|
Témaindító hozzászólás
|
2006.05.11. 17:07 - |
 *Elenarya csöndesen állt kedvenc sziklaszirtje tetején és figyelmesen kémlelte a tájat. Hajnalodott, az égen már bíbor fényben fürödtek a felhők, de eddig semmi. Elenarya eddig hiába hegyezte a fülét... mikor már az ég alja is rózsaszínűvé vált, akkor meghallotta. Végre meghallotta, amit várt. Egy nyerítést.* -Hmm. -*mosolyodott el.* -Elbereth ma kicsit elaludt. Máskor sokkal hamarabb hív.-*mondta csöndesen, csak úgy önmagának, majd válaszul ő is felnyerített. Élesen, tisztán, zengőn, szívbemarkolóan csengő hangon. Hangját messzire vitte a szél, és tudta, hogy Elbereth meghallotta. Csikókoruk óta így üdvözölték egymást hajnalban. Elenarya elégedetten tárta ki gyönyörű, hófehér szárnyait, majd lendületet vett, elrúgta magát a földtől és a magasba emelkedett. Nem tudta, merre felé megy, de úgy sejtette, hogy még a mai nap folyamán veszélybe fog kerülni...* |
[198-179] [178-159] [158-139] [138-119] [118-99] [98-79] [78-59] [58-39] [38-19] [18-1]
*Nautilusz kicsit töprengett, hogyan kellene megfogalmaznia a szó jelentését, majd Angyal kapálását nézve válaszolt.*
- "A barát olyan valaki, aki megérti a múltadat, hisz a jövődben, ma pedig elfogad olyannak, amilyen vagy." - *mondta tisztán, érthetően.*
- Leginkább így tudnám összefoglalni - *fűzte hozzá kis hallgatás után.* |
 Értetlenül, összehúzott szemekkel nézett az egyszarvúra.
Megmozgatta füleit, zavartan lenézett kapáló patájára.
- Mi az hogy barát? Egyszer egy mesét hallottam róla, meg az erisziek mondták mi lehet az, de..én nem tudom mit jelent. |
*Kicsit félreb billentett fejjel nézett végig Angyalon.*
- Miért akarsz magad maradnni? nem lenne jobb barátokkal? - *kérdezte érdeklődve.*
- Hogy mit akarok? Mivel még nem találkoztunk, gondoltam megismerkedhetnénk... legalább kicsit.
|
- Hehh - legyintett.
- Érdekel is engem! Nekem mindig kemény volt az élet.....És mindig egyedül voltam! - mondta élesen, rámeredve a fura idegenre.
- Tulajdonképp mit akarsz tőlem? |
- Határozottabban - *mondta és egy bólintással nyomatékosította a szót.* |
Kihúzta magát röptében, összehúzott szemekkel méregetve hosszú-hosszú ideig a lényt. Aztán egy kanyarral feszesen leereszkedett mellé.
- Talán mostmár kényelmes? - vetette oda fintorogva. Juszt se akarta feladni a mogorvaságot! |
- Nem, nem ismerlek. Hogy is ismerhetnélek, ha nem engeded, hogy bármit megtudjak rólad? - *kérdezett vissza.*
- Kezdhetnéd azzal, hogy leszállsz mellé. - *ajánlotta.* - Elég kényelmetlen ez így. |
| - Honnan tudod Te azt? Ismersz talán? - vágott vissza. |
*Füleit hátra sunyta a légörvényeket érezve és a kiabálást hallva.*
- Minek mész vissza a már ismert világba? Főleg, mielőtt megismerhetnéd a kinti részt is? Most nincs mitől tartanod. - *felelte halkan, magasan Angyalra nézve.* |
Nagyjából három szikláig bírta türelemmel, aztán lefékezett, és dühösen a lénynek esett, a levegőben kisebb légörvényeket kavarva:
- El! Elmegyek ebből az őrült világból valami olyan helyre, ahol biztonságban lehetek! Ha egyszer csak kolonc vagyok, úgy is jó! Akkor most a kolonc keres magának egy jó helyet! Egy olyan helyet, ahonnan el sem kellett volna jönnie!!!!! - ordította. |
- Mégis hová sietsz? - *kiáltott a szárnyas lény után.
Miután már úgy érezte, hallótávolságon kívülre ért a peguni, a hozzá legközelebb eső sziklára teleportált, mindig kicsit előrébb, hogy Angyal lássa.* |
Döbbenten nézett Zenit után...Határozottan cserbenhagyva érezte magát....Zenit kedvéért jött ki ebbe a rémítő világba! Miatta kockáztatott mindent! Hogy segítsen neki! Erre most itthagyják!
Nagyot horkantott.
