|
Témaindító hozzászólás
|
2006.12.19. 20:15 - |
 Galbatorix a hatalmas Város felett állt.
Legalábbis, ő így érezte a torony ablakának párkányán.
Lazán megfordult, és nézte kicsit az elétáruló látványt: a fátyolos-fügyönyös falú, szőnyegekel bélelt szobában csaknem mindenütt párnák pöffeszkedtek.
A legnagyobbon, amin egy sárkány is elfért volna, egyetlen lény feküdt.
Egy alig derengő, fehér lény. Úgy feküdt, mintha soha többé nem akarna felébredni. Homlokköve seszínű volt, és néha kavargott, majd újra kihunyt.
A föléhajló, leginkább rémre emlékeztető kanca suttogása betöltötte a szobát. Ahogy a suttogás néha felerősödött, úgy kezdett a homlokkő változni.
A suttogástól, bár Galbatorix már régóta ismerte a csontmaszkos lényt, most is kirázta a hideg a csődört.
A hangok egyáltalán nem tűntek eviláginak. Igaz, hogy a tulajdonosuk épp varázsolt, és önmagában sem volt evilági, de ahogy a hangok csaknem kicsalták a lelkét simításukkal, hogy kövesse őket, hogy hagyja abba a fejtörést és borzongást, és olvadjon fel a csodás, súlytalan táncban....Galbatorix ellen tudott állni, de nem kedvelte mindezt. Túl idegen volt őtőle! Épp ezért kellett neki Vanwa Vala. Tudta jól, hogy a kanca nem ártana neki, most is legföljebb szórakozik, ugyanakkor sosem tudta megzokni ezt a hatalmat. A suttogás erősödött, halkult, hullámzott a szobában, szavak nélkül szólt, és Galbatorix tudta, hogy hat.
 Vanwa Vala megrázta a fejét, és kissé visszahúzódott.
- Mi az?! - hörrentett feszülten, és előrelépett.
- Nem tudom felébreszteni...Nagyon gyenge.....Nem is látom értelét próbálgatni..... - mondta, aztán egy csaknem elrejtett tálhoz lépett, ami a párnák közt lapult.
Ivott belőle, majd elnyúlt Lilina mellett.
- Miért nem hagyjuk csak úgy itt? Hadd pihenjen. Mi baja lehetne itt? Gyerünk innen! - mondta a fehér lényre pilantva, méricskélve őt.
Könnyedén és lesajnálóan nézett a csődörre, elnyúlva a párnáján.
- Galbatorix, ne bolondozz! A kancának szüksége van rám. Megtehetném, igen, megtehetném, hogy hagyom kiszakadni a testéből, és aztán visszaparancsolom. De annyira gyenge, hogy történhetne tragédia! Mellesleg: amíg jó helyen van, addig ottmaradjon, ahol van az a lélek! a helyén! Ez nekem minden erőfeszítést megér....
Sötéten elvigyorodott.
- Ez éppolyan erőfeszítés, mint az én álhatatosságom, hogy végre hozzámgyere!
Nagyot, reményvesztettet sóhajtott.
- Galbatorix.....ezt már sokszor megbeszéltük.........
- És még mindig nem értem a választ! - dobbantott.
Türelmesen pillantott a lényre.
- Kár lenne egy ilyen szép, gyümölcsöző, észérveken és érdekeken logikusan alapuló szövetséget bolond érzelmekkel tönkretenni!
Horkantott.
- Bár lehetnénk épp őszinték is: nem vagyok bolond! Tudom jól, hogy sosem bíznál bennem, és Te is tudod, hogy én sem igazán benned! Régóta ismrjük egymást, és mikor egymást védjük, akkor is szemeket növesztünk hátul! Akiket érdekek hajtanak, megértik egymást, tehát tudhatnád, hogy ez minden lenne, csak nem helyes döntés! Csak azért, hogy szilárdabb legyen a szövetségünk, meg hogy jobban szemmel tartsuk egymást a közelség miatt.....tudod jól, hogy az lenne a vége, hogy valaki ki- aztán meg felhasználná a másikat....és valószínűleg egymásnak menénk. Könnyeb meggyilkolhatóság....ez nem indok egy házassághoz! Mellesleg...mondj szentimentálisnak, de nem tartom etikusnak sem, hogy nem szerelemből-szeretetből házasodjunk.....Igaz, hogy nekünk idegen az etika, de ez az én elvem, és tartom magam hozzá! Azért egy dologban igazad volt - gonoszul elmosolyodott - ideje menni! Indulj!
