|
Témaindító hozzászólás
|
2006.08.14. 15:31 - |
 Harsogó vidáman vágtázott át a síkon. Ez a hely elég kopár volt...Kőpadló, kőpadló, ameddig a szem ellátott....Szükre ég és körben csak horizont....Ami elég nagy hazugság és illúzió volt, mert vágtathatott valaki élete végéig, akkor sem érte el a szélét. Mert nem volt. Néha egész megdöbbentő dolgok bukkantak elő itt-ott, de csak nagyritkán! Főleg a szabad tér volt az, ami élvezhetővé tette az életet itt, bár amenyire Harsogó tudta, itt senki sem élt.
Ott egy Kapu. Azon jött be, igen. Sokat, akár napokig kellett futni, míg egyet találni lehetett. Ezek vezettek ki és be. Közben pedig néha....
Házak, ahol a világ legfurább utazói fordultak meg, néhanapján, vagy épp az idők kezdete óta üresen álltak. Itt egy liget, ott egy tó.....Sosem lehetett felkészülni...És minden vándorolt!!!!
Ez volt az, amit igazán nehéz volt megszokni: a Dimenzió néha úgy gondolta, hogy át kell alakulnia és minden tovatűnt, abszolút máshova.
Ezért is jelentette ez a Dimenzió az abszolút szabadságot: nem volt mihez tájékozódni! Csak úgy ment az egyszarvú, ment és ment, akadályok nélkül, néha pedig érdekes dolgokra bukkant. |
[508-489] [488-469] [468-449] [448-429] [428-409] [408-389] [388-369] [368-349] [348-329] [328-309] [308-289] [288-269] [268-249] [248-229] [228-209] [208-189] [188-169] [168-149] [148-129] [128-109] [108-89] [88-69] [68-49] [48-29] [28-9] [8-1]
 -Hát, nem csodálom, látszik, hogy ilyenkor sok dolguk van a felszolgálóknak...-jegyezte meg, és ő is belekortyolt a maga italába.
-Egész jó... ki tudja, ez a hely mi mindent tud még kihozni magából.-mondta, a sok furcsaságra gondolva, amin ezen a helyen kersztülment. |
 Ő sosem mosolygott, de sötét szemében élet táncolt.
Nemsokára visszatért a pingvin, két hatalmas tállal.
Amon és Névtelen pihenőhelye közt állt egy asztal, arra egyensúlyozta fel őket a meggyötört pingvin. Kimerülten sóhajtott, meghajolt, és otthagyta őket.
- Megjött a gyümölcslevünk.... - jegyezte meg.
- Hm...meg sem kérdezte kívánunk-e valami mást - tette még hozzá gúnyosan, azzal a tál fölé hajolt, és belekortyolt. |
| Amon figyelte, milyen gyorsan készítik az ételeket és hordják ki. A törpök hirtelen dalra fakadtak, és bár Amon próbálta türtőztetni magát, nem bírt megállni egy halvány mosolyt... |
Sötét pillantását lekapta a fogadósról, aki ide-oda sürgött-forgott, és a pingvinre emelte.
Kis szünet után végül így szólt:
- Ha tartotok egyszerű vizet, vagy friss gyümölcslevet, akkor elfogadnék egy tállal.
A pingvin szinte rögtön készségesen biccentett, és elindult egy lengőajtó felé, amin a társai már tálcákkal sorjáztak kifelé, a törpök meg egyre jobban felvidultak a tálcákon csücsülő kupák tartalmától...... |
Csodálkozón nézett a hirtelen bevonulókra, hisz eddig még sosem látott törpöket. De a pingvinszerű lények se voltak kevébé érdekesek, és hirtelen az egyik odatotyogott hozzájuk.
-Jó napot! Adhatok egy étlapot?-kérdezte, de Amon még mindig nem ocsúdott fel, majd végül kinyögte:
-Ö... étlapot? Köszönöm, én most nem kívánok enni. Névtelen?-nézett a pegazusra, aki még a fogadóssal volt elfoglalva. |
Ő is a fogadósra pillantott.
Az újra hadarni kezdett:
- A fogadó csak most kelt életre! Itt nem nagyon laknak....illetve a fákon laknak, de azok sosem jönnek le. Szóval a vendégek csak ezután érkeznek majd.....Pár száz évig holt szezon volt itt...
