|
Témaindító hozzászólás
|
2006.04.18. 10:37 - |
 * Khorall rövid repülés után meg is érkezett a patak mellé. Könnyed mozdulattal leszállt, majd megállva a kis patak mellett elkezdett inni. * |
[509-490] [489-470] [469-450] [449-430] [429-410] [409-390] [389-370] [369-350] [349-330] [329-310] [309-290] [289-270] [269-250] [249-230] [229-210] [209-190] [189-170] [169-150] [149-130] [129-110] [109-90] [89-70] [69-50] [49-30] [29-10] [9-1]
 Draugherit hallotta párja kiáltását.
- Minek jöttél hozzám, ha nem szeretsz?! - kiáltotta oda felmérgesedve.
- Nem kötelező velem élni, ha nem vagyok elég jó! Nyugodtan hagyj el! |
 *Fekete Álom büszkén felszegett fejjel, csendben állt ugyanazon a helyen, ahol eddig. Nem mozdult, csak fejével követte a távozó rémcsődört, míg az bele nem veszett a homályba. Tudta, hogy nagyon megbántotta Draugheritet, de nem tudott mit tenni.*
-Már megszokhatta volna... -*suttogta maga elé.* -Egyáltalán, miért akarta, hogy hozzá menjek, ha... -*inkább keserű vállvonással fejezte be mondatát.*
*Fekete Álom mindig szűkszavú és csöndes volt. Sokat tudott, de keveset beszélt, és azt is mindig csak akkor tette, ha kellett, épp ezért mindig titokzatos benyomást kelltett másokban. Ha megszólalt is, mindig csöndesen, ellentmondást nem tűrő hangon tette ezt. Elvárta, hogy kéréseinek, rövid parancsainak, utasításainak eleget tegyenek. Szigorú és büszke volt, de nemcsak másokkal. Saját magával is éppoly keményen bánt, sőt, sokkal többet követelt meg önmagától, mint másoktól... Büszke, fenséges és nemes jellem volt, mindig állta a szavát, még akkor is, ha az élete múlott rajta, nem szerette az aljasságot, az árulást, az erőszakot, és mindig kiállt az igazságért meg a becsületért. Nem kedvelte a harcot, de könnyedén megvédte magát, ha kellett és jól tűrte a fájdalmat is. Sosem ítélt elsőre, ezért nehéz volt bármiféle benyomást tenni rá. Nem becsülte le ellenfeleit, amíg egy kis tapasztalatot nem szerzett. Szinte képtelenség volt átverni őt.
Álom mindig nagylelkű volt, becsületes, és önálló. Sosem szerette, ha pátyolgatják. Talán ezért is szeretett bele Draugheritbe. Tudta, hogy a csődörnek jobb dolga is van, mint állandóan őt óvni-védeni. És Álom nem is tartott rá különösebben igényt. Persze azért jól esett neki a törődés és a gondoskodás.
Fekete Álom sokkal kevesebbet mondott ki, mint amit gondolt, és az érzelmeit is legtöbbször elrejtette lelke méllyére. Persze ha nagyon aggódott, vagy nagyon szeretett, ha féktelenül örült vagy szörnyen bánatos volt, az meglátszott rajta... Alig nevetett, és egy-egy őszinte mosoly is csak nagy ritkán futott át arcán. Ezek is legtöbbször csak akkor, ha Draugherit vele volt...*
~Túl érzékeny!~*gondolta magában, majd elkomorodott. Az jutott eszébe, hogy ő maga is épp ilyen, csupán annyi a különbség, hogy ő nem mutatja ki... Nem mutathajta ki! Nem erre nevelték...!*
~Mindegy, akkor is túldramatizálja a dolgot! Ő is pontosan tudja, hogy nagyon sokat jelent nekem, és hogy nagyon sokra tartom... Szeretem! ~*gondolta magában.*
-Draugherit! Tudom, hogy hallasz! -*szólt Álom, de nem nézett semerre. Büszkén kihúzta magát, de közben a földet nézte.*
-Elmegyek. -*jelentette ki.*
~Ha majd befejezted a duzzogást, utánam jöhetsz!~*tette hozzá magában, de csak gondolatban. Nem akarta még jobban megsérteni párját. Tudta, hogy így is nehéz dolga lesz, Draugherit nagyon makacs tud lenni. Pont mint ő... ezen megint elmosolyodott, de ez a mosoly épp csak átfutott komoly, büszke arcán aztán el is tűnt.*
*Ezután Álom csendesen megfordult, és ő is besétált a fák közé...* |
Draugherit végighallgatta a párbeszédet. És lehiggadt.
Aztán odavánszorgott a patakhoz a maga szakaszán.
Majdnem benőtte a növényzet, de egy kis részen épp akkora tiszat folt maradt meg, hogy láthatta az arcát.
'Igazam volt.' beszélt gondolatban a tükörképhez.
