|
Témaindító hozzászólás
|
2006.04.29. 11:33 - |
 Szerette ez a helyet. Sokan nem szeretik a puszták ijesztő ürességét, végtelen semmilyenségét. Ki az éhen- vagy szomjanhalás rémétől, ki az unalomtól, ki a saját magával való szembetalákozástól félve nem vág neki, vagy ha igen, akkor is társaságban, karavánszerűen felszerelkezve és mindig jól bevált utakon.
Nos, igen. Draugheritnek viszont tetszett, hogy nyugodtan gondolkodhat, egyedül lehet. Valahol tényleg rémisztő, de ő történetesen már minden rémmel szembekrült, mikor először kellett menekülnie a külseje, származása miatt, még kicsi csikó korában egy ehhez igen-igen hasonló pusztaságba. Azóta egyenesen megszerette az ilyen helyeket! Itt igazán érezte, hogy erős, érezte, hoogy a maga ura. Hogy külső ide vagy oda, van, amiben ő a különb.
Megaztán a kis ménesüknek ő volt az egyik Alapítója, szóval már csak a pusztákkal való múlt- és varázsbeli kötelékei miatt is különösen viszonyult a kopár földdarabokhoz.
Most szüksége volt erre a plusz erőre és nyugalomra. Ugyanis belevágott valamibe és egy pillanatra megtántorította valami. A baj ezzel csak az volt, hogy a "küszöb" átlépése után mostmár nem fordulhat vissza. Ugyanis megházasodott. És az első boldogság után megriadt. Mindig egyedül volt, mi lesz most? Vajon nem teszi ez gyengébbé? És vajon a párja nem fogja megutálni? Hisz olyan fura természetű! Vajon mi lesz?
Draugherit harcos volt és most ezek a szívügyek megzavarták. De már negyedik hete hiába rágódott itt ezen, így végül úgy döntött, hogy nincs értelme maradnia. Talán egy kis utazgatás kitisztítja a fejét. Soha nem szerette a zavarokat, kételyeket magában.
Még egyszer végignézett a végtelen tájon, aztán kitárta vitorlányi szárnyát és némi vágta után nekirugaszkdott.... |
[500-481] [480-461] [460-441] [440-421] [420-401] [400-381] [380-361] [360-341] [340-321] [320-301] [300-281] [280-261] [260-241] [240-221] [220-201] [200-181] [180-161] [160-141] [140-121] [120-101] [100-81] [80-61] [60-41] [40-21] [20-1]
 Szédítőn nekieredt a pusztának! Már két napja futott egyvégtében, a saját menetszele tépte a sörényét, a habja lobogott utána, mint valami zászló, dübörögni érezte a tájat a patái alatt, és kicsit sem volt fáradt!
Horkantott, fújtatott, és repült végig a kopár, úttalan utakon! Legyőzi a távolságot! |
 Shery könnyedén vágtázott végig a pusztaságon.Magányos volt.Anzix elment...ezt nevelőjétől tudta meg.Sheryben nem szomorúság hanem düh volt amit csillapíthatatlannak érzett.
|
 Biccentett, és előreszáguldott!
|
 Elmosolyodott, s tovább reppent.-Derítsük ki!
|
Lefékezett és megállt. Nézte a furcsa délibábot.
- Szerintem az a jelenség a hőtől van....Talán a sivatag lenne előttünk?........Hatalmas lehet a Nap felette! |
Ő még nem vette észre a furcsaságot.Észrevehetetlenül, de táncolt, apró mozdulatokat tett szárnyával, néha fejét dobálta jókedvében, persze mindig Balareio felett volt.Egyszer csak a szél hangja is megváltozott, a messziségbe terelte Szélrózsa figyelmét...arra a különös remegésre!
-Talán...ég valami?-kérdezte a távolba révedve. |
Balareio bólintott, arcán már majdnem mosoly árnyéka látszott, aztán gyorístani kezdte vágtáját. Úgy tűnt nemcsak nem fárad, de arca is végig teljesen közönyös marad!
Hirtelen furcsa érzés fogta el és élesen a messzeségbe fúrta tekintetét. Remegett a horizont.......Valami végtelen sík várt rájuk, ahogy közeledtek felé. És benne valami.......különös...... |
-Megyünk toronyirányt!-felelte erre jó kedvűen-Majd kilyukadunk valahol! |
Balareio vállatvont, némi gondolkozás után.
- Talán.....Sosem próbáltam így tekinteni erre......
Megrázta a sörényét.
- Akarsz talán vezetni? |
-Hát igen, vannak a Birodalomban helyek, melyeket általában amolyan "utaknak, összekötéseknek" vesz a lény, persze nem csoda.Nem mindenkit érdekel különösebben a Birodalom minden területe.De szerintem, ha ezeken az utakon megállunk, itt lehet a legjobban gondolkodni! |
Kicsit kényelmesebb tempóba váltott.
