|
Témaindító hozzászólás
|
2006.04.29. 22:51 - |
 Draugherit finoman talajt fogott, majd körülnézett. Itt a fű óriásira, dúsra nőtt, puha volt, ráadásul a víz itt épp csak kezdődött, nem önthetett ki és olyan kicsi volt, mint valami legelőket tápláló folyó miniatűrája.
'Itt jó lesz.' Finoman leengedte Razort a fűre úgy, hogy kényelmes lehessen és a vizet is elérhesse. A lánggömb ellobbant és eltűnt.
-Hát, öcskös, jó pihenést. Még látjuk egymást. Aztán meggyógyulj! - mormolta még mindig ájult társának. 'Túl gyenge. Még egy kutya is kivégezhetné így' gondolta keserűen. Így húzott köré egy mágikus kört, ami megvédi az ártó szándékoktól, de csak addig létezik, míg a belezárt egyénnek szüksége van rá, majd nézte egy darabig. 'Megmarad.'
Azzal széttárta szárnyait és vissza-visszanézve tovatűnt az égen. |
[750-731] [730-711] [710-691] [690-671] [670-651] [650-631] [630-611] [610-591] [590-571] [570-551] [550-531] [530-511] [510-491] [490-471] [470-451] [450-431] [430-411] [410-391] [390-371] [370-351] [350-331] [330-311] [310-291] [290-271] [270-251] [250-231] [230-211] [210-191] [190-171] [170-151] [150-131] [130-111] [110-91] [90-71] [70-51] [50-31] [30-11] [10-1]
 Elmosolyodott.
- Nomen est omen.....Fejedelem a nevem, annak születtem, annak neveltek, ezzé alakultam. Ez vagyok....Ekként vagyok boldog...Hogy is lehetnék az másként? |
 - Értem. Nehéz dolgod lehet. Mégis ha jól látom, élvezed. Ha így van, akkor minden rendben.
*Lehajolt és ivott a forrás vizéből.* |
Könnyedén felnevetett.
- Óh, igen! De néha azokra kell a legjobban ügyelnem, akik meg vannak győződve arról, hogy önállóak és érettek! Néha...egészen úgy érzem, hogy nem a csikók azok, akik minden energiámat felőrlik..... |
- Mint láthatod, jelenleg csak magamra, de van, amikor másokra is.
*Kirázta szeméből a sörényét.*
- És Te? Szoktál másokra is vigyázni? Esetleg olyanokra, akik nem tudnak magukra vigyázni? |
- Értem. - biccentett.
- Magadra vigyázol, vagy másokra is? - érdeklődött. |
*Elmosolyodott, kicsit lehajtotta a fejét, de a szemkontaktus továbbra is megmaradt.*
- Tudok magamra vigyázni. - *felelte kedvesen.*
- Ha nem tudnék, nem járnék biztonságtalan helyeken. |
- Csupán... - zavarba jött.
- Nos, sötét időket élünk, és mivel itt sokminden történik, Te pedig kanca vagy.....nos bevallom, kissé védtelennek látszol itt...... - mondta ki, a lény szemébe nézve. |
- Én meg Isabell.
*Megrázta a fejét.*
- Nem, dehogy! - *felelte gyorsan.* - Végülis nem az enyém ez a forrás...
*Ő is körbenézett.*
- Igen, egyedül vagyok. Miért? |
A vízhez kocogott, és ivott egy sort.
Aztán felemelkedett, és bemutatkozott:
- Fejedelem vagyok. Remélem nem gond, hogy idejöttem inni.
Körülnézett.
- Egyedül vagy? |
*Bizalmatlanul az érező felé fordult. Amikor meglátta az unikornist jobb kedvre derült.*
- Üdv! |
Friss, kitartó vágtában haladt a fákat kerülgetve.
Átugrott egy kidőlt fát, és lefékezett.
Kijutott a patakpartra, ahol már állt valaki.
Meghajtotta a fejét.
- Üdv! |
*Isabell a forrás partján állt és a hűs vízből ivott.
A közelben lévő erdőből zajok szűrődtek ki. Ezt Isabell már megszokta. Mostanában egyre többször és egyre több helyen hallott efajta zajokat.
Fülei ide-oda jártak.* |
 Arwen minden érzékét kiterjesztve lépelt be a lombok alá.
 Tílurúlien érezte a családja feszültségét, és őt is kissé nyomasztotta az erdő, de éppen úgy érezte, hogy ezt le kellene rázni magáról.
Futni szeretett volna, túlmenni ezen a nyomáson, de nem lehetett. A családja nem akart sietni, és ő most nem akart szólni. Maradni kellett...
Esteledett már, mire Arwen hatalmasat sóhajtott.
Megkerültek egy kanyart, átléptek egy zöld bokorsoron, és előttük ott ásított a barlangrendszer szája. |
*Nem sok kedve volt azok után, amiket az anyja mondott az erdőbe menni.
Így hát inkább szülei közelében maradt.*
*Csodaszarv közvetlen párja mellett baktatott.
Figyelte a körülöttük elterülő tájat.* |
Elmosolyodott, összegyűjtötte az erejét, és párja után indult.
Lelkesen nézte, ahogy családja nekiindul, aztán felnyerített, felágaskodott (csaknem elesett), és vágtázni kezdett előre.
Lassan elmaradt mögötte a táncoló tündéres forrás környéke, és már látta, hogy nem is messze kisimulnak a dombok, és fák adják át nekik a helyüket.
