|
Témaindító hozzászólás
|
2006.05.13. 23:45 - |
 Izabó eltévedt, miután egy hatalmas viharral még ő sem tudott mit csinálni és az elsodorta.
Érezte a hatalmat, ami rátelepedett, érezte, hogy egy olyan helyre került, ami már nem az övé, de valaha egyenest az otthona volt.
'A Félelem' Az Örök Rettegés országa!'
Szétterjesztette hatalmas szárnyait és sodortatta magát az alig rezdülő, mások számára talán fojtogató szellővel. Közben gondolatai visszaszálltak egy egész élettel ezelőttre.
Itt született, egy északi pusztán, ahol a szülei remélték, hogy békésen nőhet fel. Itt mesélték neki a Félelem (ez volt a bennélők számára az ország neve) történetét és sok más történetet is. A szülei bölcselők voltak, kiváló nevelők és a lehető legbölcsebbre akarták nevelni. Itt vagy ésszel, vagy páratlan erővel lehetett csak boldogulni. Az észt a szüleitől megkapta. Egy eltévedés folyamán pedig találkozott az egyik legbölcsebb (külvilágból származó) lénnyel, akit valaha is látott, aki valamiért tanítójává szegődött. Ez a lény végül az erejét is fejleszteni kezdte, míg végül a tökélyre fejlődött. A Félelem ekkor mérte rá az első csapást. A kapott mágiával rátalált a szüleire. De ezek után már csak elkeserítően kevés idő jutott nekik. A támadókat egy másik hatalom küldte, aki Izabót akarta magának. A szülei minden erejüket bevetve védték meg, és mágiával taszították őt el olyan messzire, amennyire csak bírták.
Hosszú út után visszakerült a mesteréhez, aki tovább nevelte.
De a támadók beérték és újabb csata jött. A mestere elsöpörte a gyilkosokat, így a közben elzárt Izabó későn érkezett a harchoz. Az utolsó támadó halálos sebet tépett mentorába. Ő Izabó szárnyai közt halt meg, de előtte átadta az utolsó dolgot, amit Izabó kiérdemelt és amit még megkaphatott: a kivezető utat.
És Izabó kijutott, sokáig élt a fényben és sokra is vitte. Aztán a Félelem idővel a múltjává vált és nem kísértette őt tovább, még akkor sem, mikor meghallotta, hogy a Félelem immár ezen világ elérhető része. Bár minden értelmes lény messze elkerülte...
És most újra itt volt. De már nem félt.
'Vajon tudja rajtam kívül bárki, hogy miért is ilyen rettenetes hely ez az ország? Vagy már csak én tudom az Igaz Történetet?'
Ezen töprengett, míg megérkezett a különös és hihetetlen lényektől nyüzsgő fővárosba. Leszállt és elindult, hogy tegyen egy sétát a múltban. Annak is egy gyűlölt és alig ismert pontján, hisz születése után nemsokkal a szülei örökre elhagyták a fővárost. |
[530-511] [510-491] [490-471] [470-451] [450-431] [430-411] [410-391] [390-371] [370-351] [350-331] [330-311] [310-291] [290-271] [270-251] [250-231] [230-211] [210-191] [190-171] [170-151] [150-131] [130-111] [110-91] [90-71] [70-51] [50-31] [30-11] [10-1]
Izabó gyorsan megrázta a fejét és kihúzta magát. Pár pillanatig kitartott ez a póz, aztán újra lehorgasztotta a fejét.
- Igen. Mivel Te is kinti vagy, szerintem jobb, ha szólok, hogy óriási gondok vannak odakint. És a megoldás itt van a fővárosban (legalábbis remélem), de legközelebb holnap kereshetem!!! Még egy nap veszteség! - fakadt ki. |
 *Szauron a szeme sarkából észrevette, hogy a kanca mustrálgatja. És az is feltűnt neki, hogy lógatja az orrát...*
-Valami gond van? -*kérdezte, minkét esetre értve a kérdést, és maga is meglepődött, mennyi udvariasság szorult a mondatába.*
-Kicsit levertnek látszol... |
Izabó először megijedt a hirtelen érkezéstől, de aztán megnyugodott.
