|
Témaindító hozzászólás
|
2018.08.30. 23:15 - |
Annyira nevetett, hogy már fájt az arca és alig kapott levegőt. Próbált szólni a többieknek, hogy ugyan hagyják már abba, mert mentem elájul, de azok mintha csak élvezték volna vergődését, eszükben sem volt abbahagyni.
Végül nem bírta tovább, először az oldalára borult, majd továbbgördült a hátára és mind a négy patáját az ég felé fordítva nevetett, mintha csikizték volna.
- Kérlek…. Ne… nem bírom… hagyjátok abba…! - zihálta, minden egyes szót úgy kellett kipréselnie magából.
De választ már nem kaphatott, mert egy világokat megrengető villámlásra riadt fel. Hirtelen azt se tudta, hol van. Szemeit erőltetve nézett körbe és lassan sikerült kivennie egy-két konkrét dolgot. Már emlékezett. Egy dombok között elrejtett barlangban feküdt, összegömbölyödve, szárnyait magára terítve, hogy kevésbé fázzon. Egy nyári estéhez képest kifejezetten hideg volt.
Kibambult a barlang száján a végtelen éjszakába. Annyi idő telt el. Vajon mi lehet velük? Hova sodorhatta az élet az ő legjobb pegazus barátját, Asylont és az ő egyetlen Evenionját? Bár az emlékezete az évek során egyre tompult és már nem emlékezett annyira pontosan közös kalandjaikra, tudta, hogy az érzés, amit belül érzett, sosem fog megváltozni, akárhogy is változzanak az idők és akármennyire is távol kerüljenek egymástól.
- Remélem nagyon vigyázol rá, barátom. |
[51-32] [31-12] [11-1]
| Némán figyelte a két szárnyast, ahogy egymással szócsatáznak. Végül csak legyintett a szárnyával.
- Szerintem máris túl sok energiát fektettetek belém. Jól vagyok, el vagyok, ne okozzatok magatoknak és a társaitoknak fejtörést. Majd kiderül, amikor ki kell, hogy derüljön, ki is vagyok és kik között a helyem.
Ismét kajánul elmosolyodott.
- Azért annyira nem kell ám engem félteni. - vigyorogva beszélt - nézzétek! - szőrét, szárnyait és szarvát először vakítóan kifehérítette, már bántó mértékben fénylett a sötétben, majd fokozatosan elsötétítette magát, olyannyira, mígnem észre sem lehetett venni a barlangban. Aggasztó volt azonban, hogy ilyenkor nemcsak ő maga változott, hanem a közvetlen közelében minden. Az a néhány élőlény, ami a föld alatt bújt meg a vihar elől, most menekülni kezdett Zenit közeléből, miközben a fiatal peguni szemei is sötét árnyalatba fordultak, teljesen más karakterűvé téve ezzel arcát és egész mivoltát. Aki élesen látott még a legnagyobb sötétben is láthatta csak, milyen élvezettel tölti el a pegunit az erő és a mágia, ami átjárja és körülveszi. |
A két fekete lény újra összenézett. Herunak nem voltak szavai. Golden Greennek viszont igen.
- Fájdalmas a történeted. Sajnálom, hogy nem találtak rád a társaid. Sajnálom, hogy úgy érzed a magány lett az osztályrészed. Az emlékeid hiánya hatalmas akadály, de épp ezért intelek, hogy légy bizakodóbb! Nem tudhatod mi történt....
Heru komoran bólintott.
- Jelenleg tizenhárom törzs tagjaiból élnek a Birodalomban csakis a legeslegutolsók. Akik hírmondónak megmaradtak a népükből. A többiek az életüket adták érte, hogy az az egy megmeneküljön.
Golden Green elszörnyedve nézett a fiatal éjlényre.
- Vagy éppenséggel csak nagyon messziről kerültél ide, és nem lelik nyomodat! - mondta hangsúlyosan.
Heru majdhogynem vállatvont.
- Csak azt akartam mondani, hogy közel sem biztos, hogy arról van szó, hogy senkinek sem volt fontos.
Kicsit fészkelődött, mert a fehér lény szemei tényleg újra és újra a szárnyaira tévedtek.