Mintegy végszóra hirtelen fáklyák lobbantak a teremben mindenütt, és az eddig néma és hideg kandallóban is, a sarokban, hatalmas lángolás kezdődött. Névtelen örült, hogy nem a kandalló mellett telepedtek le: nem kedvelte volna a hatalmas hőt, ami az óriási kandallóból áradt kifelé. Itt éppen kellemes volt neki a meleg.
A nagyobb meglepetés csak most következett: törpök özönlöttek be a fogadóba! Hamarosan már folyamatosan nyílt és csukódott az ajtó, lények siettek be a vihar elől.
És ki tudja honnét, határozottan pingvinszerű felszolgálók kezdtek a vendégek felé totyogni.... |
A biccentésre kicsit felengedett, de még mindig bizonytalan volt egy kicsit. Figyelmesen hallgatta a párbeszédet, és ő is a párnák felé indult, majd mikor elhelyezkedett, meglepve tapasztalta, hogy milyen kényelmesek. Körülnézett, de rajtuk kívül nem látott senkit.
-Hogyhogy nincs itt senki?-kérdezte.-Itt nincsenek más lakosok? |
Megnyugtatóan biccentett.
- Fogadós? - kérdezte a kövér lényt.
- Igen! Igen, igen, igen, igen! Ti pedig a kedves vendégek vagytok! Nagy örömmel üdvözöllek!
A lény összecsapta két kézforma végtagját, mire hihetetlen dolog történt!
A terem megtelt egy tökéletes kocsma kellemes kellékeivel, asztalokkal, székekkel, medencékkel, heverőkkel, lobogó fáklyákkal és tűzhelyekkel....
Bárki jött volna ide, pompás pihenőt lelhetett volna!
- Foglaljatok helyet! Foglaljatok helyet! - lihegte a lény két nagy párna felé intve.
- Köszönjük - biccentett Névtelen, és célbavette a párnát.
A fogadós közben mellette kocogott, és locsogott:
- Jaj de örülök! Már rég nem járt itt senki! Nagyon-nagyon rég! Ami pokol egy fogadónak! De most, hogy annyira változik a világ - itt Névtelen fülelni kezdett - bizonyára majd jönnek többen is!
- A Sötétség végére célzol? - kérdezte óvatosan.
- Igen! Bizonyára kihat majd ide is!
A pegazus ráhagyta. A dimenziók mindig furcsa vidékek voltak, ki tudja mit hoz majd ide a világ változása.... |
| Összerezzent a hirtelen előbukkanó illetőre. 'Hát ez honnan került ide?'gondolta. Gyanakvóan nézett rá, majd Névtelenhez fordult, értetlen tekintettel. |
Nagyot sóhajtott.
Neki elég volt annyi, hogy megmenekültek, és kedve lett volna lefeküdni a kőre, de végül nem így lett.
Egy kövér illető tűnt fel nem messze, összecsapta a kezeit, és hadarni kezdett.
- Vendégek! Vendégek! Jaj nekem! |
Amon érzékeny fülével tisztán hallotta Névtelen küzdő lélegzetvételét, mikor a vihart próbálta mérsékelni. Mikor a csődör végre a földre került, hatalmas megkönnyebbülést érzett, és gyorsan a fogadó felé suhant, látva, hogy Névtelen követi. Végül mindketten sikeresen beértek, és Amon utólag fogta fel, hogy halálos életveszélyben volt... kifújta az ez idő alatt felgyülemlett feszültségét, majd szétnézett a tágas csarnokban.
-Nincs itt senki?-kérdezte. Hangja visszhangzott. |
Érezte a levegő rengését, ahogy a villámok a talajnak csapódtak mögöttük, és érezte, ahogy a pusztító égiháború tomboló szélsárkányai és zúgó víztömege egyre közelítenek....közelítenek....
Aztán, ahogy a résből kilövell a sziklát átfúrt patak, Amon bevágtázott a lombok alá, Ő meg beszáguldott a biztos levegőbe.
Komoly erőt kellett kifejtenie, hogy lefékezze magát, és a már így is fáradt pegazus elkeseredetten küzdött saját lendülete ellen. Aztán bevágott röptébe az őt utolért orkán, és Névtelen élete legnagyobb küzdelmében találta magát!