- Igen....-mormolta és tovább bámulta a főváros színeit.
'Hol vagy? Hol vagy?' De rájött, hogy a fővárosban éppen esteledik.
'Ma már nem találom meg.' gondolta csüggedten és lehorgasztotta a fejét.
Közben a fekete csődörre esett esett a pillantása és szórakozottan, kimerülten, elcsüggedten végigmérte. |
*Szauron hangos dobbanással ért földet Izabó mellett, és lassan körbehordozta tekintetét a vidéken.*
-Hmm... nem is rossz! -*mormolta, s ez nála a lehető legnagyobb dícséretnek számított.* |
Izabó végül azon az irdatlan párkányon ért földet, a Főváros kapujával szemben, amit éppen szárnyas lényeknek tartottak fenn és alakítottak ki annak idején.
Amint talajt fogott meresztgetni kezdte a szemeit. Egy bizonyos színt kereset a lángok közt. Tudta, hisz az erisziek egyik legfontosabbika volt, hogy új, veszélyes dolgok kezdődtek és információra volt szüksége. Ezt pedig egyvalakitől lehet igazán megkapni, aki történetesen a Fővárosban lakott, csak épp állandóan költözött. A házs visznt mindig érdekes színű volt, csak azt kell megtalálja és megvan minden, amit akart.
Közben teljesen megfeledkezett a fekete pegazusról... |
| Izabó már indulás közben volt és tudta, hogy sietnie kell, így válaszra sem méltatta az agresszív idegent. |
 Pokoltűz idáig futott!
-Te meg ki vagy? (kérdezi fáradtan és dühösen) |
Izabó teljesen kimerülve tántorgott az utcákon. Tévedett, az a lény nem az ismerőse volt és most még inkább elhagyatva érezte magát. Hogy nem indult el azonnal el a Városból, az amiatt volt, hogy elfáradt és így biztosan a halálba repült volna, ha elindul. Most is csak a lába ereje tartotta még ébren. Senki sem szólította meg, ez nem volt szokás. Néha valaki rápillantott, majd továbbment.
Végül elért egy hídfőhöz, ahol egy griffeket ábrázoló szoborcsoport messze kiugrott az utcára. Besétált két griff közé, befészkelte magát a szárnyaikhoz, felvette a színüket és félálomba merült. Ha megtámadják nem lesz baj, de így kipihenheti magát. |
Izabó a főváros tömegében sétált. Itt mindig sötétszürke volt az ég és a nap csak homályos, világosszürke folt volt a fejük felett. Izabó csak sétált és nézelődött.
'Micsoda tömeg! Még az égen is állandó a jövés-menés! És majdnem mindenkinek olyan a szárnya mint nekem....csak több....huhú! Mire lehetnék ÉN képes 15 szárnnyal?'
'És nem tűnök fel senkinek. Pedig Akkor hogy vadásztak rám! Máig sem tudom pontosan miért is....De nincs is nagy kedvem menekülni....'
Valóban nem volt mitől félnie. Az előbb egy hellyel-közzel lószerű lény rohant el mellette, de sörény és farok helyett ágai voltak és legalább nyolc lába lehetett. Egy bódéban pedig egy bundás, pókábú, zöld ló alkudozott egy hatalmas denevérrel, akinek viszont kocsányos szemei voltak és arany-bíbor csápjai a hátán.
Izabó nem furcsállta. Megszokta. Ezért is volt jó ménesvezető: szinte semmi sem lephette meg. Az elfogadás az élete szerves része volt.
Tovább merengett. 'Vajon akiket ismertem valaha élnek-e még? Vajon ittmaradtak? Vagy elmenekültek innen ők is ?'