- Nem nagy segítség, hogy a szárnyaim felzaklatnak - sóhajtotta - A Birodalomban nagyon sokan vagyunk sárkányszárnyasok.
- Viszont a nagy többség eriszi! - vágott közbe Golden Green, majd gyanakodva megkérdezte Herut:
- Lehetséges, hogy közülünk való?
- Ki van zárva - vágta rá Heru.
- Miért? A háló súlyosan sérült!
- Akkor is. Én biztos vagyok benne, hogy valahogy tudnánk, ha ő is eriszi lenne. Nem közülünk való.
Aztán Herut elfogta a megvilágosodás.
- Könnyen lehet, hogy ha közülünk való barátaid voltak, valaki felismerne! Habár senki sem keres hiányzó lényt, talán......talán azt hitték okkal tűntél el az életükből, és ezért nem keres tőlünk senki....Nem vagy eriszi, elsikkadt a hiányod ténye.
Golden Green tűnődőn nézte a két fiatalabb lényt.
- Mi lenne, ha elvinnénk valamelyik Alapítóhoz? Talán nekik ismerős lehet. Ott van Isabeau. Ő eleve sárkányszárnyas!
Heru biccentett.
- Jó ötlet!
Végigmérte a fehér lényt.
- Vagy talán mégsem... - sóhajtott, megbotránkoztatva társát - Nézz csak rá, Golden Green! Egy fehér peguni.....Elég feltűnő alak....Az egy dolog, hogy hogyan is utazhatna ő odakinn mostanság biztonságosan....De kizárt, hogy egy ilyen lény hiánya ne tűnt volna fel, főleg nem az elmúlt években....
És Golden Green lemondóan bólintott. Ebben volt valami.
- Mióta is vagy egyedül? És mely tájakon jártál már? Hegyek? Pusztaság? A láp? |
| Előre elmosolyodott azon, amit mondani készült:
- Az a helyzet, hogy erre sem emlékszem. De tudjátok... Nem lehettem igazán fontos, igazából senkinek, ha nem kerestek ennyi időn keresztül. Társaim se lehetnek, vagy... - ismét nevetésben tört ki - nagyon utálatos egy alak lehettem!
Egy darabig még nevetett magában, majd folytatta:
- A tengerparton tértem magamhoz. Nagyon furcsán éreztem magam, mintha elhagytam volna valamit, vagy valakit... Láncok voltak rajtam, amik jó ideje rajtam lehettek, mert a helyük komolyan bevágott. Kibontogatta egyik szárnyát és megmutatta a tövét.
- Ez még eddig nem gyógyult meg teljesen. - húzta el a száját.
Utána elkezdtem felderíteni a környéket. Furcsa álmaim vannak... Lényekről, akikre nem emlékszem... Mégis... Komoly érzelmeket táplálok irántuk.
A sárkányszárnyas lény szárnyaira mutatott.
- A Te szárnyaid látványa például határozottan felkavarnak! |
Jó indulatúan elmosolyodott az első találgatásokat hallva. Az igazság az volt, hogy tudta jól: lehetetlen normálisan rövidíteni a nevét, hisz...eleve nem nagyon illett rá.
De a régi neve, a régi élete nem létezett többé.
Heru és ő is válaszolni akartak, hogy elmagyarázzák: a vihar nem mindenkinek baj, csak például épp Goldennek, de az utolsó mondatot hallva megint beléjük fagyott a szó.
- Talán....eltalált egy felejtővarázs? - kérdezte végül óvatosan Golden, mikor megtalálta a hangját.
- Ha ott voltál a Kopár Völgynél, a csatában, járhattál úgy, mint a társaink közül pártucatnyian. De hogy keveredtél el ide egyedül? - fürkészte Heru a másikat értetlenül. |
| Figyelmesen és érdeklődve hallgatta az idősebbik lényt.
- Igazán örvendek, Golden Green. - válaszolta - Hogy szereted, hogyan szólítsalak? Gold? Golden? Green? GG? - találgatott.
Aztán a másik lényre nézett és továbbra is Golden Greenhez szólt:
- Úgy látom, a társadnak eléggé sietős. - aztán az egyelőre ismeretlen felé fordította figyelmét - biztosan ki akarsz oda menni? Onnan jöttél be, nem véletlenül...
