|
Témaindító hozzászólás
|
2006.04.29. 11:33 - |
 Szerette ez a helyet. Sokan nem szeretik a puszták ijesztő ürességét, végtelen semmilyenségét. Ki az éhen- vagy szomjanhalás rémétől, ki az unalomtól, ki a saját magával való szembetalákozástól félve nem vág neki, vagy ha igen, akkor is társaságban, karavánszerűen felszerelkezve és mindig jól bevált utakon.
Nos, igen. Draugheritnek viszont tetszett, hogy nyugodtan gondolkodhat, egyedül lehet. Valahol tényleg rémisztő, de ő történetesen már minden rémmel szembekrült, mikor először kellett menekülnie a külseje, származása miatt, még kicsi csikó korában egy ehhez igen-igen hasonló pusztaságba. Azóta egyenesen megszerette az ilyen helyeket! Itt igazán érezte, hogy erős, érezte, hoogy a maga ura. Hogy külső ide vagy oda, van, amiben ő a különb.
Megaztán a kis ménesüknek ő volt az egyik Alapítója, szóval már csak a pusztákkal való múlt- és varázsbeli kötelékei miatt is különösen viszonyult a kopár földdarabokhoz.
Most szüksége volt erre a plusz erőre és nyugalomra. Ugyanis belevágott valamibe és egy pillanatra megtántorította valami. A baj ezzel csak az volt, hogy a "küszöb" átlépése után mostmár nem fordulhat vissza. Ugyanis megházasodott. És az első boldogság után megriadt. Mindig egyedül volt, mi lesz most? Vajon nem teszi ez gyengébbé? És vajon a párja nem fogja megutálni? Hisz olyan fura természetű! Vajon mi lesz?
Draugherit harcos volt és most ezek a szívügyek megzavarták. De már negyedik hete hiába rágódott itt ezen, így végül úgy döntött, hogy nincs értelme maradnia. Talán egy kis utazgatás kitisztítja a fejét. Soha nem szerette a zavarokat, kételyeket magában.
Még egyszer végignézett a végtelen tájon, aztán kitárta vitorlányi szárnyát és némi vágta után nekirugaszkdott.... |
[500-481] [480-461] [460-441] [440-421] [420-401] [400-381] [380-361] [360-341] [340-321] [320-301] [300-281] [280-261] [260-241] [240-221] [220-201] [200-181] [180-161] [160-141] [140-121] [120-101] [100-81] [80-61] [60-41] [40-21] [20-1]
 Felordított újra, ezúttal valami nagyon különleges hangon.
Aztán nagy nehezen felkelt, és lehajtva a fejét, kínosan vonszolva magát elindult....
 A sárkányfarok a semmiből vágódott elő, elkapta az ifjú teremtményt, és úgy a földhöz csapta, hogy minden levegő kiszaladt a csikó tüdejéből.
|
 Lidércfény még egy jódarabig nem mozdult!Aztán hirtelen felemelte a fejét.Szemei vörösen izzottak!Lángolt a farka és a sörény.Óriási hegyes foga lettek és egy percet sem várt.Egy pillanat alatt szétmarcangolta az indákat.Illura ugrott, beleharapott és lezuhantak.Amint leértek Lidércfény felpattant és tovább vágtázott! |
Illustrissima odaért a csikó elé. Lenézett rá és figyelni kezdte.
Nem szólt, csak nézte. |
| Lidércfény összevissza kalimpált, vergődött, de nem tudott szabadulni!Végül összerogyott.Már nem tudott mozdulni sem.Teljesen elengette magát és már végképp nem mozdult! |
Illustrissima azonnal a csikó után ugrott, és visszakiáltott a kétségbeesett pegazusnak:
- Menjetek!
Aztán vágtázott tovább a kis lény után.
Hoszabb lábai voltak, így hamar utol kellett volna érnie, de a csikónak erőt adott a rémület, és Illu egy méterrel sem bírta csökkenteni a kettejük közti távot.
Végül lefékezett, és felordított.
És a csikó alatt óriási indák törtek ki a földből! Felkapták, körülfonták, és csaknem a felhők magasába nőttek vele!
Illu is felugrott néhány kacsra, és a fiatal lény mellé parancsolta őket. |
A csikó mereven állt és kétségbe esetten oda-visszapillantott a két lényre.Ő sem tudta mi van, de úgy érezte, hogy valami nagyon nincs rendben, se vele, se a körülötte lévőkkel.Félni kezdett.Lassan, félőn lépkedni kezdett hátra felé.Nem nagyon tudott megszólalni.Egy-két hang jött ki a torkán:
-Nem....nem akarom....
Mégjobban hátrált.
