Témaindító hozzászólás
|
2006.05.01. 19:39 - |
Michaelangelo elfáradt. Hosszú út vár még rá, minek szenvedjen? Ha siet, véthet egy ostoba, felesleges hibát és megsérül és sosem ér célba. Jobb, ha lassabban jár és tovább él. Jobb, ha vigyáz magára és minden rendben lesz. Annyira nem sietős a dolga.
Kényelmesen leszállt, a maga feszes, örökké elegáns és hatalmas-terjengős módján, majd behúzta a szárnyait és körülnézett.
'Szép, virágos, tavaszi mező, friss fűvel. Sehol senki és semmi. Jó!'
Azzal élvezettel legelészni kezdett, nem kímélve füvet és virágot. Elvégre ínyenc volt!
|
[457-438] [437-418] [417-398] [397-378] [377-358] [357-338] [337-318] [317-298] [297-278] [277-258] [257-238] [237-218] [217-198] [197-178] [177-158] [157-138] [137-118] [117-98] [97-78] [77-58] [57-38] [37-18] [17-1]
*Evián a vakítő világosság miatt behunyta szemeit. Amikor kinyitotta, egy tünde üld előtte.
Hirtelen nem tudta mitévő legyen. Fusson el, vagy maradjon itt ?
Végül hátrált néhány lépést, hogy kartávolságon kívülre kerüljön.*
- Félnem kéne ? - *kérdezte halkan.
Nem tudta eldönteni, hogy most Amaurëa Estel ül előtte, vagy más. Egyre csak a szempárt fürkészte, addig, amíg meg nem bizonyosodott, hogy a kanca áll előtte egy kicsit más testben...* |
*A csődör még alig fejezte be mondatát, mikor a Nap lebukott a horizonton, és legvégső fénysugarait vetítette a tájra. Ebben a pillanatban, mikor a Nap utolsó sugarai elérték a hófehér kancát is, hirtelen vakító villanás törte meg az egyre növekvő szürkületet, és többé már nem Amaurëa Estel állt Evián előtt... Illetve nem megszokott formájában. Az unicornis előtt most egy kecses, fiatal tünde lány ült a fűben, bánatosan pislogva fel szép szemeivel... És ha máshonnan nem is, a szemei mindenképp elárulták kilétét. Ugyanazok a szemek nézte Eviánra ennek a lánynak az arcáról, mint amit korábban Amaurëa Estel tekintetén látott!*
*Aztán a lány megszólalt, Amaurëa Estel hangján:*
-Még most sem félsz? -*kérdezte szelíden a lány.* |
*Evián elmosolyodott.*
- Mitől ilyednék Én meg ? - *kérdezte halkan.*
- Nem olyan könnyű engem megijeszteni... |
*Amaurëa Estel riadtan pillantott Eviánra, aztán felsóhajtott, és ismét nyugodt volt.
-Nem tudsz segíteni... Esetleg annyit tehetsz, hogy megígéred nekem, hogy nem fogsz megijedni. -*mondta csendesen Amaurëa.* |
*Eviánnak feltűnt a kanca riadt arca.*
- Valami baj van ? Esetleg tudnék valamiben segíteni ? - *kérdezte segítőkészen, bár nem látott semmiféle problémát, vagy problémát jelentő jelenséget.* |
-Amaurëa Estel. -*felelte csöndesen mosolyogva a kanca.* -Mégegyszer nagyon köszönöm a segítséget, Evián.
*Ezután felpillantott a napra. Az lassan már lehanyatlóban volt...* ~Jajj, ne!~*gondolta riadtan.* ~Mindjárt lemegy a nap!
*Estel minden nap, pontosan naplementekor, mikor a Nap az utolsó sugarait veti a földre, átalakult... Néha nappal is megesett vele, de naplementekor mindenképp bekövetkezett.* |
- Szíí .... Szívesen - *dadogta Evián.
Összeszedte magát, és úgy folytatta.*
- A nevem Evián. - *felelte a kérdésre.*
- És az Ön becses neve ? |
*Amaurëa hálásan pillantott az idegenre, mikor patái alatt újra a rét puha füvét érezte.*
-Hannon le. -*mondta és finoman elmosolyodott.* -Nagyon köszönöm.
*Ezután megrázta magát, hogy farkából, sörényéből és szőréből kirázhassa a port, majd ismét az unicornis felé fordult.*
-Megtudhatnám esetleg a megmentőm nevét? -*kérdezte ártatlan mosollyal, szép szemeit az ismeretlen meleg tekinetébe fúrva.* |
*Evián továbbra is a szempárt nézte. Aztán visszazökkent a valóságba.*
- Igen, persze, segítek.
*Lehajtotta a fejét, és szarvából kötél nyúlt ki. Mintha egy hatalmas kígyó lett volna a kötél, körbefonta a bajbajutottat, és kiemelte a gödörből.* |
*Amaurëa Estel segélykérően pillantott fel az idegen unicornisra.*
-Segítenél? -*kérdezte szinte esdeklő hangon.* -Egyedül nem bírok kimászni... |
*Evián a közelben bóklászott, amikor egy sikolyt hallot. Beügetett a rét közepére.
Egyszer csak egy mély gödör előtt találta magát. Benézett a gödörbe, és egy gyönyörű szempár nézett vissza rá.* |
*Amaurëa Estel csöndesen vágott át a virágos réten. A tágas mező közepe felé tartott, és gondolataiba mélyülve emelgette lábait, oda se figyelve, hova lép. Aztán egyszer csak már nem érzett szilárd talajt a patái alatt... Estel hirtelen sikoltva eltűnt egy fűvel gondosan betakart, sötéten tátongó verem mélyén...* |
*Büszkeüstök Illu után vágtatott.* |
- Nagyszerű! Akkor irány a titkos bejáratunk! - kiáltotta vidáman, majd előrevágtatott. |
- Arra megyünk, amerre te akarod ! És hajlandó vagyok veled gyalogolni. Nem lesz semmi bajom, ha kivételesen a földön közlekedek, nem meg a levegőben... - *mosolyodott el Büszkeüstök.* - És megígérem, hogy semmiről nem fogok szólni senkinek sem. |
- Akkor irány a játszóterünk!!! - kiáltotta vidáman.
- Vagyis a cseppkőbarlang! - tette hozzá magyarázólag.
- Nincs messze és én nem repülhetek, szóval ha gondolod várj meg a barlangrendszer bejáratánál! Bár....van egy másik, közvetlen bejárat, de az titkos, szóval meg kell esküdnöd, hogy nem árulod el senkinek! És akkor kénytelen leszel gyalogolni velem... |
- Kár... - *mondta Büszleüstök.*
- Igen, Én biztos hogy veled megyek Illu ! - felelte *Büszkeüstök.* |
- Biztos vagy benne? Sajnáom. Büszkeüstök, Te biztos jössz? |
-Sajnos nem.-felelte-Hosszú az út hazáig, és addigra elfáradom. |
[457-438] [437-418] [417-398] [397-378] [377-358] [357-338] [337-318] [317-298] [297-278] [277-258] [257-238] [237-218] [217-198] [197-178] [177-158] [157-138] [137-118] [117-98] [97-78] [77-58] [57-38] [37-18] [17-1]
|