Aztán ismét a korábban megszólalt szárnyas felé fordult és biccentett.
- Örülök, hogy birodalmiak vagytok. Így a szándékaink nagy valószínűséggel, nagy vonalakban megegyeznek.
Kicsit eltöprengett.
- Ne vegyétek tiszteletlenségnek, de nem ismerem a nevelőtöket. - szabadkozva gyorsan folytatta - De az enyémre sem emlékszem, ami talán komolyabb gond lehet rám nézve - fejezte be kényszeredett nevetéssel. |
Amikor a peguni nyíltan kinevette őket, holott látszott, hogy nem akarja ezt tenni, ő és Heru gyors pillantást váltottak.
Megérdemeljük - üzente Golden Green rezignált, apró mosolya.
Fene vigye a köveket és a szelet - mérgelődött szégyenkezve Heru.
Aztán, ahogy a lény halk, talán leginkább önmagával lefolytatott kis beszélgetését meghallgatták, Golden Green egyre jobban zavarba jött. Talán ez a szegény, fiatal lény megbolondult az elmúlt évek vérzivataros, mágiaviharos idején?
Heru nem volt zavarban. Ő ideges lett. Az lett volna a terv, hogy Golden Greent, ha a meghívójuk nem veszélyes, itthagyja. És tereli tovább a vihart odafenn.
De ezzel a pegunival kizárt, hogy itthagyja az öreg lényt!
- Mi csak két peguni vagyunk, akik már megyünk is! - azzal nekifeszült Golden Greennek, és húzni kezdte a kijárat felé, lehetőleg szemmel tartva a fehér lényt közben a szeme sarkából.
- A nevem Golden Green - mondta zavartalanul az idős máguslény - Nem hibáztatlak a bizalmatlanságért. Nekünk sincs rá sok okunk, hogy másképp éljünk.....De szeretném hinni, hogy egy nap a Birodalom továbbléphet azokból az időkből, amikor a bizalmatlanság hatott át mindent idegen lény és lény közt....Ezért adom a nevem. És igen, birodalmiak vagyunk. Erishez tartozunk - mondta, apró főhajtással befejezve a bemutatkozót.
Heru szerette volna mindhármójukkal együtt felgyújtani a barlangot mérgében.... |
Zenit csak félig meddig követte az eseményeket, amik kint történtek. Úgy volt vele, hogyha a lények eljutnak a barlang bejáratáig, azt mágia nélkül is fogja hallani. Ám arra nem számított, hogy egy kisebb sereghez mérhető hangzavar, csattogás, csúszás, csikorgás közepette érkeznek meg ketten!
Riadtában felpattant a földről és minden érzékszervével az érkezőket vizslatta. Az utóbbi néhány évben alig használta a sötétséget, mint elemét, de most hozzányúlt, hogy a vak sötét dacára pontosan lássa, mi is történik körülötte.
Amikor megállt előtte a két jövevény, nem bírta tovább és először csak kuncogni kezdett, majd gátlástalanul felnevetett, annyira muris volt a látvány.
Egyik szárnyát az orra és szája elé emelte és szabadkozni kezdett.
- Ne haragudjatok! Tényleg... - próbálta fékezni nevetését, de csak lassan sikerült neki.
- Nem akartam rátok ijeszteni... de ... ez a műsor! - szárnyával az elsőként lezúduló lényre mutatott - Ez nem volt semmi! Elismerésem, hogy nem törted össze magadat!
Közben elkezdte az eddig fényesen tündöklő szőrét és tollait elsötétíteni, hogy ne vakítsa az érkezőket.
Egy darabig még nézegette őket. A pillantása sokáig időzött a sárkányszárnyas lény szárnyain. Sok érzelem és emlék tolult az elméjébe, nehezére esett megálljt parancsolni nekik.
- Vajon megbízhatom bennetek? - szólalt meg végül - Vajon milyen szándékkal jöttetek? - találgatott félhangosan.
- Ti ketten vagytok, én viszont egyedül. - fejtegette tovább a helyzetet - Ráadásul mögöttetek van a kijárat, mögöttem meg a tömör fal. Nekem nincs menekülési vonalam, csak rajtatok keresztül.
Kicsit eltöprengett magában és az ajkát harapdálta.
