Témaindító hozzászólás
|
2006.12.19. 20:15 - |
Galbatorix a hatalmas Város felett állt.
Legalábbis, ő így érezte a torony ablakának párkányán.
Lazán megfordult, és nézte kicsit az elétáruló látványt: a fátyolos-fügyönyös falú, szőnyegekel bélelt szobában csaknem mindenütt párnák pöffeszkedtek.
A legnagyobbon, amin egy sárkány is elfért volna, egyetlen lény feküdt.
Egy alig derengő, fehér lény. Úgy feküdt, mintha soha többé nem akarna felébredni. Homlokköve seszínű volt, és néha kavargott, majd újra kihunyt.
A föléhajló, leginkább rémre emlékeztető kanca suttogása betöltötte a szobát. Ahogy a suttogás néha felerősödött, úgy kezdett a homlokkő változni.
A suttogástól, bár Galbatorix már régóta ismerte a csontmaszkos lényt, most is kirázta a hideg a csődört.
A hangok egyáltalán nem tűntek eviláginak. Igaz, hogy a tulajdonosuk épp varázsolt, és önmagában sem volt evilági, de ahogy a hangok csaknem kicsalták a lelkét simításukkal, hogy kövesse őket, hogy hagyja abba a fejtörést és borzongást, és olvadjon fel a csodás, súlytalan táncban....Galbatorix ellen tudott állni, de nem kedvelte mindezt. Túl idegen volt őtőle! Épp ezért kellett neki Vanwa Vala. Tudta jól, hogy a kanca nem ártana neki, most is legföljebb szórakozik, ugyanakkor sosem tudta megzokni ezt a hatalmat. A suttogás erősödött, halkult, hullámzott a szobában, szavak nélkül szólt, és Galbatorix tudta, hogy hat.
Vanwa Vala megrázta a fejét, és kissé visszahúzódott.
- Mi az?! - hörrentett feszülten, és előrelépett.
- Nem tudom felébreszteni...Nagyon gyenge.....Nem is látom értelét próbálgatni..... - mondta, aztán egy csaknem elrejtett tálhoz lépett, ami a párnák közt lapult.
Ivott belőle, majd elnyúlt Lilina mellett.
![](//gportal.hu/portal/simbelmynes/image/news/Galbatorix_mini.JPG)
- Miért nem hagyjuk csak úgy itt? Hadd pihenjen. Mi baja lehetne itt? Gyerünk innen! - mondta a fehér lényre pilantva, méricskélve őt.
Könnyedén és lesajnálóan nézett a csődörre, elnyúlva a párnáján.
- Galbatorix, ne bolondozz! A kancának szüksége van rám. Megtehetném, igen, megtehetném, hogy hagyom kiszakadni a testéből, és aztán visszaparancsolom. De annyira gyenge, hogy történhetne tragédia! Mellesleg: amíg jó helyen van, addig ottmaradjon, ahol van az a lélek! a helyén! Ez nekem minden erőfeszítést megér....
Sötéten elvigyorodott.
- Ez éppolyan erőfeszítés, mint az én álhatatosságom, hogy végre hozzámgyere!
Nagyot, reményvesztettet sóhajtott.
- Galbatorix.....ezt már sokszor megbeszéltük.........
- És még mindig nem értem a választ! - dobbantott.
Türelmesen pillantott a lényre.
- Kár lenne egy ilyen szép, gyümölcsöző, észérveken és érdekeken logikusan alapuló szövetséget bolond érzelmekkel tönkretenni!
Horkantott.
- Bár lehetnénk épp őszinték is: nem vagyok bolond! Tudom jól, hogy sosem bíznál bennem, és Te is tudod, hogy én sem igazán benned! Régóta ismrjük egymást, és mikor egymást védjük, akkor is szemeket növesztünk hátul! Akiket érdekek hajtanak, megértik egymást, tehát tudhatnád, hogy ez minden lenne, csak nem helyes döntés! Csak azért, hogy szilárdabb legyen a szövetségünk, meg hogy jobban szemmel tartsuk egymást a közelség miatt.....tudod jól, hogy az lenne a vége, hogy valaki ki- aztán meg felhasználná a másikat....és valószínűleg egymásnak menénk. Könnyeb meggyilkolhatóság....ez nem indok egy házassághoz! Mellesleg...mondj szentimentálisnak, de nem tartom etikusnak sem, hogy nem szerelemből-szeretetből házasodjunk.....Igaz, hogy nekünk idegen az etika, de ez az én elvem, és tartom magam hozzá! Azért egy dologban igazad volt - gonoszul elmosolyodott - ideje menni! Indulj!
