Gonosz emberek......Mocskok....' gondolta jókora harapások közepette.
Az emberekbe is jutott egy hatalmas adag a Sötét Nagyúr kiszabadult hatalmából. Így mást se tettek, mint gonoszkodtak az állatokkal, egymással és nagyon vigyázni kellett, hogy egyetlen máguslény se essen áldozatul nekik.
Annak idején olyan ostobák voltak, hogy bár több figyelmeztetést is kaptak, nem mentek el. És a Sötétség felfalta a lelküket.....
De senkiben sem volt annyi gonoszság közülük, hogy megöljék a falu lakóit. Így várni kellett....
Steel nem vállalta, Izabó lelépett, a többiek meg sem akarták próbálni a gonoszság kiűzését.
Így - hetekkel ezelőtt - Celyaryon végül előállt azzal a javaslattal, hogy tartsanak távol mindenkit a falutól. Egy őr, aki figyelmezteti a közeledőket.... És persze végül neki kellett vállalni.
De legalább méltó jutalmat kapott: minden éjjel teleehette magát gyümölccsel! Ebben az volt a jó, hogy valóságos luxust élvezhetett....És szórakoztathatta magát az emberek dühével az unalmas járőrözgetésben...
Attól nem tartott, hogy az emberek valakit bánthatnak is a méregtől. Ő azért repkedett minden áldott nap a falu felett, hogy egyetlen ütés, pofon vagy rúgás se történhessen meg... De unatkozott, egyedül volt és a gyümölcsevés is egyre kevésbé elégítette ki.
Mélyet sóhajtott.
'És ott van még a tovatűnt párom is... Hozzámegyek, pedig egyszer ha beszélhettem vele, és ez a hála! Elvesz és meg se akar ismerni!' harapott még egy méreteset mérgében a körtékbe. |
[88-69] [68-49] [48-29] [28-9] [8-1]
 *Körbenézett, de nem látta a korábban látott furcsa szarvú unikornist.
Az égre emelte tekintetét.* |
 Kihívás úgy lapult a földhöz, mintha az anyjához lapuló csikó lett volna. (Alig emlékezett ugyan a szülőjére!)
Két lény! Rá vadásznak? Mi folyik itt?
Legszívesebben marni kezdte volna magát. Elveszettnek érezte magát, nem volt a helyzet magaslatán, és igen, félt. Gyűlölte ezt. Csaknem visszasírta Pokolvárost...de tudta: oda nem mehet. |
*Az égen elrepülő furcsa lény elvonta a figyelmét.
Mire visszanézett az almafához, ahol eddig a feldúlt unikornist látta, már nem volt ott.
Körbenézett, de csak a messze sétáló kancát látta.
Kisétált a fák közül.* |
Behúzódott a fák közé, mert az a finom dobbanás a talajon egy szárnyas lény érkeztét jelezte.
|
Lesunyt fejjel, mozdulatlanul várta meg, míg a kanca eltűnt.
Aztán olyan fához ment, amitől lehetőleg mindent láthatott, és folytatta az evést. |
 -Miii vaaaan?Neked agyadra ment a sok harc!Mit képzelsz?Én?Én öllek meg?Neeem..tévedsz!Én csak sötéteket ölök!De agyament csődörökre nem pazarlom az időm!Ne haragudj, de ez van!
Leszedett egy almát a fáról és elindult a faluba! |
Fogai összecsikordultak, és hörögni kezdett:
- Ne hidd, hogy egy bukás miatt minden képességem oda! Ó nem, tévedsz, ha ezt gondolod! Még egy lépés, és szándékod megbukik, ma itt nem én halok meg! Nem fogsz megölni! Nem tévesztesz meg! |
-Nyugi, nyugi!-szólt szolídan!-Mondom, hogy semmi rosszat nem akarok!Mondd!Mi a baj?
Közelebb lépett egyet, de csak eget, mert a csődör elég feldúltnak látszott! |
Döbbenten megpördült.
Kiköpte a falatot, ami épp a szájában volt, és már lesunyva a fejét állt szemben a kancával.