- Régen megbíztam volna bennetek - jutott végül döntésre. - De túl sokszor megjártam. Nem mondom el, ki vagyok, mert ha minden jól is alakul és barátságban válunk el, utólag el fogtok árulni. Annyit tudok mondani, hogy birodalmi lény vagyok.
Egy darabig hallgatott és figyelte a jövevényeket.
- És Ti? - törte meg végül a csendet. |
Mindkét lény görcsberándult és megfeszült a hang hallatán, majd mintha milliószór gyakorolták volna, megpördültek, és fejükkel két ellentétes irányba figyelve, egyik oldalukat egymáshoz szorítva várták, a rejtélyes hang üzen-e még valamit......
- Ez nagyon gyanús - mormogta Heru - Senkinek sem kellene itt lennie. Olyan lénynek legalábbis nem, aki ezt meg tudja csinálni....
Golden Green óvatosan pásztázta varázslatával a környéket, és nemsokára meg is találta pontosan merre rejtőzhet a hang gazdája. Halkan horkantott.
- Így igaz. És ez egy erős máguslény lehet...Ugyanakkor nem feltétlenül tudhat minden lény minden fajból a terveinkről. Talán késve ért ide.
Heru megrázta a sörényét.
- Hallod egyáltalán magad, Golden Green? Nem lehetsz ilyen naiv!
Az öreg lény szinte örömmel, és mindenképp jóindulatúan kuncogott egyet.
- Nemrég épp te magad akartál meggyőzni, hogy maradjak itt, és valamiféle barlangokat emlegettél! Olyan elképzelhetetlen, hogy más is menedéket keresett ott? Hirtelen kaphatta el a viharod....
Heru bűtudatosan, idegesen nézett fel az égre. A vihar nemsokára teljes erőből tombolni fog....Golden Green nem maradhat kinn......És valóban ezt javasolta.
Kelletlenül elfintorodott. Sokkal jobb volt a javaslata, amíg azt hitte, hogy teljesen kihalt a táj.
- Heru - szólította meg nyugodtan, megfontolt hangon az öreg mén, elvágva a kínos töprengést - Nézzük meg ki az! Ha ez csapda, meg tudod oldani. Ha nem az, akkor megvan nekem a menedék, ahova el akartál dugni........Ki tudja? Talán egy barátot találunk...Számomra elképzelhetetlen, hogy pont ebben a viharban legyen valaki olyan bolond, hogy le akarjon minket vadászni, és most kezdjen neki csapdába csalogatni.
A fiatal lény döbbenten meredt Golden Greenre.
- Akkor....hajlandó vagy maradni?! - hápogta, totálisan nevetségessé téve magát, ahogy a tomboló szél már egészen bántón tépte a sörényét és a farkát. Elkerekedett szemei izzottak a sötétben.
A másik lény csak tömören biccentett, nem osztva meg fiatal társával indokait.
Egyszerűen csak gyorsan kocogni kezdett az idegen és az egészen jó, mély bejárattal bíró barlang felé, ami hirtelen eléjük bukkant egy dombhajlatban. A világért be nem vallotta volna, mennyire megörült a valódi védelmet jelentő hely lehetőségének. Itt nem érheti el a vihar! Biztonságban lesz!
Heru csaknem leverte a lábáról, ahogy hirtelen eldobogott mellette.
- Én megyek előre! - sziszegte, céltudatosan előre szegezve a szarvát.
Heru csak azzal nem számolt, hogy a barlang szájánál a talajon a sziklák egészen simák. És brutálisan csúsznak az enyhe lejtőn befelé.
Épp mikor vadul be akart szimatolni, felmérni a helyet, az elemi erejű szél beletépett eddig gondosan leszorított szárnyába, és Heru harsányan káromkodva, egyensúlyáért és a tagjai fölötti kontrollért küzdve valósággal bezúgott a barlangba.
Egy majdnem feketébe hajlóan mélykék, sárkányszárnyas, izzószemű, csupaizom lény hirtelen felbukkanása általában elég riasztó lehet, hátha még csapkodó szárnyakkal, ordítva érkezik...
Golden Green úgy rohant a fiatal után, mintha az édesfia lenne, és mit sem törődött ő a csikorogva ide-oda csúszó lábaival.