Morrant, aztán nem vágott vissza azzal, hogy talán ideje másik szövetségest keresni, és erre Wizarde, Vanwa tagadott "lánya" épp megfelelne.
Sagulon, akit meg Vanwa elfogadott, jó lenne harcosnak...Bár ő hű Vanwához...
Megrázta a fejét.
Nem. Wizarde még Vanwánál is idegesítőbb. Jobb megmaradni a bejáratott módban...
Egyelőre......
Kilépett az ajtón, amit súlyos függönyök takartak, és vissza sem nézve elindult.
Kiérve a toronyból, ahol Vanwa elszállásolta védencét, elvegyült a szürreális város szürreális tömegében. |
[593-574] [573-554] [553-534] [533-514] [513-494] [493-474] [473-454] [453-434] [433-414] [413-394] [393-374] [373-354] [353-334] [333-314] [313-294] [293-274] [273-254] [253-234] [233-214] [213-194] [193-174] [173-154] [153-134] [133-114] [113-94] [93-74] [73-54] [53-34] [33-14] [13-1]
-Köszönöm, percről percre jobban. -*mosolygott kedvesen vendéglátójára.* -Kicsit még kába vagyok, de gondolom, ez ilyenkor teljesen természetes. Előbb-utóbb el fog múlni.
-Én is örülök neki. Nemigen emlékszem rá, hogy mi történt velem ébredésem előtt, annyira zavaros és homályos minden... csak foszlányok, képek, szagok, érzések maradtak meg... de annyi biztos; nagyon boldog vagyok, hogy felébredtem. Ha Vanwa nem hoz vissza... -*kirázta a hideg, de folytatta.* -Sokat tett értem. Ezért örök hálával tartozom neki...! És a többieknek is! Megmentették a lelkemet! Sosem fogom tudni eléggé meghálálni... -*hangja elhalt, szeme a távolba révedt. Aztán hirtelen Scytiára kapta tekintetét és melegen rámosolygott.*
-Na és te? Szinte semmit nem tudok rólad, pedig biztos érdekes életed lehet. Egy ilyen színes, kavargó lény, mint te, nem élhet unalmasan. -*vigyorgott, és kíváncsian fürkészte a fiatal kancát.* |
- Hogy vagy? - kérdezte végül teliszájjal, mikor a vendég már elkezdte jobban érdekelni a hasánál.
- Tudod, eléggé úgy tűnt, hogy félig átcsúszol túlra, ha nem egészen! De örülök, hogy ittmaradtál! |
*Lilina kényszeredetten felnevetett, és végül fellélegezve lépett oda az egyik barátságos, ínycsiklandó gyümölcsöket kínáló tálhoz. Jóízűen beleharapott az almának tűnő, halványkék gyümölcsbe, és felderülve vette észre, hogy a gyümölcs málna ízű. Hamar befalta az egész tálat, és tovább torkoskodott más, ismeretlen alakú, ám annál finomabb gyümölcsökke teli tálcákból. Kezdte itt jól érezni magát, és Scytiát is egyre inkább megkedvelte. Egy kicsit Illura emlékeztette őt, amikor a lepkeszárnyú kanca még vidám és szertelen természetével mindig felvidította, és ők ketten olyan jó barátnők voltak... Felsóhajtott, majd - hogy búját feledje - beleharapott egy sötétzöld, alakjában dinnyére emlékeztető, répa ízű növénybe.* |
- Hát hogyne! - felelte csodálkozva, de csak ekkor vette észre, hogy Lilina mit néz. Felnevetett.
- Te most a BoszorkányVidék Fővárosában vagy! Egy boszorkánykonyhán! Ne lepődj meg semmin! De ezeket nem mi esszük, nyugalom!
Gyorsan továbbvezette Lilinát egy újabb ajtóhoz.
Ez kisebb volt, de legalább könnyen nyílt. Az előzőnél minden izmára szüksége volt.