Ha a fának csapódik, ha kisodródik, vége van!
A szárnyas lény összeszorította fogait, és felszabadította mágikus hatalmát! A vihar túl erős volt, nem tudta uralma alá hajtani (eltüntetni végképp nem!), sem erőt meríteni belőle, mert túl nagy és túl vad volt az elemek pusztítása körötte!
De annyit elért, hogy érezte mikor merre mozdulhat, és merre nem szabad repülnie.
Nem tudta meddig dobálta papírdarabkaként őt a vihar, de végül összecsukta szárnyait, keresztülzuhant egy örvényen, és éppen fékezve, lepuffant a talajra.
Elképedt!
Amon ott állt nem messze tőle!
Összehajtotta szárnyait, hogy ne ragadja el a szél, és odaküzdötte magát a kancához.
- Be kell mennünk! - üvöltötte, de ő is alig hallotta a hangját, így a fogadó felé intett fejével. |
| Amon a tájat és a furcsa házat fürkészve hasonló dolgokról kezdett elmélkedni, közben figyelmesen hallgatta Névtelent. Az utolsó mondatra-és a mennydörgésre-összerezzent, majd a csődör kiáltására egyből száguldani kezdett a legközelebbi fedett hely irányába: a gigantikus fa alá. Mikor földet ért a száraz helyen, aggódva nézett Névtelen felé.'Vajon nem lesz semmi baja?'tűnődött... |
Ahogy suhant előre, lefelé pillantva figyelte a tájat.
A talajt, ami itt-ott foltokban átadta helyét a szürke kőpadlónak, ami régen borította a dimenziót, a helyenként füves, bokros pusztákat, a zöld, árnyas erdőket, és a különböző épületeket, amik néha egy-egy villanásra létrejöttek, majd eltűntek.
Névtelen türelemmel repült tovább.
Aztán hirtelen, pont előttük, talán egy órányi távolságra, feltűnt egy egyszerű, hosszú, földszintes fehér épület.
Az ablakokból fény röppent ki az üres tájra, és a szó szerint gigantikus, itt-ott álló, rettenetesen hatalmas fákra, amik most tökéletesen sík, füves alföldön álltak. Olyan hatalmasak voltak, hogy Névtelen nem volt biztos benne, hogy komolyabb légvarázsok nélkül élve repülhetne fel a palota-kiterjedésű koronákba. Ha a nyomás, meg a levegő nem jelent gondot, egész városok lehettek volna a néhány fa lombjai közt! De valóban kevés ilyen fa állt.
'Talán kihalóban vannak....Sehol sem látok csemetét...Humm.....Miyen lehet, ha egy ilyen óriás kidől????' gondolta a fákat nézegetve.
A ház éppen az egyik fa előtt ált, bizonyára a lombok mindentől megvédhették, ezért lehetett könnyű zsindelyteteje....
'Ezeknek a fának egyetlen gallyacskája elég lehetett a tetőre, és még maradt is tüzelőnek!'
Furcsa paradoxon volt az alant legföljebb térdig érő, ritkás, selymes, de száraz, sárga fű.
'No igen...A lombok minden vizet elfoghatnak...Csak a fák nélküli részeken lehet normális a fű....Márha esik itt egyáltalán.....Hát igen, a Mágia mindig tele van meglepetésekkel!'
Sosem látta ezt a tájat, bár ez, mivel ismerte a dimenziót, nem lepte meg.
Leereszkedett Amonhoz.
- Sötétedik... - mondta
Igen.....ha az Idő meg is jelent itt, és lassabban, vagy máshogy járt, mint a dimenzión kívül, most határozottan esteledett. Emiatt tűnt fel messziről a ház jópár ablaka.
- Nem hiszem, hogy véletlenül jutottunk épp ide. - zengte, mint mindig, komoran - Talán menjünk oda! A fogadók, bár ugyanúgy eltűnntek és megjelennek a Végtelenben, mint minden más, azért sosem tűnnek el örökre, sosem szűnek meg...Biztos szállások....Mégha némelyik évszázadokig üresen is áll, mikor eljön az ideje, mikor meg kell jelennie és léteznie kell arra a célra, amire létrejött valaha, olyankor mindig tökéletesek! Olyan is van, amelyik mindig működik.....Így megbízhatóak találom ezt a házat is...Még ha soha nem is láttam korábban...