Mi lesz ebből?!?!
Az öreg lény valósággal bevetődött fiatal társa mellé, készen arra, hogy védelmére keljen, ha másképp nem szóval, de aztán ugyanúgy bennefagyott a szusz, mint a moccanatlanul álló, hüledező Heruban.
Egy vakítóan fehér peguni bámult vissza rájuk a barlang mélyéről.
Golden Green biztos volt benne, hogy évek óta nem látott fehér pegunit. A döntő többségük fénylény volt. A fénylények pedig nem nagyon jártak már errefelé.....hosszú-hosszú ideje.
- Ki....ki vagy te? - susogta hitetlenkedve.
Talán....mégis csapdába rohantak bele? |
Orrát lustán a földnek támasztva próbált pihenni. Le-lecsukódott a szeme, el-elszenderült. Már a vihar hangját is egészen sikerült megszoknia, a diszkrétebb dörgések, villámlások fel sem riasztották felszínes álmából.
De az idegen zajokra fülei azonnal radarozni kezdtek. Szemeit egy ideig még csukva tartotta, csak kisvártatva nyitotta ki őket. De igazából teljesen feleslegesen, hiszen a sötétben az orráig se látott.
Először mintha szóváltást hozott volna felé a szél, viszonylag messziről, semmit nem értett belőle. A távoli morajlásból két különböző hang bontakozott ki, hol hangosabban, hol halkabban, de továbbra sem tudott kivenni egyetlen szót sem, az egyre erősödő szél süvítése megakadályozta benne.
Esze ágában sem volt kidugni még az orrát sem a barlangból ilyen időben. Egyébként is már egész kényelmesen elhelyezkedett, időben talált is magában búvóhelyet, nem állt szándékában visszamenni a zord időbe.
Tudta, hogy nem túl etikus viselkedés, amit tenni fog, mégis a kényelmesebb utat választotta:
~ Pssszt. ~ küldte mágiával az idegenek felé a szél által eltorzított hangját ~ Van itt egy félig üres barlang, amit hajlandó vagyok megosztani. |
A vihar előszele sokkal vadabb és hidegebb volt, mint amit még elbírt volna.
Golden Green menthetetlenül lemaradt a csapattól, és már csak remélhette, hogy kitartóan, konokul lépkedve tovább a vaksötétben, előbb-utóbb újra csatlakozni tud hozzájuk.
Öreg volt, és a mágiája gyenge. Bárki pompás csataménnek vélhette volna, főleg ahogy beleolvadt a sötétségbe, és megtépázott szárnyait sem lett volna olyan könnyű észrevenni....De...ettől még a magányos teremtmény pontosan tudta, hogy nincs túl jó helyzetben, hiszen példátlanul erős fürkésző mágiáján túl nem sok minden maradt meg neki.....és annak most aligha vehette hasznát.....
Legyűrte az újra és újra rátörő szorongást, és türelmesen, hátra nem nézve küzdötte tovább magát előre a dombok közti kanyargós úton.
Nem akarta látni a vihart. Nem. Épp elég volt a tudat, hogy nem fog tudni megmenekülni tőle.
Hiába támasztották a vihart épp azért, hogy a sietősen utazo csapat nyomait eltüntesse, hiába volt eredetileg őérte is, Golden Green igenis félt tőle. Félt a hidegtől, a tomboló széltől, és attól, hogy egyedül kell majd ezzel szembenéznie.
Tudta mit vállal, mikor elindult a csapattal. De annyira.....annyira remélte, hogy fogja tudni tartani a lépést. Nem így lett.
A villámlás rettenetes csattanásai egyre közelebb értek hozzá, és a fekete peguni egyre fáradtabban kapkodta a levegőt, ahogy szünet és lassítás nélkül, gépiesen menetelt előre, belefúrva zöld szemeit a szurokfekete éjszakába, ahol már rég tovatűntek a többiek előle.
Aztán hirtelen lecsendesült a szél, szikrázó mágiával lett terhes a levegő, és a peguni összerezzent, ahogy hatalmas dobbanással fiatal fajtársa földetért előtte.