-Hagyjatok!...Hagyjatok békén!
Tulajdon képpen nem is ő mondta ezeket, mintha belőle beszélt volna valaki, meg ő is egyben.Fogalma sem volt mi van, csak azt tudta, hogy egyik pillanatról a másikra egyre rosszabbul van, és nem érzi a saját énét.Nem tudta használni mágiáit és erejét.
Még egy darabig hátrálva figyelte Szerencsecsillagékat aztán megfordult és hihetetlen iramban vágtázni kezdett egy sötét ösvényen ami a Sötétség Birodalmába vezetett... |
 Nézte a csikót, és már tudta, hogy valami baj van.
- Mi baj van, kicsi? - mondta, és összeráncolta a homlokát.
Illu is komoran meredt a fiatalra. |
Lidércfény aludt még egy darabig.Egy-két óra múlva ébredezni kezdett.Felkelt. leugrott Illu hátáról.Nem tudott megszólalni!Nem jött ki hang a torkán!Ne, is tudott mit mondani, szóval csak furcsálóan nézett vissza a többiek furcsáló szemébe! |
Szerencsecsillag Illura mosolygott.
- Néha az ősi mágiák a legjobbak. Mennünk kell tovább.
Visszatette Illu hátára a csikót, és gyorsan nekiindultak újra. |
| Lidércfény a daltól és a ringatástól teljesen megnyugodott.Szerencsecsillag szárnyaiban hátára fordult és elnyúlt.Lábait is kinyújtotta, csak aszárnyait húzta maga mellé! |
Szerencsecsillag már ott állt a fiatal lény felett.
- Csikó! Csikó! - fogta fel gyorsan szárnyaiba a csikót.
'Bár tudnám a neved....' eszmélt a hiányra.
Sikerült addig legyeznie a fekete pegazust másik szárnyával, hogy az abbahagyta a tüsszögést.
Aztán végül...valami ösztönnek engedve, ringatni kezdte és dalba kezdett.
Ősi dal volt, alig voltak már benne olyan szavak, amiket érteni lehetett, de ereje volt.
Illu csak ámulva figyelte. |
| Lidércfény ugyanúgy forgolódott tovább és mostmár tüsszögött is egyben.Nem lehetett felébreszteni.még egy darabig tüsszögött és forgolódott, de egyszerre mozdulatlan maradt.Egy pillanatra a szive és a lélegzete leállt.Egy fél perc múlva újra lélegezni kezdett, de még mindig nem ébredt fel. |
Megállt, ahogy meghallotta a puffanást, és már fordult volna vissza, de Illustrissima a csikó fölé hajolt.
Szerencsecsillag megállt, és nézte őket.
Illustrissima bökdösni kezdte a csikót, de mikor így nem keltette fel, egy erős illatú fűszernövényt alkotott fölé, aminek a borzalmasan erős, tüsszögést kiváltó pora azonnal a lény orrára kezdett peregni. |
| Először Lidércfény teljesen kinyúlt Illu hátán.Aztán egy fél óra múlva mozgolódni kezdett, mintha ő is rosszakat álmodna.Valamit motyogni is kezdett, és már rugdalózott is.Illu már nem nagyon tudhatta tartani, Lidércfény leesett a hátáról, de nem ébredt fel... |
Szerencsecsillagnak sötét, nyomasztó álmai voltak, de a legvégük volt a legrosszabb: vérrel írták azokat a képeket!
Felriadt és nagynehezen megállta, hogy felordítson.
Feltápászkodott, és a vízhez ment inni.
Lassan lehiggadt.
Illustrissima mellett a virágok semmit nem csináltak, mégis a kanca szemei kerekre tágultak és felpattant.
Lihegve körülnézett, aztán megnyugodott.
A virágok elfonnyadtak és szétestek mellette.
A vízhez ment és ivott, aztán felemelte a fejét, és Szerencsecsillagot kezdte fürkészni.
- Tudod....szerintem nem jó, hogy nem vagy a csikóddal..... - mondta halkan.
Aztán dobbantott.
- Gyerünk tovább.
- Én is ezt akartam mondani. Hozd a csikót. - mondta keményen.
Feltette a lényt Illu hátára, majd Tennoiót a sajátjára, és nekiindult. |
Lidércfény még egyszer kinyitotta a szemét és csodálkozott a virágokon.
"Hogy fognak virágok vigyázni ránk?Nah mindegy!"
És újra behunyta a szemét és már aludt is! |
Kicsit tanácstalanul nézett Illura és vissza a csikóra.
Aztán végül vállatvont, és folytatta az ivást. Belemártotta a tollait a vízbe, és kicsit bevizezte a fejét.