Morrant, aztán nem vágott vissza azzal, hogy talán ideje másik szövetségest keresni, és erre Wizarde, Vanwa tagadott "lánya" épp megfelelne.
Sagulon, akit meg Vanwa elfogadott, jó lenne harcosnak...Bár ő hű Vanwához...
Megrázta a fejét.
Nem. Wizarde még Vanwánál is idegesítőbb. Jobb megmaradni a bejáratott módban...
Egyelőre......
Kilépett az ajtón, amit súlyos függönyök takartak, és vissza sem nézve elindult.
Kiérve a toronyból, ahol Vanwa elszállásolta védencét, elvegyült a szürreális város szürreális tömegében. |
[593-574] [573-554] [553-534] [533-514] [513-494] [493-474] [473-454] [453-434] [433-414] [413-394] [393-374] [373-354] [353-334] [333-314] [313-294] [293-274] [273-254] [253-234] [233-214] [213-194] [193-174] [173-154] [153-134] [133-114] [113-94] [93-74] [73-54] [53-34] [33-14] [13-1]
 - Üdv, Zenit! - köszönt rá mosolyogva a lényre a háta mögül. |
*Csodálkozott, hogy Fényvihar máris távozott. Szeretett volna még jünéhány kérdést feltenni, de erre már nem volt alkalma.
Megvonta a vállát és elindult a tömegben.
Többször érezte, hogy jónéhányan alaposan végigmérik. Igyekezett ezekről nem tudomást venni.
Nézelődött és néhány árussal szóba elegyedett. Nem kis örömére nem kérdezték, hogy ki Ő és honnan jött.
Nagy ívben került mindenféle nagyobb társaságot, kerülte a bajt és a kellemetlen helyzeteket.* |
 - Mondd, hogy hozzánk tartozol! Úgy azt kóstolsz meg, amit akarsz! Egyébként valószínű, hogy csak damballit és frinoxot kapnál...
Elmosolyodott.
- Aztán vigyázz a tömeggel! Őrjítő tud lenni! - mondta egy finom horkantással, és megrázta sörényét.
- Mi amiatt is nem járunk le, de ott láthatod a legtöbb érdekes fajt, aki itt megfordul. Meg persze....onnan indul ki az utcák pókhálója, így a legjobb kiindulópont. De meg ne sérts valakit! Pokoliak a tömegjelenetek itt!
Meghajtotta a fejét, és a magasba rúgta magát. |
- Áh, értem... - *bólintott és visszanézett a falra, aztán vissza Fényviharra.*
- Az jó, mivel farkas éhes vagyok! |
Zenit mögé intett szárnyával, széles mosollyal.
- Átjutottál a falon! Ez még szárnyakkal is képtelenség, ha...khm "nem felelsz meg". Eris Hiberniusra bízta a város teljes építését. Emiatt eléggé...egyedi lett. De Neked ment, úgyhoyg ne is törődj vele! Gyere beljebb! A piacon most kiváló ennivalókat kaphatsz! |
- Üdv, Fényvihar! - *köszönt vissza.
Kicsit értetlenül nézett a pegazusra.*
- Miért? Kellett volna valamiféle akadállyal találkoznom? |
Egy toronyban állt, mikor észrevette a városkapun belépőt.
Szélesen elmosolyodott, és kidobta magát az ablakon.
Pár pillanatnyi, gyönyörű zuhanás után kinyújtotta a szárnyait, és ráhasalva a levegőre, levitorlázott az utcára.
Éppen egy fiatal pegunival szembe.