- Heru - mormolta fáradtan a ragyogó kékszemű alaknak - Kitettél magadért ma éjjel! - dicsérte kelletlenül a fiatal viharmágust.
A sárkányszárnyas lény csak gyorsan biccentett, majd beszélni kezdett:
- Nem maradhatsz itt, Golden. A vihart nem állíthatom le, te pedig ezzel a sebességgel benne fogsz ragadni....A táborban kellett volna maradj, hogy.....
- Hogy mi? - vágott közbe nekikeseredetten - Bevárjam ott ugyanezt? Mit szeretnél tőlem, fiatal lény?
- Én... - Herut, mint mindenki mást is, zavarba hozta Golden típusa - Én csak biztonságban akarlak tudni. De itt és most nem tudom hogyan segítsek!
- Oh, Heru - csóválta lassan a fejét az öreg mén - Ennek így semmi értelme. Ne pazarold egyikünk idejét se! Tedd csak a dolgod, én meg megyek az utamra.
- Golden Green! Nem maradhatsz kinn a viharban! Te nem.....
-Én nem mi? Nem élem túl? Ez azért túlzás még tőled is! - horkantotta mostmár dühösen.
Heru, jobb ötlet híján, fejet hajtott.
- Nem akartalak megsérteni - mondta szégyenkezve - De nem hagyhatlak magadra, és mindketten tudjuk, hogy pár óra, és könnyen lehet, hogy a villámaim lesznek a legkevésbé veszélyes dolgok a környéken! De várj......
Heru körülpillantott.
-Régebben voltak erre barlangok. Nem túl sok, nem túl kényelmesek, de rejtettek. Ha oda behúzódnál, akkor.....
- Akkor akár fel is adhatom az életet! - nyerítette dühösen az öreg lény.
- Sose hagynálak itt! Kerítenék segítséget és...
- Heru! - az idősebb lény hangjában megrezdült valami végzetes, így a fiatal peguni összerándult és némán rábámult - Pontosan az ilyen gondolataid árulják el mennyire fiatal vagy még! Fogalmad sincs mi történt és történik. Nem érted a helyzet határtalanságát. Ha most itt maradok, nem lesz az a lény, akivel újra rám akadnál!
Heru megrökönyödve rivallt a másikra:
- Mégis mit vársz tőlem?!?! Nem maradhatok itt!
Golden Green viszont ekkorra már el is fordult tőle, hogy tovább induljon a sötétben, az immár teljesen a nyakukon lévő viharral dacolva.
- Te a vihart vállaltad fel. Én pedig azt, hogy megteszem ezt az utat. Mindketten meg kell tegyük a feladatunkat! Menj! Én nem állhatok itt tovább. |
Annyira nevetett, hogy már fájt az arca és alig kapott levegőt. Próbált szólni a többieknek, hogy ugyan hagyják már abba, mert mentem elájul, de azok mintha csak élvezték volna vergődését, eszükben sem volt abbahagyni.
Végül nem bírta tovább, először az oldalára borult, majd továbbgördült a hátára és mind a négy patáját az ég felé fordítva nevetett, mintha csikizték volna.
- Kérlek…. Ne… nem bírom… hagyjátok abba…! - zihálta, minden egyes szót úgy kellett kipréselnie magából.
De választ már nem kaphatott, mert egy világokat megrengető villámlásra riadt fel. Hirtelen azt se tudta, hol van. Szemeit erőltetve nézett körbe és lassan sikerült kivennie egy-két konkrét dolgot. Már emlékezett. Egy dombok között elrejtett barlangban feküdt, összegömbölyödve, szárnyait magára terítve, hogy kevésbé fázzon. Egy nyári estéhez képest kifejezetten hideg volt.
Kibambult a barlang száján a végtelen éjszakába. Annyi idő telt el. Vajon mi lehet velük? Hova sodorhatta az élet az ő legjobb pegazus barátját, Asylont és az ő egyetlen Evenionját? Bár az emlékezete az évek során egyre tompult és már nem emlékezett annyira pontosan közös kalandjaikra, tudta, hogy az érzés, amit belül érzett, sosem fog megváltozni, akárhogy is változzanak az idők és akármennyire is távol kerüljenek egymástól.
- Remélem nagyon vigyázol rá, barátom. |
[51-32] [31-12] [11-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