Jól esett a pihenés, és a felfrissülés, de ő nem feküdt le.
- Kicsit pihenhetünk éppen, de én nem fogok aludni.
- Nyugodtan pihenhetünk mindhárman. - mosolygott, majd lefeküdt nem messze a párostól.
Mellette virágok nőttek ki a földből.
- Majd ők vigyáznak ránk! - mosolygott.
Csodálkozva nézte a hajladozó virágokat, majd ő is elmosolyodott, és lefeküdt aludni. |
Lidércfénynek a sok pihenés után már csak kicsir fájt a lába, rá tudott állni.Kicsit sántítva odarohant a patakhoz, s belehempergőzött, aztán felállt, megrázta magát.Ezután óvatosan inni kezdett, ahogy a többiek.
-Fáradt vagyok!
Odarohant és hozzábújt Tennoiohoz és lecsukta a szemét! |
Szerencsecsillag az órák óta tartó menetben elfáradt.
Kiértek a hegyek közül, lassan maguk mögött hagyták őket, és a táj lassan egyre kopárabb lett, egyre szárazabb.
Aztán, ahogy már csak a szürkeség töltötte be a látóteret, és lassan a kanca is kezdte unni a világot, és a lelke is egyre türelmetlenebb lett, végre meglátta!
Előttük, olyannyira jelentéktelenül, hogy az már nevetséges volt, egy kis patak folyt. Annyira sekély volt, hogy a füvek alá bújt! Szerencsecsillag egyszer véletlenül bukkant rá, mikor lemenekült a földre néhány sárkány elől. Fentről nem lehetett látni, így teljesen biztonságos pihenő volt. A víz iható volt, a tájon messze el lehetett látni, de a pusztaságon senki sem járt. Nem volt itt semmi. A legtöbben kikerülték vagy átrepültek felette, így Szerencsecsillag (bízva a szerencsében), hitte, hogy most nem lehet bajuk. A Sötétség, éppen úgy mint minden más, egyszerűen nem törődött a pusztával. Így remélhették, hogy velük sem.
Leengedte a hátáról a csődört, és kinyújtózott.
Aztán letette a földre Lidércfényt, csapott párat a szárnyaival, majd a vízhez ment, és inni kezdett, óvatosan, hogy a finom homok ne kerüljön a szájába.
Illu csak nézelődött, majd ő is inni kezdett. |
 Hosszú az út hazáig és a még mindig gyenge pegazust nem akarta itt hagyni, de itt sem maradhatott, ezért mégis csak hazament és másnap egy almával tért vissza, ami már több csemegét jelentett mint egy szárnnyi toll.Idővel a knaca felépült és elvitte Koni az otthonába, ott nevelte tovább.Megfürdette Napsugárt (így hívták a kancát), cissza szoktatta, a fél vadságra, tehát önmagát is ellátta.Megtanult mindent, amit elfelejtett, és örömmel vált Koni lovává. |
[500-481] [480-461] [460-441] [440-421] [420-401] [400-381] [380-361] [360-341] [340-321] [320-301] [300-281] [280-261] [260-241] [240-221] [220-201] [200-181] [180-161] [160-141] [140-121] [120-101] [100-81] [80-61] [60-41] [40-21] [20-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Szerette ez a helyet. Sokan nem szeretik a puszták ijesztő ürességét, végtelen semmilyenségét. Ki az éhen- vagy szomjanhalás rémétől, ki az unalomtól, ki a saját magával való szembetalákozástól félve nem vág neki, vagy ha igen, akkor is társaságban, karavánszerűen felszerelkezve és mindig jól bevált utakon.
Felordított újra, ezúttal valami nagyon különleges hangon. 
Lidércfény még egy jódarabig nem mozdult!Aztán hirtelen felemelte a fejét.Szemei vörösen izzottak!Lángolt a farka és a sörény.Óriási hegyes foga lettek és egy percet sem várt.Egy pillanat alatt szétmarcangolta az indákat.Illura ugrott, beleharapott és lezuhantak.Amint leértek Lidércfény felpattant és tovább vágtázott!
Nézte a csikót, és már tudta, hogy valami baj van.
Hosszú az út hazáig és a még mindig gyenge pegazust nem akarta itt hagyni, de itt sem maradhatott, ezért mégis csak hazament és másnap egy almával tért vissza, ami már több csemegét jelentett mint egy szárnnyi toll.Idővel a knaca felépült és elvitte Koni az otthonába, ott nevelte tovább.Megfürdette Napsugárt (így hívták a kancát), cissza szoktatta, a fél vadságra, tehát önmagát is ellátta.Megtanult mindent, amit elfelejtett, és örömmel vált Koni lovává.