Sok-sok emlék tolult fel benne, de mivel most igazán (és életében először) csak egy volt a tömegben, nyugodtan átadta magát a sok feldolgozandó érzelemnek, gondolatnak és hagyta, hogy sodorja a tömeg.
'Ahhoz képest, hogy itt nem létezik sok szín, ez egy színes hely.' nézegette tovább a tömeget. Mint valami ókori arab város! Templomok, közönséges házak, mocskos putrik, szürke, de mégis tiszteletetparancsoló paloták, piacok, boltok, kocsmák terek, utcák, sugárutak, sikátorok és a hidak! A hatalmas hidak az ijesztő, elkerülendő, éjsötét víz felett! A főváros egy égig érő meredek sziklán épült, gyakorlatilag egy soha be nem fejeződő torony volt. Mindig épült, ha más nem is, a mágia összetartotta. És épp a mágia gondoskodott arról, hogy ez a főváros legnyugodtabb időszakaiban is nyomasztó legyen. A víz egy óriási vízesésben zuhant le a Hatalmas Fundamentum (az óriási szikla) mellett. Annak idején elvitte a fél várost. Akkor az egész ország erről beszélt. A város még följebb épült felfelé, de a víz maradt soha ki nem apadó, örökké rettegendő folyamként az egyik oldalán és több helyen is kirekeszthetetlenül betört a városba. A lények elfogadták és hidakat emeltek föllötte a város egyik pontjáról a másikra. Azóta a város továbbnőtt, a víz továbbnőtt és ezért a hidak is nőttek velük. A folytonos építkezés miatt olyan gazdag stílus alakult ki főleg az ilyen építészeti csomópontokon, a hidakon, hogy sok építész ideköltözött és egész életét ezek elemzésére és megtanulására, vagy épp továbbépítésre használta fel. Gyakran egész családok nőttek így hozzá a hidak egy-egy szakaszához. Míg a hidak olyan hatalmasak lettek a felfoghatatlan méretű városban, hogy házak és paloták épültek rájuk és a középütt haladó utak végül elzáródtak a víztől és a többezeréves mellvédektől. A Város minden ízében fantasztikus volt. Erre a hidak adták a legszembeszökőbb példát, de az egész város ilyen pazarlóan nagyszabású volt. Mindig is. Magával is ragadta Izabót. Ő rég járt erre és most falta a látványt a szemével. Hiába, vannak dolgok, amiknek a hatása alól senki sem tudja kivonni magát. Épp, hogy bele nem esett a vízbe egy szabad szakaszon! Pedig ez igazán nem lett volna jó! A Fekete Víz, ami a Hatalmas Fundamentumból tört elő, nem eresztette el azt, aki belesett. Mikor Izabó kicsi volt, hallott egy történetet, ami arról mesélt, hogy aki beleesik a Fekete Vízbe, kísértetté válik és visszajár kísérteni a vízfeletti szintekre, de amikor túl sokan járják az utcákat, a víz alá került városszinteken léteznek épp úgy, mint a vízfeletti sznteken az élők.
Az biztos, hogy a Fekete Vizet mindenki inkább elkerülte. Több ivóvízforrás is volt a Városban, senki sem akart feleslegesn kockáztatni.
Míg Izabó mindezt végigelmélkedte, az emlékei elkanyarodtak a már korábban majdnem eszébe jutó gondolathoz. A Félelem Országa nem volt mindig ilyen szürreális hely. Mikor a Fekete Víz megszülethetett a Fundamentumban, akkor kezdődött minden... Aztán az ország sötétbe borult és a Fekete Víz pár évszázaddal később kitört, mikor eléggé kirágta a sziklát, élő mementóként arra, hogy mi történhet ha a mágia korlátlan felhasználója rossz útra tér.
De Erre még nem akart emlékezni. Nem, erre, bár kellene, sőt, muszáj is lenne, nem bírt emlékezni. Túl ijesztő volt.