Rémület és harag, a harcot jelző érzelmek tolultak a lelkébe, és Kihívás tombolni tudott volna! Nyugalmat akart! Enni akart!
S most, hogy ez a lény beérte, már csaknem biztos volt bene, hogy itt most újra küzdenie kell, az egyszarvú minden szelíd szava ellenére csak meg akarja támadni, ha nem figyel, s talán nem is unikoris, hanem valami alakváltó! Talán épp egy olyan pokolian erős lény, akit a nyomába küldtek Pokolvárosból! S most az élete múlik minden rezdülésén!
Rémület kezdte hatalmába keríteni. Ő igenis élni akart!
Várta az első lépést, nem szólt..... |
 Ulmo a hajdani falu közepén állt.
Körülötte porig rombolt házak maradányai, üszkös, halott romok.....
A holttesteket már rég eltakarította az idő, így most csak a szomorúság, a kihalt, üres tér vette körül a pegunit.
Nagyot sóhajtott.
'Az embereknek volt helye itt. Itt, a Birodalomban.....Kiérdemelték.....Igenis volt olyan, akinek itt volt a helye!' merengett és végül dobbantott egyet.
'Mindent nem hozhatok helyre...De valamit megtehetek...'
Előbb csak mélyen magában, halkan, szinte csak az elméjében kezdte a dallamot, majd az egyre hangosabb és hangosabb lett, mint ahogy a patak duzzad és hatalmasodik folyammá, majd nemsokára hangja betöltötte a hajdani falu tereit, minden helység felett ott lebegett és zengett a dala. Úgy szólt a dal, mint maga a hatalmas Víz: egyetlen lenyűgöző, érthetetlen, hatalmas hang volt, de mégis mintha száz meg száz és ezer meg ezer másik hangból állt össze, és lett teljessé és tombolóvá.
A dal szövege újra és újra ismétlődött, de a dallam mindig kicsit más volt, mint a Víz, ami ugyanúgy hullámzik, de mégis mindig kicsit más, és bár egyformának látszik, egyetlen hullám sem lesz pont olyan, mint egy másik, mind-mind hasonló és egyetlen óriási állandóságot alkot, de közben részletei egyszeriek, visszahozhatatlanok.
"Túl a hegyen, túl a völgyön,
Túl a füvön, túl a kövön,
Túl mindenen, mi a Földé,
Ott zeng a Víz minörökké!
Hall és átél mindent, ami volt és van,
Őriz, érez, formál, míg változatlan
És mégis mindig, mindig más
Arca örök hullámzás:
Pusztít, tombol, háborog,
Máskor éltet, záporoz;
Zúgva rohan, sebbel-lobbal,
Őrült, zúgó zaja robban,
Máskor vígan csacsogva kanyarog,
Patak tükre szikrázón felragyog;
Télen csodából kristály,
Nyáron égi enyhet ád,
Mindig egy és mindig más,
Arca örök hullámzás....
Életet ad és életet veszejt
Maga az Élet az, mit mélye s lénye rejt....."
Ulmo zengőn, egyre hangosabban dalolt, bejárta az egész falut, és a dala megtöltötte a levegőt, lassan kiteljesedett, és végül a mágia alkotni kezdett!
A víz mindenütt megjelent, felemelkedett a föld mélyéről, majd vízfalak formájában kiemelkedett! A falak ide-oda vándoroltak, majd, mikor minden törmelék, hamu és rom bennük volt, lassan forogni kezdtek és oszlopokká keskenyedtek és kerekedtek, egyre gyorsabban és gyorsabban forogtak! Aztán az oszolpok hirtelen eltűntek a földben és velük minden rossz is, ami a szörnyűségek megtörténte után mementóul megmaradt...
Ulmo végignézett a vízes, üres területen és még egyet biccentett.
Kicsiny patakok törtek fel, és bájosan csobogva, itt-ott kisebb medencékben tavacskákká mélyülve gyönyörűséges hellyé varázsolták a hajdani falut.
'Egy nap.....ha az emberek talán visszatalálnak ide.....Talán elég szépnek találják majd ezt a helyet, hogy újra falut alapítsanak itt.....'
