|
Témaindító hozzászólás
|
2006.12.19. 20:15 - |
 Galbatorix a hatalmas Város felett állt.
Legalábbis, ő így érezte a torony ablakának párkányán.
Lazán megfordult, és nézte kicsit az elétáruló látványt: a fátyolos-fügyönyös falú, szőnyegekel bélelt szobában csaknem mindenütt párnák pöffeszkedtek.
A legnagyobbon, amin egy sárkány is elfért volna, egyetlen lény feküdt.
Egy alig derengő, fehér lény. Úgy feküdt, mintha soha többé nem akarna felébredni. Homlokköve seszínű volt, és néha kavargott, majd újra kihunyt.
A föléhajló, leginkább rémre emlékeztető kanca suttogása betöltötte a szobát. Ahogy a suttogás néha felerősödött, úgy kezdett a homlokkő változni.
A suttogástól, bár Galbatorix már régóta ismerte a csontmaszkos lényt, most is kirázta a hideg a csődört.
A hangok egyáltalán nem tűntek eviláginak. Igaz, hogy a tulajdonosuk épp varázsolt, és önmagában sem volt evilági, de ahogy a hangok csaknem kicsalták a lelkét simításukkal, hogy kövesse őket, hogy hagyja abba a fejtörést és borzongást, és olvadjon fel a csodás, súlytalan táncban....Galbatorix ellen tudott állni, de nem kedvelte mindezt. Túl idegen volt őtőle! Épp ezért kellett neki Vanwa Vala. Tudta jól, hogy a kanca nem ártana neki, most is legföljebb szórakozik, ugyanakkor sosem tudta megzokni ezt a hatalmat. A suttogás erősödött, halkult, hullámzott a szobában, szavak nélkül szólt, és Galbatorix tudta, hogy hat.
 Vanwa Vala megrázta a fejét, és kissé visszahúzódott.
- Mi az?! - hörrentett feszülten, és előrelépett.
- Nem tudom felébreszteni...Nagyon gyenge.....Nem is látom értelét próbálgatni..... - mondta, aztán egy csaknem elrejtett tálhoz lépett, ami a párnák közt lapult.
Ivott belőle, majd elnyúlt Lilina mellett.
- Miért nem hagyjuk csak úgy itt? Hadd pihenjen. Mi baja lehetne itt? Gyerünk innen! - mondta a fehér lényre pilantva, méricskélve őt.
Könnyedén és lesajnálóan nézett a csődörre, elnyúlva a párnáján.
- Galbatorix, ne bolondozz! A kancának szüksége van rám. Megtehetném, igen, megtehetném, hogy hagyom kiszakadni a testéből, és aztán visszaparancsolom. De annyira gyenge, hogy történhetne tragédia! Mellesleg: amíg jó helyen van, addig ottmaradjon, ahol van az a lélek! a helyén! Ez nekem minden erőfeszítést megér....
Sötéten elvigyorodott.
- Ez éppolyan erőfeszítés, mint az én álhatatosságom, hogy végre hozzámgyere!
Nagyot, reményvesztettet sóhajtott.
- Galbatorix.....ezt már sokszor megbeszéltük.........
- És még mindig nem értem a választ! - dobbantott.
Türelmesen pillantott a lényre.
- Kár lenne egy ilyen szép, gyümölcsöző, észérveken és érdekeken logikusan alapuló szövetséget bolond érzelmekkel tönkretenni!
Horkantott.
- Bár lehetnénk épp őszinték is: nem vagyok bolond! Tudom jól, hogy sosem bíznál bennem, és Te is tudod, hogy én sem igazán benned! Régóta ismrjük egymást, és mikor egymást védjük, akkor is szemeket növesztünk hátul! Akiket érdekek hajtanak, megértik egymást, tehát tudhatnád, hogy ez minden lenne, csak nem helyes döntés! Csak azért, hogy szilárdabb legyen a szövetségünk, meg hogy jobban szemmel tartsuk egymást a közelség miatt.....tudod jól, hogy az lenne a vége, hogy valaki ki- aztán meg felhasználná a másikat....és valószínűleg egymásnak menénk. Könnyeb meggyilkolhatóság....ez nem indok egy házassághoz! Mellesleg...mondj szentimentálisnak, de nem tartom etikusnak sem, hogy nem szerelemből-szeretetből házasodjunk.....Igaz, hogy nekünk idegen az etika, de ez az én elvem, és tartom magam hozzá! Azért egy dologban igazad volt - gonoszul elmosolyodott - ideje menni! Indulj!