- Üdv, Zenit! Ellátogattál hát ide? Gratulálok a bejutáshoz! - zengte mosolyogva. |
*Követte Kárhozat tanácsait és ellátogatott a BoszorkányVidék fővárosába. Még sosem járt itt és ezért fogalma sem volt, hogy mit várjon, mire készüljön fel.
Így hát "Jöjjön, aminek jönnie kell" alapon belépett a Városba.* |
Leengedte arcát Lilináéval szembe. A hátborzongató, halott pillantás a zavaros élőbe fúródott.
- Felőlem kifejezheted, amit most érzel. Halálból tértél vissza. Ez afféle másod-születés. Egy kicsiny, újszülött lénytől csak azt várják el, hogy éljen. Semmi mást. Önkontrollt sem. Néha pedig jogod van a könnyekhez....a bánathoz...csak ne élj neki. Látsz engem, nemde? Ugye nem akarsz ilyen lenni? Akkor éld az Életed!
Felemelkedett.
Az ajtóhoz lépdelt.
- Már nincs szükséged rám. További jelenlétem csak ártana. Szerintem fedezd fel a Várost. Érdekes hely. Vannak itt jópáran, akikkel jól éreznéd magad.
Kilépett az ajtón. |
 *Lilina a káoszban bolyongva, még öntudatlanul is kétségbeesetten kapaszkodott a szavak nyújtotta vigaszba. Ördögi kör ez... Inait megfeszítve igyekezett követni a suttogó hangot, amely a Fény felé vezetné...
...Követte a sóhajok utasítását; többé nem fogódzott a sötétségbe. Nem küzdött ellene, de nem is adta át megát neki. Egyszerűen csak ellazult, és abban a pillanatban érezte, hogy lelke szabadul... A Fény már közel volt... nagyon közel...
Szemhéját összeszorította, és halkan felnyögött, majd az oldalára fordult, és lassan felnyitotta a szemét. Homályosan látott, és a kép még percek múltán sem akaródzott tisztulni, ráadásul émelygett, a feje úgy zúgott, mintha kalapáccsal püfölték volna, és kimondhatatlanul szédült... de legalább ébren volt. Felocsúdott egy rémálomból, amely sosem ért volna véget, s már magának az ébredésnek is oly hálás volt, hogy a legkevésbé sem törődött most ezekkel. A sírás kerülgette, és vasmarokkal gombócba szorította a torkát, mint amikor a gyermek nagy veszély után ismét anyja karjaiban van, és a hála, a panaszkodás, s utólag az átélt riadalmak könnyeit zokogja ki magából. Ám eszébe jutott, mit mondott neki egyszer régen Orome... így hát visszanyelte könnyeit, és sírás helyett csak pihegett és hüppögött a párnáján.* |
Lilina fölé hajolt.
Suttogni kezdett a fülébe:
- A harcnak vége van...A Nagyúr mindörökre elpusztult. Nem való a tőle eredt fájdalmat őrizgetni. Ideje felébredned. Engem meg bágyaszt már ez a város, és sok erőm elvész megosztással, hogy másokat és Téged is védjelek. Éredj fel. Nem szabad félned a fájdalomtól. Az mindig az élet része. De gyakran jobb lesz, ha átvágsz rajta. Michaelangelót pedig erőnek erejével felébresztette Eris. Idejön még egyszer, mielőtt elmenne a Vadvidékre. Ő csak így menekülhet meg a dühétől. Nem akarsz vele találkozni?....Ideje felébredned! A gyógyulás már csak itt fejeződhet be. Ott csak egyre rosszabb lesz! |
*Lilina önkívületi állapotban hevert a sötétségben. ...Suttogások, csábító-hívogató sóhajok, halk hangok, csábító-hívogató szavak... Minden kavargott kötülötte, és közben semmi sem mozdult... Egyszer úgy érezte, a sötét megfojtja... Hogy ólmos nehézséggel szorítja össze, kipréselve belőle mindent... Aztán hirtelen olyan méretűvé tágul, olyan laza lesz és könnyed, olyan szabad, hogy Lilina már fél az óriási tértől... Fél, hogy elveszik a végenincs éjszakában, ahogy egy meteorról lekopott, céltalan kis porszem kavarog a végtelen univerzumban.