Itt viszont mintha egy kertbe léptek volna. Minden egy gyógynövényes boltra emlékeztetett, csak éppen itt sokkal több növény volt!
Scytia be is lépett a labirintus-szerűen elrendezett pultok közé, és Lilinát csinosan elrendezett tálak sorához vezette.
Gyümölcsök, bogyók, sőt még fű is, meg mindenféle rügy és hajtás roskadt nagy kupacokban a szép, sekély tálakon.
- Láss neki! - kiáltotta, és ő rá is vetette magát valamire, ami barackra hasonlított, de ciklámenszínű volt. |
*Lilina hatalmas szemeket meresztve, döbbenten, de kissé bátortalanul követte a kancát. Csöndesen motyogt sorra egy-egy "Üdv"-öt a körülötte elhaladó lényeknek, és közben igyekezett lépést tartani Scytiával, nehogy elkeveredjen a forgatagban. A forró, illatos gőz jól esett neki, betöltötte egész tüdejét, és ráébresztette arra, milyen rég nem evett már egy falatot sem... Gyomra mély, dühös korgással jelezte, hogy éppen ideje volt már ennek a felismerésnek. Lilina gyorsan körülnézett hát, miféle étkek is vannak a tálcákon, de étvágya nyomban visszavonulót fújt, mikor az egyik szakács előtt meglátott valami nagy, nyálkás, pirosan csillogó, lüktető-vonagló dolgot a pulton. Ijedten odébb kapta a fejét, egy másik szakácsra, aki előtt egy hosszú, fekete, tekergőző és halkan morgó zöldségféle feküdt, ami mindannyiszor felmordult, valahányszor a szakács a késsel közelített felé. Lilina elkapta a tekintetét, ami nyomban megakadt egy fiatalabb, bizarr megjelenésű kuktán. A kukta egy nagy, méregzöld hússzeletet vonszolt maga után, ami hangosan bugyborékolva sárgás, gennyes levet eresztett és csíkot hagyott a padlón.*
-Öhm... Scytia, -*szólalt meg elvékonyodott hangon* -...mondd csak, ugye... ugye van itt olyan élelem is, amit meg lehet enni? Mármint amit ÉN meg tudok enni? -*nyögte, és továbbra is döbbenten kimeredt szemmel nézte a zöld húsdarabot a kukta kezében.* |
- Persze! Gyere! - nyihogta, azzal újra szökkent egy óriásit, hogy kikerülje a párnákat és rojtjaikat, majd elindult - szédítő vágtában - lefelé a széles csigalépcsőn.
Nem igazán figyelte, hogy követi-e őt a homlokköves lény, de nem ment messzire a torony aljától.
Belökött balfelé egy hatalmas, kétszárnyú faajtót, és eltűnt a kiáramló ricsajban és ilatos gőzben.
- Ez a konyha! Gyere! - kiabált ki a sürgő-forgó tömegből, ahol úgy tűnt nincs két egyforma és felismerhető fajtájú lény. |
-Scytia? Öhm... É-én is nagyon örülök! -*nézett döbbent-csodálkozó tekintettel a vidám, tarka-barka kancára, aki még mindig körülötte ugrándozott.
Lilina rámosolygott a kancára, de egyszerűen képtelen volt megérteni, hogy egy ilyen vidám teremtés miért éppen a Rémségek szigetét választja tartózkodási helyéül...
-Öhm.. nos, hogyha nem bánod, Scytia, valóban ennék pár falatot, ha... ha esetleg akadna valami számomra. |
Biccentett, és nyugodt léptekkel bement, bár nem értette a megosztottság okát.
'Csak jövő hónapban jön a Játékok Hete....mi ez a badarság?' morfondírozott magában. |
Bólintott.
-Nos bemegyünk!Külön!-mondta amikor észre vette ,hogy külön vannak a ének és kancák. |
Nem szólt semmit, csak élvezte az éppen szép időt.
Nagyot szusszantott, mikor felértek a lépcsőn, és elébe tárult a szivárványos látvány. A hűs, párás levegő külön felüdülés volt a ménnek!
- Milyen szép! Érdekes, hogy bár ismerem a várost, nem becsülöm meg.....Hm...talán nem is lehet valamit, ami néha olyannyira beláthatatlan. |
-Köszönöm!-csak ennyit tudott mondani és közben haladt a lépcsőn. |
Döntött, és felügetett a lépcsőn.