Mintha csak a szavait akarná megerősíteni, hirtelen mennydörgés rázta meg a vidéket!
Minden felől hatalmas, éjszín viharfelhők közeledtek, záporoztatva a hatalmas villámokat, és a belőlük lefelé zúduló víztömeg tömör vízfüggönyként száguldott a két lénye felé.
- Úgy látszik mégis szokott itt esni! Nem csoda, hogy a fogadó a fa tövébe települt! Nekem a vihar az elemem, de ez akkor is sok! Fuss Amon! - kiáltotta zengőn, azzal a magasba lendült, a kanca fölé, hogy védje, amennyire lehet, ha elkapja őket az ősvihar. |
Névtelen után lebegett.
-Persze, szívesen veled jövök, ha nem bánod.-majd, mikor Névtelen bólintott, elindultak a messzeség felé... |
Kiértek a fák közül, így a csődör a levegőbe lendült.
Nem olyan magasan, aztán megállt, és egy helyben lebegve lenézett.
- Velem jössz? - kérdezte lekiáltva mély hangján. |
| -Rendben.-mondta, és Névtelen után ügetett. Azon merengett, vajon mi történhetett vele, hogy elájult. Tekintete a távolba révedt... |
Hátralépett, hogy a kanca felállhasson, és nyugodtan válaszolt, miután megbizonyosodott róla, hogy Amon jól van.
- Nincs miért bocsánatod kérned. Mit rontottál volna el? Azt akartam, hogy felébredj, azért szóltam Hozzád Erővel.
Szisszent a levegő, ahogy csapott egyet a farkával.
- Mennünk kellene. Az aranyerdő nem jó hely hosszú időzésre. Az iménti eset is azt mutatja.
Megfordult, és elindult ki az erdőből. |
Önkívületi állapotában egyszercsak meghallotta Névtelen szigorú hangját. Még eszméletlenül is önkéntelenül összehúzódott a szigorú hangnemre, majd hirtelen kinyitotta szemeit. Egy pillanatra megijedt a pegazustól, de mikor látta, hogy Névtelen az, kicsit felengedett. Félénken felállt.
-Bo...bocsánat... valamit elrontottam?-utalt a szigorú hangra. |
Névtelen szemei nagyot villantak.
Odadobogott a kancához, és föléhajolt.
Magába gyűjtötte kósza erejét, és megérintette egyik szárnyával Amon szarvát.
Komor és kifejezéstelen lett az arca a koncentrálástól, ahogy a baj után kutatott.
'Ez valami kóbor varázslat...De mi okozta?' töprengett gondterhelten.
Végül mormogni kezdett magában, és sikerült eloszlatnia a varázst. Nem volt könnyű, sok erejét elvette, de nem is volt akkora a baj, mint félt tőle.
- Amon Lhaw! - szólt szigorú hangon, a rózsaszín-bíbor lény arcát figyelve. |
[508-489] [488-469] [468-449] [448-429] [428-409] [408-389] [388-369] [368-349] [348-329] [328-309] [308-289] [288-269] [268-249] [248-229] [228-209] [208-189] [188-169] [168-149] [148-129] [128-109] [108-89] [88-69] [68-49] [48-29] [28-9] [8-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Harsogó vidáman vágtázott át a síkon. Ez a hely elég kopár volt...Kőpadló, kőpadló, ameddig a szem ellátott....Szükre ég és körben csak horizont....Ami elég nagy hazugság és illúzió volt, mert vágtathatott valaki élete végéig, akkor sem érte el a szélét. Mert nem volt. Néha egész megdöbbentő dolgok bukkantak elő itt-ott, de csak nagyritkán! Főleg a szabad tér volt az, ami élvezhetővé tette az életet itt, bár amenyire Harsogó tudta, itt senki sem élt.
-Hát, nem csodálom, látszik, hogy ilyenkor sok dolguk van a felszolgálóknak...-jegyezte meg, és ő is belekortyolt a maga italába.
Ő sosem mosolygott, de sötét szemében élet táncolt.