Visszanézett, és várt, várt, várt, hogy családja beérje.
- Fák, Anya! - kiáltotta a kancához szaladva.
- Igen. - bólintott - Az az erdő. Azon túl van a barlangrendszer, ahová igyekszünk.
- Értem. - bólogatott nagy komolyan.
Aztán újra futni kezdett, boldogan ugrándozva, kiabálva, a fák felé.
- Tíl, gyere vissza! - kiáltotta, és a hangja szigorúan csengett.
A kiscsikó lefékezett, és rábámult. Sosem beszélt még vele így az anyja!
Arwen a fülét hegyezte.
- Gyere vissza! - mondta újra, és ezúttal már aggodalom vegyült a hangjába.
Tíl végre visszakullogott.
- Mi baj?
- Figyeljetek kicsikéim! Az erdő veszélyes hely. A fák közt sokminden bújkál, ami veszélyes, és a Sötétség, a mi nagy ellenségünk is bevette már oda magát lényeivel. Maradjatok apátok és az én közelemben! Ez fontos! - mondta tekintetét lányai arcán tartva.
- Rendben?
Ahogy a csikók bólintottak, ő is biccentett, és már mosolyogva engedte őket előre. |
- Rendben, akkor siessünk oda.
*Megbökte hátulról Tint, hogy igyekezzen.*
*Tin megugrott és előreügetett egy kis darabon.* |
Kicsit hallgatott.
- A Boszorkányvidék túl messze van. Marad a földalatti barlangrenszer....
- Hurá! - kiáltotta, és ugrándozni kezdett.
|
*Csodaszarv megrázta magát, mire mindenfelé vízcseppek hullottak.
Mosolygott Tíl utolsó mondatán.*
- Drágám, menjünk biztonságos helyre. Nekem bármikor el kellhet mennem és nem szeretnélek Titeket nem 100%-osan biztonságos helyen hagyni.
*Tin Tílt nézte. Nem értette, hogyan próbálhatta meg, hogy rálépjen azokra a valamikre...* |
Kétségbeesetten rohant lefelé.
'Hogy lehettem ilyen ostoba és szánalmas!'
Köhögött egy sort, aztán leugrott apja hátáról. Kicsit még remegtek a lábai, de elszántan nézte felé tartó anyját.
- Tíl! Tíl! Semmi bajod? - kiáltotta csikója mellé érve, és átölelte őt.
Dacosan hátralépett.
- Semmi bajom! Csak beleestem. De azok matt a színes izék miatt volt! - mondta morcosan.
A víztükörre nézett. Várt. És valóban! Ott voltak a lények!
- Ah, azok Fagytündérek. Törékeny kis lények, félénkek, és biztos, hogy vigyázni kell velük! Mostmár Te is tudod, Tíl, és Te is, Tin, - itt másik lányára nézett, és kis mosolyt küldött felé - ezek a lények mozognak, élek ott, ahol mi nem tudnánk. Különbözünk, s ez a világ rendje. Ne kövessétek őket, mert lehetnek barátságosak, de ártók is. Szépek, lehet őket nézegetni, de ne keveredjetek miattuk bajba.
- Jó-jó.... - mondta aprót sóhajtva. Bántotta a tudat, hogy ő sosem lehet olyan táncos.
Megrázta magát, és így szólt:
- Menjünk innen! |
*Csodaszarv kicsit megnyugodott.*
- Jól van, akkor keresünk egy biztonságos helyet és ott fogtok maradni, amíg teljesen jól nem leszel.
*Rémülten nézett oda, ahol az imént még Tíl.
Aztán megfordult, kereste azt a valakit, aki segíteni tudna.
Ekkor megpillantotta a szüleit.*
- Tíl beleesett a vízbe! - *ordította, miközben szülei felé szaladt.*
*Felfigyelt Tin hangjára. Arra nézett, amerről a csikó jött.
Aztán meghallotta, mit is kiáltozik csikója.
Gyorsan talpra szökkent és Tin elé vágtatott.
Tin elhadarta, mi is történt, Csodaszarv pedig a vízhez rohant.
Belegázolt és néhány pillanat múlva már a hátán volt Tíl.
Kiúszott vele a partra.* |
[750-731] [730-711] [710-691] [690-671] [670-651] [650-631] [630-611] [610-591] [590-571] [570-551] [550-531] [530-511] [510-491] [490-471] [470-451] [450-431] [430-411] [410-391] [390-371] [370-351] [350-331] [330-311] [310-291] [290-271] [270-251] [250-231] [230-211] [210-191] [190-171] [170-151] [150-131] [130-111] [110-91] [90-71] [70-51] [50-31] [30-11] [10-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Draugherit finoman talajt fogott, majd körülnézett. Itt a fű óriásira, dúsra nőtt, puha volt, ráadásul a víz itt épp csak kezdődött, nem önthetett ki és olyan kicsi volt, mint valami legelőket tápláló folyó miniatűrája.
Elmosolyodott.
- Értem. Nehéz dolgod lehet. Mégis ha jól látom, élvezed. Ha így van, akkor minden rendben.
Arwen minden érzékét kiterjesztve lépelt be a lombok alá.
Tílurúlien érezte a családja feszültségét, és őt is kissé nyomasztotta az erdő, de éppen úgy érezte, hogy ezt le kellene rázni magáról.