'Most is csupán rámparancsolt.... Legyek nála különb!......Ezek szerint egyetlen összetűzés elég lenne, hogy a szemében ilyen mélyre süllyedjek.....Eddig se tartott ezek szerint valami sokra....De akkor minek jött hozzám?!' merengett keserűen a képe felett. |
 -Hehe. -*vigyorgott kajánul Frehar, miközben feltápászkodott a földről.*
-Azt hiszem, most nagyon a lelkébe tiportál, kedvesem! -*ezzel egy utolsó, undok mosollyal lehajolt, hogy felvegye a földre hajított őztetemet.*
-Kotródj! -*sziszegte indulatosan Álom.* -Nem akarlak többé itt látni!
-Óóóóó! -*vigyorgott kajánul, és gonosz kis dallamba húzta hangját.* -Érzékeny témára tapintottam?
-Semmit sem tudsz! -*suttogta Álom egy kicsit hangosabban. Hangja indulatos és ingerült volt.* -Hordd el magad!
*Frehar vállat vont.*
-Ahogy akarod! -*felelte, majd ahogy elhaladt Álom mellett, gúnyos vigyorraé odakínálta neki az őzet.*
-Nem kérsz?
*Álom undorodva elfordította fejét, és megvetően felhorkant, de továbbra is büszkén, tiszteletet parancsolóan állt ott.*
-Ahogy gondolod. Te tudod. -*vont ismét vállat a rémló, és elindult. Majd gonoszan vigyorogva Álom füléhez hajolt, és belesuttogta.*
-Köszönöm.
*Ám hangja cseppet sem volt hálás, sokkal inkább gúnyos, kaján és provokáló.*
-Remélem, a párod nem ment túl messze, cicám... Bajban leszel, ha megint találkozunk, szívecském... -*sziszegte kéjjesen vigyorogva, azzal elléptetett...* |
Draugherit rábámult a párjára. Az nem valószínű, hogy észrevette volna, hiszen csak egy nagy adag láng volt.
Nem szólt egy szót sem, csak leviharzott a másik lényről.
Egyenesen Álomnak tartott, de az utolsó pillanatban tűzgyűrűként körbeölelte.
- Szóval különb legyek mint ő? Mert egyébként mennyire tartasz? - surrogta (és remélte, hogy a hangjából nem hallatszik ki a fájdalom, ami a belsőjében tombolt), majd lekavargott a kancáról és bezúgott az erdő fái közé.
Nem ment messze, mert nem tudta a másik lény nem akar-e ártani Álomnak, de nem is maradt a patak partján. |
*Álom talpra állt, és büszkén kihúzta magát. Fejét nemesen felszegte, és szigorú, parancsoló hangon szólalt meg:*
-Elég volt! -*mondta ellentmondást nem tűrően.* -Ereszd el őt, Draugherit! Légy különb nála! |
- Nem gondolom. Nem is próbállak ki. De azt is tudom, hogy így csak akkor állhatsz fel, ha én akarom.
Azzal, mivel eddig tüzes mivoltára való tekintettel nem nehezedett teljesen a másikra, most rálépett, hagyta, hogy nem csekély súlyának legalább fele a forrósággal együtt a kegyetlen teremtményre nehezedjen.
- Nos, sok-sok módja van, hogy rávegyelek arra, hogy kimondd, amit akarok. Ki akarod próbálni? |
-Érdekel is engem a párod! -*morrant utálkozva Frehar. Aztán mikor a félsárkány tűzzé vált Freharon volt a nevetés sora. Gonosz, gúnyos hangon nevetett. Sőt, inkább csak egy kis mély, döcögős kuncogás volt az egész.*
-Komolyan azt hiszed, hogy megijedek egy kis lángtól? -*vigyorgott gúnyosan.* -Én az Alvilág tüzes poklának mélyén éltem, többszáz, többezer évig! Ha a Fekete Tűz nem bántott, miből gondolod, hogy ez a kis szikra megárthat nekem? |
Draugherit felnevetett.
És a következő percben irdatlan ropogás és suhogás közepette lánggá változott! Az egész teste egy peguniformájú lángcsóva lett!
- Na! Marj csak belém! Nem érdekel, hogy éhes vagy! A páromat lökted fel!!! |
*Frehar megdöbbent. Elengedte az őzet, és a félsárkányra pillantott.*
-Korcsokkal nem állok szóba. -*morrant Frehar.* -Nem értem, mi bajod van, félsárkány. De ha okot akarsz, tessék: éhes vagyok. És nagy hiba közém, meg a prédám közé állni... Úgyhogy vedd le rólam a mocskos talpad, mielőtt tértdből leharapom.
*Utolsó szavainál valóban vészesen kivillantak hatalmas agyarai, és hangja is morgós, acsargós lett. Olyan volt, mint egy támadni készülő farkas.* |
Draugherit éktelen haragra gerjedt!
Felugrott, csapott kettőt a szárnyával és a ragadozó lényen landolt.