Nem érzett semmit, érzékszervei eltompultak; s közben mégis, minden oly tisztán és egyértelműen vágott belé... Teste minden porcikáját kínozta a fájdalom, miközben épnek és egészségesnek érezte magát... Süket volt, egyetlen hang sem jutott el a tudatáig, s mégis, mintha a legcsekélyebb suttogás is dobhártyaszaggató üvöltés lett volna a fülébe... Minden érzett, és semmit sem.
Amióta a Nagyúr lelke kiszakadt a testéből és elhagyta őt bebörtönzött lelkével együtt, azóta élte át ezeket a rémes csodákat.
Az egyetlen dolog, ami néha megérintette... ami igazán megérintette... azok a halk, hívogató suttogások voltak. Jöjj! Jöjj velünk! A suttogások, amelyek egy apró reménysugárral kecsegtették a végtelen sötétben, s amelyek új hitet adtak. Jöjj velünk a Fényre! Jöjj, és megszabadulsz! Hívták, s amerre a halk sóhajok vezették a lelkét, arra maga az Élet volt, s várt rá, ám Lilina oly gyenge volt... olyan túlságosan, mérhetetlenül gyenge... egyszerűen képtelen volt követni őket. Jöjj! Jöjj velünk! Csak az elkínzott, végső, legkétségbeesettebb igyekezett volt ott, amellyel a suttogások felé kapott, hogy aztán növekvő félelemmel nézze végig, ahogy végleg elhalnak, és felhagynak a hívással... Jöjj! Jöjj. Jöjj... S amint az utolsó hang is elhalt, úgy halt el a remény szikrája is mélyen, Lilina öntudatlan lelkében... |
Galbatorix a hatalmas Város felett állt.
Legalábbis, ő így érezte a torony ablakának párkányán.
Lazán megfordult, és nézte kicsit az elétáruló látványt: a fátyolos-fügyönyös falú, szőnyegekel bélelt szobában csaknem mindenütt párnák pöffeszkedtek.
A legnagyobbon, amin egy sárkány is elfért volna, egyetlen lény feküdt.
Egy alig derengő, fehér lény. Úgy feküdt, mintha soha többé nem akarna felébredni. Homlokköve seszínű volt, és néha kavargott, majd újra kihunyt.
A föléhajló, leginkább rémre emlékeztető kanca suttogása betöltötte a szobát. Ahogy a suttogás néha felerősödött, úgy kezdett a homlokkő változni.
A suttogástól, bár Galbatorix már régóta ismerte a csontmaszkos lényt, most is kirázta a hideg a csődört.
A hangok egyáltalán nem tűntek eviláginak. Igaz, hogy a tulajdonosuk épp varázsolt, és önmagában sem volt evilági, de ahogy a hangok csaknem kicsalták a lelkét simításukkal, hogy kövesse őket, hogy hagyja abba a fejtörést és borzongást, és olvadjon fel a csodás, súlytalan táncban....Galbatorix ellen tudott állni, de nem kedvelte mindezt. Túl idegen volt őtőle! Épp ezért kellett neki Vanwa Vala. Tudta jól, hogy a kanca nem ártana neki, most is legföljebb szórakozik, ugyanakkor sosem tudta megzokni ezt a hatalmat. A suttogás erősödött, halkult, hullámzott a szobában, szavak nélkül szólt, és Galbatorix tudta, hogy hat.
Vanwa Vala megrázta a fejét, és kissé visszahúzódott.
- Mi az?! - hörrentett feszülten, és előrelépett.
- Nem tudom felébreszteni...Nagyon gyenge.....Nem is látom értelét próbálgatni..... - mondta, aztán egy csaknem elrejtett tálhoz lépett, ami a párnák közt lapult.
Ivott belőle, majd elnyúlt Lilina mellett.