- Mivel vállaltam, hogy vezetlek, maradok még. |
Bólintott bár remélte ,hogy a csődör vele tart.Lassan elindult a lépcsőkön.Szinte beleovadt színe miatt. |
Vállvonogatva felelt:
- Minek mennék? Sok dolgom van, és mégis semmi teendőm. Nincs okom itt időzni tovább, bár nem is várnak sehova.... |
-Te is jösz? |
Lassan elérték a sugárút végét, és így a tolltépázó tömeg is megritkult. Nagyot sóhajtott megkönnyebbülésében.
Aztán egy gyönyörű, egyszerű, hihetetlenül széles fehér lépcsőre bökött fejével.
- Csak menj fel, és ott a tér! |
Felnevetett.Ő viszonylag gyors tempóban haladt.Néha nyerített egyet így minden más lény arréb lépett.
|
Megrázta sörényét.
- Jó! A lények a városunkat általában vagy elsőre megszeretik, bár rémítő, vagy sosem szokják meg.....Kevesen vannak, kik idővel beszoktak. Sok szép hely van benne. Majd meglátod. Ahogy sok....khm...érdekes is.
Lassan leértek a hídról.
- Áh - rázta meg szárnyait - megkönnyebbülés! Nem kedvelem az ilyen trükköket. A város építője odavan értük, de sokan nem is értjük Úrnőnk miért őt jelölte ki a feladatra.....Olyan...bizarr néha! - keresgélte a szavakat.
Csapott egyet farkával.
- Mindenesetre ha jégelemű vagy, attól még származhatnál innét, vagy hasonló helyről, de én örülök, hogy sok újdonság lep majd meg! Érdekes lehet azzal az elemmel...Én eredetileg Sötétségbeli vagyok, de alig használom - legyintet - Megtalálod majd itt a magad társaságát! Itt mindenkire vár egy kis otthonos szeglet - mosolyodott el szélesen.
Közben továbbmentek, és a hatalmas utca kitárult előttük. Mint valami zsibvásár! Ezernyi hang, illat, lény tobzódott itt mindennapi életét intézve, de egy idegennek úgy tetszhetett, mintha nemzeti ünnepnapot tartanának. Leonardo kissé berzenkedve nyomakodott a tömegben, mert itt még az ő hatalmas termete is mindennapi volt, és nem is engedtek utat egykönnyen.
- Alig hiszem el! Az erisziek mind köztiszteletben állnak ebben a városban! Most meg... - kiáltotta hátra Jezzynek, mert megfordulni sem bírt. |
-Áhh!Most járok eéőször ilyen helyen.-mondta.
-De szerintem csodás hely!És jég elemű vagyok...ezért nem származok innen!-mondta és lenézett a hídról először kissé megijedt de egyre jobban megtetszett neki. |
Kényelmes tempóban mentek felfelé, míg végül elértek a lenyűgöző hídhoz. Kecsesen, illúzióba illően súlytalanul ívelt egy rémítően feneketlen, ködös szakadék felett a város másik részébe.
Mindenütt kis szivárványok látszottak a párában, ahogy átmentek a fehér (és így a ködben szinte láthatatlan) hídon. Szép volt és iszonytató annak, aki tériszonyos!
Csak páran mentek át mellettük, így kissé kísértetiésnek tetszett a ménnek az átkelés. Hiába, az eriszieket is érhették itt meglepetések! Neki meg hiába volt szánya, ahogy patája is eltűnt a szürke gomolyásban, és úgy érezte elnyeli a semmi, összeborzongott.
Hogy legyőzze riadalmát beszélni kezdett:
- Számodra milyen a város? Sokaknak rémítő és idegen, de szerintem meg lehet szokni...sőt, meg is lehet szeretni! - győzködte kissé saját magát is - Vagy talán azon kevesek közül való vagy, aki hasonló helyről származik? - fordult kissé hátra. |
[593-574] [573-554] [553-534] [533-514] [513-494] [493-474] [473-454] [453-434] [433-414] [413-394] [393-374] [373-354] [353-334] [333-314] [313-294] [293-274] [273-254] [253-234] [233-214] [213-194] [193-174] [173-154] [153-134] [133-114] [113-94] [93-74] [73-54] [53-34] [33-14] [13-1]
|