Kitárta szárnyait és felszállt.
Még egyszer végignézett művén, majd tovaszállt. |
 -Rádbízom. -*mondta mosolyogva.* -Válassz Te! Menjünk oda, hová Te szeretnél. |
Ő is szélesen elmosolyodott.
- Nem is tudja, mit jelent nekem az Ön elismerése, kedves, drága uram! - mondta csipkelődve.
- De hová is megyünk? Innen elég sok hely belátszik! Merre? |
*Szilaj elismerően füttyentett.*
-Ez nem volt semmi, csillagom! -*dícsérte meg arcán széles vigyorral a kancát.* -Minden elismerésem az öné, kisasszony! -*viccelődött.* |
- Rendben! - mosolyodott le, aztán hirtelen felfelé fordult, abszolút függőlegesen felfelé csapva párat, majd megállt és összevágta a testére a szárnyait. Egy sóhaj.....és úgy kezdett zuhanni, mint aki halálra szánta magát.
Vad bukfencek, pördülések követték egymást, majd a fejével a talaj felé fordulva, öngyilkos zuhanásba fordult.
Ő hamarabb kijött belőle, nem várva ki az utolsó utáni pillanatot, de azért meg kell hagyni, hogy gyönyörű és elegáns mozdulat volt, ahogy lassan kinyitva szárnyait, felhúzta a testét. |
-Hohó! -*nevetett.* -Nem is rossz. De nem is elég jó!
*Ezzel egy éles kanyart leírva meredeken alábukott, és fejjel lefelé, spirális csavarban közeledett a föld felé. Az utolsó két méter szűkösen, de épp elég volt arra, hogy egy könnyed, kecses, és nagyon pontos bukófordulóval felfelé röppenjen, és megállt, közvetlenül kedvese alatt, a hátán suhanva, így szemtől-szemben, egymás tükörképeiként repültek. Szilaj csibészes mosolyt villantott párjára.*
-Hidd el, Én aztán sokáig bírom! És ezt tudom fokozni is! -*nevetett Celyaryonra, szemében huncut csillogással.* |
Egy szót sem szólt válaszul, hanem elmosolyodott, aztán egy szédítő csavarban pörögve bevágott Szilaj alá és messze elhúzott előre.
- Inkább az a kérdés, hogy Te meddig bírod! - nevetett vissza csipkelődőn. |
*Szilaj begyorsított, majd visszafordult, és hátrakiáltott párjának.*
-Bírod a tempód, édes? |
| Kényelmes suhanásban követte párját. |
-Helyes! -*mondta csibészes mosollyal.* -Ugyanis találtam egy varázslatos helyet a tengerparton, amit feltétlenül meg szeretnék mutatni Neked! Mikor rátaláltam, egyből Te jutottál eszembe... és szörnyű bűntudatom volt, hogy ilyen sokáig elhanyagoltalak. -*szontyolodott el kissé.*
-Nah, de ne vesztegessük az időt. -*vidult fel újra.* -Indulás!
*Ezzel elrúgta magát a földtől és a levegőbe lendült, hogy elvezesse Celyaryont a tengerpart felé.* |
- Nem. - mondta elkomorodva.
- Valószínűleg soha többé nem kellek én ide.
Kicsusszant a csődör öleléséből.
- Megrázónak megrázó, de repülni még tudok. |
[88-69] [68-49] [48-29] [28-9] [8-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Celyaryon kényelmesen leszállt a gyümölcsösben.
*Körbenézett, de nem látta a korábban látott furcsa szarvú unikornist.
Kihívás úgy lapult a földhöz, mintha az anyjához lapuló csikó lett volna. (Alig emlékezett ugyan a szülőjére!)
-Miii vaaaan?Neked agyadra ment a sok harc!Mit képzelsz?Én?Én öllek meg?Neeem..tévedsz!Én csak sötéteket ölök!De agyament csődörökre nem pazarlom az időm!Ne haragudj, de ez van!
Ulmo a hajdani falu közepén állt.
-Rádbízom. -*mondta mosolyogva.* -Válassz Te! Menjünk oda, hová Te szeretnél.