Az az oldalára dőlt a hirtelen súly alatt.
Draugherit a nyakára és az oldalára lépett egy-egy mellső lábával és rászegezte a szarvát a lényre. Belenézett a szürke lény szemeibe és sárkánymorranásokkal fűszerezve sziszegte:
- Egy jó okot mondj, hogy ne öljelek meg! |
| *Álom döbbent kis nyikkanást hallatott, ahogy a földre döntötték, és elakadt a lélegzete, ahogy nagy puffanással az oldalára zuhant.* |
| *Frehar csöndben osont a homályba burkolózó fák között. Vér szagát érezte... És meg is látta: a patak partján, nem messze a pegunival beszélgető szarvatlan unicornistól épp egy sebesült őzbak kortolyta szomjasan a vizet. Frehar halkan morgott, orrlikai kitágultak, izmai megfszültek... és kirontott a fák közül. Az egész csak egy pillanat műve volt, ahogy a hatalmas, rémületes csődör kitör a lombok rejtekéből és az őz után veti magát... A fekete kanca az útjában volt; félrelökte. Egy pillanattal később már állkapcsai közt szorongatta az őz kecses nyakát, erős agyarait méllyen az állat húsába méllyesztve... A fekete kanca a földre zuhant, de Frehar nem törődött vele különösebben. Zsákmánya most sokkal inkább lekötötte...* |
Draugherit még mindig a földet bámulta.
- Nem tudom....A Sötétség lényei kirajzottak.....Sok idekint kóborol.... - mormogta egy fának, ami épp rendkívül érdekesnek tűnhetett..... |
| -Ugyan, ne butáskodj. Mi bajom lenne? -*nevetett Draugheritre a kanca, és titokzatos pillantást vetett rá.* |
Draugherit végignézte Üstökösék távozását.
'Beszéltem vele. NAgyon különleges kölyök és nagyon szeret téged. Csak így tovább.' üzente Üstökös tudatába ritkán használt telepátiája felhasználásával.
Majd a kancához fordult. Végignézett rajta. A torka nevetségesen összeszorult. Végül csak megszólalt:
- Nem kellett volna. Látod, rendben vagyok.....Neked...nincs semmi bajod? - moromolta végül a földre szegezve tekintetét. |
*Fekete Álom időközben kilihegte magát, és most már meg tudott szólalni. Büszkén kihúzta magát, mint mindig, mielőtt beszélni kívánt.*
-Téged kerestelek! -*fordult Draugherithez.* -Nagyon aggódtam... Figyeltem az aurádat. Egy jó darabig nyomon is követtelek így, de aztán... egyszerűen megszűntél.
*Miközben kimondta a szavakat, torka elszorult, úgyhogy az utolsó szót már inkább csak suttogta.* |
 *Zenit is megállt, és csöndben hallgatta Draugheritet.
Aztán követte ki a patakpartra.
Amikor Draugherit döbbenten megállt, Ő elsurrant mellette, és odaügetett Üstököshöz. Szorosan mellé állt, és orrát belefúrta apja sörényébe.*
*Üstökös átölelte szárnyával Zenitet.
Biccentett Draugheritnek, és elindultak abba az irányba, ahonnan jöttek.* |
*Fekete Álom képtelen volt megszólalni. Egyrészt mert még mindig zihált a kifulladtságtól, másrészt az öröm szorongatta a torkát. Az afölötti öröm, hogy Draugheritet épségben látja.*
*Hogy valamit mégis csináljon elmosolyodott, és fejével biccentett a csődörnek.* |
Egy pillanatra megállt.
- Kívánom, hogy élvezd a csikókorod. Ne gondolj a Sötétre. A jövő csak akkor hozhat bajt, ha tartunk tőle. Neked pedig mostmár nincs rá okod.
Azzal kilépett a patakpartra.
- Álom! - kiáltotta döbbenten. |
[509-490] [489-470] [469-450] [449-430] [429-410] [409-390] [389-370] [369-350] [349-330] [329-310] [309-290] [289-270] [269-250] [249-230] [229-210] [209-190] [189-170] [169-150] [149-130] [129-110] [109-90] [89-70] [69-50] [49-30] [29-10] [9-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
* Khorall rövid repülés után meg is érkezett a patak mellé. Könnyed mozdulattal leszállt, majd megállva a kis patak mellett elkezdett inni. *
Draugherit hallotta párja kiáltását.
*Fekete Álom büszkén felszegett fejjel, csendben állt ugyanazon a helyen, ahol eddig. Nem mozdult, csak fejével követte a távozó rémcsődört, míg az bele nem veszett a homályba. Tudta, hogy nagyon megbántotta Draugheritet, de nem tudott mit tenni.*
-Hehe. -*vigyorgott kajánul Frehar, miközben feltápászkodott a földről.*
*Zenit is megállt, és csöndben hallgatta Draugheritet.