- Semmit sem kérdeztem! Bocsáss meg, most ideje haza mennem! - mondta furcsa hangon, azzal a magasba lendült.
Teljesen hiába jött idáig! Mentora, tanulótársa is itthagyta! Ahogy mindenki.....Nem tudott nem elkeseredni...... |
*Várta, hogy Naut elmagyarázza a helyzetet, de látszólag az unikornisnak esze ágában sem volt megszólalni.
Amikor már úgy döntött volna, hogy Ő elmagyarázza, barátja váratlanul, furcsa hangom szólalt meg.*
- Zenit, az erdőben vár Porthos. Elég türelmetlen és valami fontosat akar mondani - *hadarta gyorsan, váratlanul.*
*Értetlenül nézett Naut-ra.*
- Én a helyedben oda mennék. - *fűzte még hozzá.*
*Elképzelni sem tudta, mi lehet olyan fontos.*
- Jó, akkor azonnal indulok.
*Búcsút intett Angyalnak, majd gyorsan tovatűnt az égen.*
*Angyalhoz fordult, kifejezetten jókedvűen.*
- Ne haragudj, mit is kérdeztél az előbb? |
Mélységesen megdöbbent a lény feltűnésén, majdnem sikerrel lefarolt a szikláról előle!
Angyal csak lassan találta meg a hangját.
- Üdv! - nyögte ki végül.
- Hogy termettél itt csak úgy hirtelen??? - szögezte a szürke lénynek azonnal a kérdést. |
*Mély levegőt vett, gyorsan körbepillantott, majd tanácstalanul kifújta a levegőt.*
- Ami azt illeti... - *kezdte, de a mondat végét már nem tudta kimondtani.*
*Nautilusz váratlanul bukkant fel a két peguni mellett. Érkeztét hangos kiáltással adta mindenki tudtára.*
- Üdvözleeet!
*Először bosszúsan pillantott az érkezőre, de mikor felismerte barátját, jó kedvre kerekedett.*
- Szia Naut!
*Gyorsan Angyalhoz fordult.*
- Angyal, hadd mutassam be Nautiluszt. |
| - Akkor....voltaképp nincs miért maradjunk. Itt nem sokminden van....Van jó ötleted? |
*Zenit megrázta a fejét.*
- Kétlem. Legalábbis nem mostanság.
*Nem tudta, miért érzi így... de ezt sejtette...* |
Dignified után nézett összehúzott szemekkel.
Az otthona felé tartott......Vajon...? De aztán Zenitre pillantott, és kiverte fejéből a gondolatot. Igaz, hogy mentoruk nem hagyta meg a helyet, ahol maradniuk kellene, de talán nem örülne, ha követnék.....És más okok is ezellen szóltak.
- Valóban...Szerinted visszajön? |
*Dignified még mindig ugyanarra a távoli pontra meredt.*
- Nekem most el kell mennem. Vigyázzatok egymásra. - *hadarta, majd a levegőbe szökkent és természetellenes gyorsasággal tűnt el a messzeségben.
A Sötétség Brodalma felé száguldott.*
*Zenit meglepetten nézett a fekete peguni után.*
- Ez gyors volt. |
- Az erisziek vészcsengője ideérkeztem óta szól a fejemben, ezentúl elég sokminden dúl a lelkemben. Úgyhogy nem...... - mondta szárazon.
Lepillantott oldalra, a mélybe.
- Mozognak körülöttünk - bökte ki végül mégis. |
[198-179] [178-159] [158-139] [138-119] [118-99] [98-79] [78-59] [58-39] [38-19] [18-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
*Elenarya csöndesen állt kedvenc sziklaszirtje tetején és figyelmesen kémlelte a tájat. Hajnalodott, az égen már bíbor fényben fürödtek a felhők, de eddig semmi. Elenarya eddig hiába hegyezte a fülét... mikor már az ég alja is rózsaszínűvé vált, akkor meghallotta. Végre meghallotta, amit várt. Egy nyerítést.* -Hmm. -*mosolyodott el.* -Elbereth ma kicsit elaludt. Máskor sokkal hamarabb hív.-*mondta csöndesen, csak úgy önmagának, majd válaszul ő is felnyerített. Élesen, tisztán, zengőn, szívbemarkolóan csengő hangon. Hangját messzire vitte a szél, és tudta, hogy Elbereth meghallotta. Csikókoruk óta így üdvözölték egymást hajnalban. Elenarya elégedetten tárta ki gyönyörű, hófehér szárnyait, majd lendületet vett, elrúgta magát a földtől és a magasba emelkedett. Nem tudta, merre felé megy, de úgy sejtette, hogy még a mai nap folyamán veszélybe fog kerülni...*
Értetlenül, összehúzott szemekkel nézett az egyszarvúra. 