Morrant, aztán nem vágott vissza azzal, hogy talán ideje másik szövetségest keresni, és erre Wizarde, Vanwa tagadott "lánya" épp megfelelne.
Sagulon, akit meg Vanwa elfogadott, jó lenne harcosnak...Bár ő hű Vanwához...
Megrázta a fejét.
Nem. Wizarde még Vanwánál is idegesítőbb. Jobb megmaradni a bejáratott módban...
Egyelőre......
Kilépett az ajtón, amit súlyos függönyök takartak, és vissza sem nézve elindult.
Kiérve a toronyból, ahol Vanwa elszállásolta védencét, elvegyült a szürreális város szürreális tömegében. |
[593-574] [573-554] [553-534] [533-514] [513-494] [493-474] [473-454] [453-434] [433-414] [413-394] [393-374] [373-354] [353-334] [333-314] [313-294] [293-274] [273-254] [253-234] [233-214] [213-194] [193-174] [173-154] [153-134] [133-114] [113-94] [93-74] [73-54] [53-34] [33-14] [13-1]
 Kárhozat nyugodtan megállt a kör szélén. Ő járt a legkevesebbet a városba az erisziek közül, de azért már eléggé kiismerte az életét ahoz, hogy tudja: a lények szavai már korántsem erőtelik, egyszóval az ügy komolyan elvesztette érdekességét, és csak azt nem tudják, hogy tűnhetnének el a kifacsart szórakozás helyszínéről méltóságuk csorbulása nélkül.
Ezen éppen segíthetett.
Finoman megköszörülte torkát, és így szólt:
- Valami baj történt?
Varázslattal sem lehetett volna hasonló hatást elérni: mintha kisöpörték volna az utcát, pár pillanat múlva egyszerűen eltűnt a tömeg!
A helyén pedig egy rendkívül ismerős alak állt.
- Zenit? - hüledezett. |
*Zenit nem jutott szóhoz, olyan sokan szídták.
Bocsánatot akart kérni attól, akit fellökött, de bármerre nézett, nem találta. Mintha felszívódott volna!
Furcsálva nézte a tömeget. Itt minden olyan más volt!* |
Kárhozat felkapta a fejét. Előtte nem sokkal kisebb csődület támadt, és ez még nem is izgatta volna a kancát, sem a veszekedés, ami hallhatóan okozta, de azok a változatos és rendkívül kifeező szavak, amik megdöbbentő mértékben áradtak felé, már felkeltették a kíváncsiságát.
Arra indult. |
*Zenit elfordította tekintetét a tornyokról és gondolataiba méllyed.
Nem is vette észre, hogy rátért egy útra és lábai céltudatosan viszik egy irányba.
Szemei hiába voltak nyitva, füleit hiába hegyezte, se nem látott, se nem hallot. Egyre csak azon töprengett, amit a BoszorkányÚrnőtől hallott.
Míg végül...
...figyelmetlenségében felborított egy járókelőt.* |
| Fáradtan lépett be a városba, és még fáradtabban indult végig a hosszú-hosszú utcákon. |
- Örülök, hogy találkoztunk, Boszorkány Úrnő. - *mondta Zenit a semminek.
Eszébe jutottak a tornyok, amik elvileg lebegtek a levegőben. Arra nézett, amerre a tornokat vélte. Felnézett és legnagyobb csodálkozására csakugyan néhány torony a levegőben lebegett és körbe-körbe cikáztak!* |
 - Tudtommal Asylon is a Sötétségben keresgéli Eve-et, és mindkettőjüket a barlangrendszerben keresheted majd, szerintem pár hét múlva. Ki tudja? Kérdezz majd eriszieket! Angyal nemsokára megtalálja majd Eve-et, és elmennek a barlangokhoz.
Felemelte egyik kezét. Majdnem a csuklójáig eloszlott már.
- Hahhhh....Jó légy, Zenit!
Vakító fény villant egy pillanatra, és Eris tovatűnt. |
*Bólintott.*
- Rendben. Hagy kérdezzek még annyit, hogy Eveniont mikortól kereshetem a barlangrendszerben? És Asylont merre találom? - *kérdezte.* |
Elmosolyodott.