De nem is sodorták erre tovább az emlékei. A tömeggel épp egy hídon kelt át, mikor egy régi-régi ismerőst pillantott meg nem is messze. Ez mindent kivert a fejéből, csak arra gondolt, hogy végre láthat valakit, aki egy kicsit vissza adhatná a lelke nyugalmát, mert hogy meg volt ijedve, az egészen biztos volt, csak épp eddig elnyomta magában. |
Izabó eltévedt, miután egy hatalmas viharral még ő sem tudott mit csinálni és az elsodorta.
Érezte a hatalmat, ami rátelepedett, érezte, hogy egy olyan helyre került, ami már nem az övé, de valaha egyenest az otthona volt.
'A Félelem' Az Örök Rettegés országa!'
Szétterjesztette hatalmas szárnyait és sodortatta magát az alig rezdülő, mások számára talán fojtogató szellővel. Közben gondolatai visszaszálltak egy egész élettel ezelőttre.
Itt született, egy északi pusztán, ahol a szülei remélték, hogy békésen nőhet fel. Itt mesélték neki a Félelem (ez volt a bennélők számára az ország neve) történetét és sok más történetet is. A szülei bölcselők voltak, kiváló nevelők és a lehető legbölcsebbre akarták nevelni. Itt vagy ésszel, vagy páratlan erővel lehetett csak boldogulni. Az észt a szüleitől megkapta. Egy eltévedés folyamán pedig találkozott az egyik legbölcsebb (külvilágból származó) lénnyel, akit valaha is látott, aki valamiért tanítójává szegődött. Ez a lény végül az erejét is fejleszteni kezdte, míg végül a tökélyre fejlődött. A Félelem ekkor mérte rá az első csapást. A kapott mágiával rátalált a szüleire. De ezek után már csak elkeserítően kevés idő jutott nekik. A támadókat egy másik hatalom küldte, aki Izabót akarta magának. A szülei minden erejüket bevetve védték meg, és mágiával taszították őt el olyan messzire, amennyire csak bírták.
Hosszú út után visszakerült a mesteréhez, aki tovább nevelte.
De a támadók beérték és újabb csata jött. A mestere elsöpörte a gyilkosokat, így a közben elzárt Izabó későn érkezett a harchoz. Az utolsó támadó halálos sebet tépett mentorába. Ő Izabó szárnyai közt halt meg, de előtte átadta az utolsó dolgot, amit Izabó kiérdemelt és amit még megkaphatott: a kivezető utat.
És Izabó kijutott, sokáig élt a fényben és sokra is vitte. Aztán a Félelem idővel a múltjává vált és nem kísértette őt tovább, még akkor sem, mikor meghallotta, hogy a Félelem immár ezen világ elérhető része. Bár minden értelmes lény messze elkerülte...
És most újra itt volt. De már nem félt.
'Vajon tudja rajtam kívül bárki, hogy miért is ilyen rettenetes hely ez az ország? Vagy már csak én tudom az Igaz Történetet?'
Ezen töprengett, míg megérkezett a különös és hihetetlen lényektől nyüzsgő fővárosba. Leszállt és elindult, hogy tegyen egy sétát a múltban. Annak is egy gyűlölt és alig ismert pontján, hisz születése után nemsokkal a szülei örökre elhagyták a fővárost. |
[530-511] [510-491] [490-471] [470-451] [450-431] [430-411] [410-391] [390-371] [370-351] [350-331] [330-311] [310-291] [290-271] [270-251] [250-231] [230-211] [210-191] [190-171] [170-151] [150-131] [130-111] [110-91] [90-71] [70-51] [50-31] [30-11] [10-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Izabó eltévedt, miután egy hatalmas viharral még ő sem tudott mit csinálni és az elsodorta.
*Szauron a szeme sarkából észrevette, hogy a kanca mustrálgatja. És az is feltűnt neki, hogy lógatja az orrát...* 
Pokoltűz idáig futott!