- Jártam a Sötétségben, Jártam az erdőben, de ott csak rövid ideig. Éltem egy ideig a réten, s aztán jöttem ide. És átvágtam a Birodalomnak majdnem minden vidékén, de ott nem maradtam egy napot sem, és elmém más utakon járt akkor, így nem maradtak emlékeim. |
-S hol igen, hol nem jártál?-kérdezte bohókásan. |
Ferdén pillantott fel.
- Igen is, meg nem is! |
Meglepte, hogy a mén vágtába ugorva kezd "vándorolni".Végül elmosolyodott, s utána röppent.
-S mindenhol jártál eddig? |
Balareio erre pár pillanatig higgadtan nézett felfelé, majd hirtelen vágtába ugrott és kilőtt Szélrózsa alól!
Nem volt olyan gyors, mintha a szél röpítette volna, de a mén ezt a tempót napokig tudta tartani, ha akarta, ügetéssel váltogatva meg hetekig! |
Erre felkacagott.
-Mire jók a szárnyak, ha nem száguldásra?!-s lassított |
- Nekem megfelel, ha nem száguldasz örökké őrülten! - nyerítette a pegazus után fel, kemény hangon, de nem bántón. |
Még sokáig hallgatta Szél súgását.Egyszercsak levegőbe emelkedet egy hirtelen ötlettől.Szél is megelevenedett.
-Héj-kiáltott le.-Nem azt mondtad, hogy vándor vagy?!Miért ne vándorolhatnánk együtt!Azt mondtad útközben is tudsz merengeni!.... |
Balareio tűrte a szelet, a benne élő sziklaszilárdság egy vihar kibírását is elvárta volna tőle, de nem élvezte igazán. Olyasmi volt ez, mint mikor egy nemes dolgot tisztelünk. Nem szeretjük, nem engedjük át magunkat neki, nem egy a lelkünk vele, de tudjuk, hogy megbecsülendő, így elfogadjuk létét. Balareio hitte is meg nem is, amit a kanca mondott neki különleges kapcsolatáról a Széllel, de most egyelőre beérte azzal, hogy rezzenéstelenül állt. A szél borzongatta, de javarészt inkább mintha a pegazust kerülgette volna.
Horkantott, lerázva magáról a dermedtséget, megrázta sörényét, és újra elmerengett. Az ő élete örök magány volt....Mindig. A szüleire alig emlékezett. Egy öreg, furcsa, szamárféle lény talált rá, ez volt az első emléke, ahogy mennek, mennek, menetelnek, át a sivatagon, ahol majdnem elpusztult.
A Tűz Birodalmában először rettegett és borzadt, de a szamárlény hamar kinevelte ezt belőle. Rendszeresen életveszélyes helyzetekbe küldte....A csikó csendet tanult, nem hibázni, mert az az életébe kerülhet, és legfőkébb nem félni, hanem mindent kibírni....Hamarosan bátran vágott át a fröcsögő láva titkos útjain, és már kamaszként erős lett és rettenthetetlen.....A szamárlény elment oda, ahonnan egy máguslény sem térhet vissza, és ő magányos vándor lett a lángok világában....Hosszú ideig élt ott....Talán túl hosszú ideig. Nem szólva senkihez, merenge vándorlón élni, szinte a maga képzeletébe burkolózva......Megcsontosodott az egészbe!
S most nem tudta miképp is változzon, hogy gazdára lelt, aki nem engedte továbbmenni, mikor találkoztak. Kijött otthonából, de azon kívül, hogy idejött, hogy borzongjon és merengjen tovább, és találkozott ezzel a cserfes lénnyel, nem haladt jobban előre! |
Csend lett.Ő élvezte, hogySzél most fúj....Mindig is szerette.Nehéz sörényét könnyedén felemelte, hullámoztatta.Téli bundája szellőzhetett.Szárnyán tollai is mozgtak kicsit, mely felért egy-egy apró maszírozó kézzel.... |
[500-481] [480-461] [460-441] [440-421] [420-401] [400-381] [380-361] [360-341] [340-321] [320-301] [300-281] [280-261] [260-241] [240-221] [220-201] [200-181] [180-161] [160-141] [140-121] [120-101] [100-81] [80-61] [60-41] [40-21] [20-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Szerette ez a helyet. Sokan nem szeretik a puszták ijesztő ürességét, végtelen semmilyenségét. Ki az éhen- vagy szomjanhalás rémétől, ki az unalomtól, ki a saját magával való szembetalákozástól félve nem vág neki, vagy ha igen, akkor is társaságban, karavánszerűen felszerelkezve és mindig jól bevált utakon.
Szédítőn nekieredt a pusztának! Már két napja futott egyvégtében, a saját menetszele tépte a sörényét, a habja lobogott utána, mint valami zászló, dübörögni érezte a tájat a patái alatt, és kicsit sem volt fáradt!
Shery könnyedén vágtázott végig a pusztaságon.Magányos volt.Anzix elment...ezt nevelőjétől tudta meg.Sheryben nem szomorúság hanem düh volt amit csillapíthatatlannak érzett.
Biccentett, és előreszáguldott!
Elmosolyodott, s tovább reppent.-Derítsük ki!