- Hallgass a szívedre és az eszedre! A Sötétségnek vége van. Te szabad vagy. Eddig sem éltél rosszul. Csak a magad módján. Én nem mondhatok mást, minthogy folytasd ezt. Ha nem tudod mit tegyél....nem tudja senki....és senkinek sincs joga megmondani. Én a helyedben kibékülnék, mert Neked is rossz ez a harag. De ennek eljön majd az ideje. Most, ha jól hallottam, új lehetőséget keresel. Arra megfelel ez a város. Élj. A többi meg majd jön....csak maradj meg Önmagadnak! És ne felejtsd el kiélvezi azt a sokmindent, amit Eriszion nyújthat!
Kacsintott.
- Lassan lejár az időm - sóhajtotta - Ha pajtásra vágysz, Kárhozat nemsokára ideér. Őt idehúzza a szíve. Szerintem Vele is jóban lehetnél. |
*Tanácstalanul nézett Erisre.*
- Mit kéne tennem? Mi lenne a helyes? |
Zeniten tartotta pillantását.
- Süt Belőled az érzelmek vihara, kedves Zenit! - jegyezte meg végül nyugodtan.
- Feleslegesen. Evenion nemsokára útra kell a cseppkőbarlangba, és lényeim élni fognak, épen, egészségesen. A szemeinek átalakulása tán nem is a Te hibád. Talán mindenképp megtörtént volna. Ami pedig a haragodat illeti: Asylon butaságot csinált. Igen, és ami azt illeti, nagy butaságot. De ha egész halhatatlan életedben haragudni akarsz rá ezért, aki bizonyos szemszögből nézve fiatalabb, mint Te, és Te sem vagy annyi idős, mint kárcsak az én testem, nos, meglehetősen keserű öreg peguni leszel egy napon! A távoli jövőben......Evenion meg éppolyen vak volt, mikor nem sietett segítségedre, mint most. Tudom, hogy számítani akartál rájuk, és megrisztott, hogy tmaszaid eltűntek. De azt is tudom, hogy bánni fogod, hogyha tőlük, akikkel annyi minden mentél keresztül, most elszakítod magad. Vagy nálad ez a megújulás? - vonta fel egyik szemöldökét finoman a boszorkány.
Közelebb lépdelt a pegunihoz.
- Emlékszem, mikor a Sötétségben dacoltál a Nagyúrral. Emlékszem, mikor kiszabadítottad Eve-t a mágustól és még korábban a rabságból, amikor botor módon elszökött. Emlékszem, hogy beleremegett a világ, mikor Ti hárman beléptetek a Sötétésgbe. Emlékszem, mikor ő a nyakadban zokogott. Emlékszem egy csikóra, aki egy hatalmas, fekete pegunival dacolt a cseppkőbarlangban, aztán egy csiga elől menekült egy másik csikóval. Emlékszem egy síró csikóra, aki félsárkányom hűségesküjét fogadja. Emlékszem egy apró, ragyogó pontra a sötétben, akivel egymás szemébe néztünk Steel szemein át, és én azt mondtam: éljen.....Ehhez a teremtményhez nem ilik a kétely testvérét és barátját illetően, akik vele szöktek a Sötétésgbe, mikor mindenki a Sötétség Örökösétől félt.... |
*Zenitben különös érzelmek lettek úrrá.
A testvére bajban van a sötétségben, azért, mert nem lát.
~Én tehetek róla. Miattam nem lát.~
Elkezdett toporogni. Már éppen úgy döntött volna, hogy máris indul és segít, amikor egy másik elgondolás tolakodott a fejébe: Evenion eltűnt Asylonnal együtt és nem segítettek neki. Pont akkor nem voltak ott, amikor szüksége lett volna rájuk!
Dühösen dobbantott egyet. Nem tudta, mit csináljon!
~Túl kell lépnem. Nem szabad azt tennem, amiért neheztelek rájuk.~
Úgy érezte, a világ eltompul körülötte. Csak elmosódottan hallotta a Boszorkányúrnő tornyokra tett megjegyzését.
Felnézett az égre.* |
A peguni arcára pillantott, és sóhajtott egyet.