- Miért nem hagyjuk csak úgy itt? Hadd pihenjen. Mi baja lehetne itt? Gyerünk innen! - mondta a fehér lényre pilantva, méricskélve őt.
Könnyedén és lesajnálóan nézett a csődörre, elnyúlva a párnáján.
- Galbatorix, ne bolondozz! A kancának szüksége van rám. Megtehetném, igen, megtehetném, hogy hagyom kiszakadni a testéből, és aztán visszaparancsolom. De annyira gyenge, hogy történhetne tragédia! Mellesleg: amíg jó helyen van, addig ottmaradjon, ahol van az a lélek! a helyén! Ez nekem minden erőfeszítést megér....
Sötéten elvigyorodott.
- Ez éppolyan erőfeszítés, mint az én álhatatosságom, hogy végre hozzámgyere!
Nagyot, reményvesztettet sóhajtott.
- Galbatorix.....ezt már sokszor megbeszéltük.........
- És még mindig nem értem a választ! - dobbantott.
Türelmesen pillantott a lényre.
- Kár lenne egy ilyen szép, gyümölcsöző, észérveken és érdekeken logikusan alapuló szövetséget bolond érzelmekkel tönkretenni!
Horkantott.
- Bár lehetnénk épp őszinték is: nem vagyok bolond! Tudom jól, hogy sosem bíznál bennem, és Te is tudod, hogy én sem igazán benned! Régóta ismrjük egymást, és mikor egymást védjük, akkor is szemeket növesztünk hátul! Akiket érdekek hajtanak, megértik egymást, tehát tudhatnád, hogy ez minden lenne, csak nem helyes döntés! Csak azért, hogy szilárdabb legyen a szövetségünk, meg hogy jobban szemmel tartsuk egymást a közelség miatt.....tudod jól, hogy az lenne a vége, hogy valaki ki- aztán meg felhasználná a másikat....és valószínűleg egymásnak menénk. Könnyeb meggyilkolhatóság....ez nem indok egy házassághoz! Mellesleg...mondj szentimentálisnak, de nem tartom etikusnak sem, hogy nem szerelemből-szeretetből házasodjunk.....Igaz, hogy nekünk idegen az etika, de ez az én elvem, és tartom magam hozzá! Azért egy dologban igazad volt - gonoszul elmosolyodott - ideje menni! Indulj!
Morrant, aztán nem vágott vissza azzal, hogy talán ideje másik szövetségest keresni, és erre Wizarde, Vanwa tagadott "lánya" épp megfelelne.
Sagulon, akit meg Vanwa elfogadott, jó lenne harcosnak...Bár ő hű Vanwához...
Megrázta a fejét.
Nem. Wizarde még Vanwánál is idegesítőbb. Jobb megmaradni a bejáratott módban...
Egyelőre......
Kilépett az ajtón, amit súlyos függönyök takartak, és vissza sem nézve elindult.
Kiérve a toronyból, ahol Vanwa elszállásolta védencét, elvegyült a szürreális város szürreális tömegében. |
[593-574] [573-554] [553-534] [533-514] [513-494] [493-474] [473-454] [453-434] [433-414] [413-394] [393-374] [373-354] [353-334] [333-314] [313-294] [293-274] [273-254] [253-234] [233-214] [213-194] [193-174] [173-154] [153-134] [133-114] [113-94] [93-74] [73-54] [53-34] [33-14] [13-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Galbatorix a hatalmas Város felett állt.
Vanwa Vala megrázta a fejét, és kissé visszahúzódott.
- Üdv, Zenit! - köszönt rá mosolyogva a lényre a háta mögül.
- Mondd, hogy hozzánk tartozol! Úgy azt kóstolsz meg, amit akarsz! Egyébként valószínű, hogy csak damballit és frinoxot kapnál...
*Lilina a káoszban bolyongva, még öntudatlanul is kétségbeesetten kapaszkodott a szavak nyújtotta vigaszba. Ördögi kör ez... Inait megfeszítve igyekezett követni a suttogó hangot, amely a Fény felé vezetné...