- Szemek, Zenit...Szemek...Evenionnak nem olyan van, mint amilyen Neked van, vagy általánosságban nekem. Szegény unikornis eltévedt a Sötétségben, mert a Csata, és a Nagyúr elpusztítása megzavarta az ottani mágiákat és lelkeket, amiket láthatott volna....A gond csak az, hogy legerősebb lényeimtől nem várhatom el most, hogy segítsenek nekem, hisz magával a Nagyúrral üzdöttek meg, és űzték el mindörökre a Semmin is túlra! Aki viszont segíthetne, hogy visszahívjuk a csaták során Árnyak alá került lelkeket, annak kell a segítség.....Hogy konkrét legyek: Evenion más lényeket tesz erőssé. Ez az ő hatalma. Akik segíthetnek a bajbajutottakon, túl gyengék, Eve sem segíthet nekik, de Asylon megtehetné, csak épp nem egyedül....Egyedüli szerencsénk, hogy ijfú fénylényem, Angyal egész életében a Sötétségben élt, így meg fogja találni Eve-et, és akkor remélhetőleg minden rendbe jön majd.....Kérlek, ne hidd, hogy ez most beárnyékolja a kedvem, és nem is akarok szomorúnak tűnni. Csupán mindig elmerengek, hogy most épp hol járhat Eve....
Eris felemelte a fejét, és a magasba pillantott.
- Hm....Megint vándorolnak a felhős tornyok.
A legmagasabb torony környékén a jelek szerint kisebb tornyok a semmiben lebegtek, és most épp valóságos táncba fogtak központjuk körül! |
*Zenit egyből észrevette az eddig jókevű BoszorkányÚrnőn, hogy valami nincs rendben.*
- Van valami gond? - *kérdezte.* |
- Ebben a városban egészen biztosan találkozol majd vele! - biztosította Zenitet.
- Meg sok más lénnyel is! Csak győzzék a szemeid!
Hirtelen elkomorodott. |
- Hibernius... - *kicsit elmerengett.*
- Még nem találkoztam vele, de remélem, ami késik, nem múlik! |
Könnyedén felkacagott.
- Nagyon igaz! Bevallom, én már nem is próbálok rendszert keresni benne! Sőt, a lényeim se! Ez a város nagyon a mágiának épült! Mindig van benne valami hihetetlen! Maga Hibernius is meg-meg lepődik néha!Hiába volt Ő az építész itt, ez már rajta is túlnőtt! - legyintett egy könnyűt kezével.
Huncutul csillogtak a szemei.
- Mindenkit meglepett a neve. |
*Gyorsan körbepillantott, majd utat vágott magának és kicsit odébb állt, remélve, hogy a járókelők folytatják útjukat.*
- Rendben. - *válaszolta kicsit szórakozottan. Végig gondolta, hogy milyen viccesen festhetett az iménti percekben.*
- Fantasztikus ez a hely! Számomra teljesen ismeretlen dolgokat láttam és napokig el tudnék nézelődni. |
Szélesen elmosolyodott, majdhogynem vigyorgott!
- Ugyan már! Ne hivataloskodj itt nekem! Viselkedj természetesen! - mondta vidáman, aztán kuncogott egy sort.
- Főleg azért ne maradj az etikett által diktált formánál, mert én kérlek rá. A másik, jelentéktelenebb ok csupán annyi, hogy most csak Te láthatsz engem.
Finoman intett a járókelők felé, akik a fiatal, semminek meghajolt pegunit nézték. |
*A hang váratlanul érte. Hirtelen nem tudta, kihez is kellene kötnie.
Megállt és visszafordult. Meghökkent a váratlan fordulattól.*
- Hódolatom. - *mondta és meghajolt.* |
[593-574] [573-554] [553-534] [533-514] [513-494] [493-474] [473-454] [453-434] [433-414] [413-394] [393-374] [373-354] [353-334] [333-314] [313-294] [293-274] [273-254] [253-234] [233-214] [213-194] [193-174] [173-154] [153-134] [133-114] [113-94] [93-74] [73-54] [53-34] [33-14] [13-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Galbatorix a hatalmas Város felett állt.
Vanwa Vala megrázta a fejét, és kissé visszahúzódott.
Kárhozat nyugodtan megállt a kör szélén. Ő járt a legkevesebbet a városba az erisziek közül, de azért már eléggé kiismerte az életét ahoz, hogy tudja: a lények szavai már korántsem erőtelik, egyszóval az ügy komolyan elvesztette érdekességét, és csak azt nem tudják, hogy tűnhetnének el a kifacsart szórakozás helyszínéről méltóságuk csorbulása nélkül.
- Tudtommal Asylon is a Sötétségben keresgéli Eve-et, és mindkettőjüket a barlangrendszerben keresheted majd, szerintem pár hét múlva. Ki tudja? Kérdezz majd eriszieket! Angyal nemsokára megtalálja majd Eve-et, és elmennek a barlangokhoz.