|
Témaindító hozzászólás
|
2007.10.19. 19:32 - |
 Pysra magányosan ügetett a Romvidéken.Nem tudta, hogy Ő az első aki itt jár.
Látszott, hogy a vidék miről lett elnevezve!Romos, sziklás, lábtörős terület volt, és sehol egy fa...
|
[107-88] [87-68] [67-48] [47-28] [27-8] [7-1]
Draugherit félig lehunyt szemekkel várta be a vakítóan fehér fiatalt.
'Nem is kicsit az apja lánya' gondolta magában, aprót nyögve.
Időben megfeszítette a szárnyait, így az irgalmatlan léglöket, amivel Ameno fékezett előttük, csak kicsit dobta meg. Három-négy óriási kanalazás a szárnyaival, és már nem dobálta a levegő összevissza a testét....
- Azért félig eriszi is vagy! - morrantotta, mikor végre visszanyerte az egyensúlyát - Tudhatnád, hogy ki vagyok, nincs belőlem tucatnyi a Birodalomban!
Végigmérte Amenót, és gondosan palásolta meglepetését. A homályos emlékfoszlányok, amik a háló végső pusztulása előtt eljutottak hozzá a fiatalról, persze elegendőek voltak hozzá, hogy fel tudja ismerni, de a peguni akkor is nagyon sokat változott. Nyúlánk, légies alkata volt, minden madárnál jobban illett az égbe, a szárnyai meg sokkal erősebbek lettek, mint arra valaha számítani lehetett volna.
De az a komoly pillantás, ami végigmérte abból az ártatlan szoborarcból, az nyomasztotta. Hát Amenónak is idő előtt fel kellett nőnie?
- A lentiek képtelenek nekem tisztességes válaszokat adni - morrantotta végül, félretéve minden érzelmet, és szinte számonkérőn szegezte a kérdéseket a peguninak:
- Úgy gondolom te ennél többre lehetsz képes. Tudni akarom ki az, aki ezt a tábort vezeti? Kinek teszel te jelentéseket, ki küldött fel téged ide őrjáratozni? Azt is tudni akarom, hogy milyen ellenségtől tartanak a vorstandiak, amik miatt egyáltalán szükség van őrjáratra! Miféle hadi probléma az, amitől itt tartani kell? Milyen az ellenség és mekkora? Merre van?
Elgondolkodva, hirtelen ötlettől vezérelve, fürkészőn nézett még egyszer Amenóra.
- Mondd csak, Ameno.....van itt a táborban bárki, aki esetleg meg tudja mondani, hogy ki volt az utolsó vorstandi, aki eljött a főhadiszállásukról, mielőtt az lezárult volna?
Hirtelen valami megmagyarázhatatlan izgalom vett rajta erőt. |
Nox bólintott. Jól estek neki Draugherit motiváló szavai, de úgy igazán, legbelül, nem tudta meggyőzni. Mindenesetre abban igazat kellett adjon az eriszinek, hogy kár most bármin is bánkódnia, vagy összeesküvéselméleteket gyártania... ezekre ráér később is, most viszont még dolguk van! És igen, le akarta tudni mihamarabb, hogy semmi visszamaradó kötelesség érzése ne tarthassa vissza, akárhogy is dönt legvégül.
Rosszallóan elvigyorodott az extra lángcsóva láttán. Válaszolnia egyébként se volt szükséges, hiszen egyértelmű volt a válasz, ám ideje se lett volna, ugyanis az álcázott Ameno egyenesen feléjük fordult és pár pillanat alatt már félúton is volt!
- Tényleg gyors... - nyögte ki döbbenten Nox, ahogy konstatálta a történéseket és már azt nézegette, hogyan fog zuhanórepülésbe kezdeni, ha Ameno esetlegesen megpróbálja elsodorni őket.
Az ép ésszel felfoghatatlan szárnyméretekkel rendelkező peguni távolról csak annyit látott, hogy valaki tűzjeleket küldött a magasba és hogy két lény lebeg pontosan a tábor felett.
Első pillanatban azonnal meg akarta kongatni a vészharangot, de aztán kicsit lenyugodott, amikor látta, hogy a két lény a pajzson belül van. Biztos ami biztos alapon viszont feléjük vette az irányt, hogy ellenőrizze őket és nyomatékosan meg is kérje őket a rendes viselkedésre, mert ezzel csak elvonják a figyelmét és nem tudja becsülettel ellátni a feladatát. |
Draugheritet nagyon meglepte a fekete lény kirohanása.
- Nox - mormolta halkan, mélyről, hogy a lény hallhassa a hangját, és azt is, hogy komolyan beszél - Jogod van az érzéseidhez és jogod van így érezni. Nem sajnállak, arra nincs semmi szükséged. De megértelek! És mindketten tudjuk, hogy nagy a baj a Birodalomban. De nincs végzet! Csak ha bevégzed. És mi még nem végeztünk!
Lenézett a lényekre alant, valami távoli, méricskélő arckifejezéssel.
- Teljesen mindegy ők miként léteztek eddig. A Birodalom nem létezhet vorstandiak nélkül! Valamelyiküknek, vagy mindegyiküknek fel kell nőnie a feladathoz, hogy döntéseket hozzon és előre vigye a népét.
Visszanézett Noxra.
- Másképp nem megy. És mi még itt vagyunk! És élünk! És tehetünk valamit....
Nagyot, aljasat hördült:
- Hogy kik mentek el...hova...és miért....Tulajdonképp nem számít. Nem számít! Lényegtelen! - hörögte egyre tüzesebben - A kérdés az, hogy mi mihez kezdjünk most a lehetőséggel, amit kaptunk. Az is egy lehetőség, hogy még mindketten élünk és tudjuk, hogy van még tennivaló, amit meg is tehetünk.
- Ha már eddig eljöttél....akár jöhetsz tovább is, nem? - fejezte be halkabban.
Arrafelé fordult, amerre Nox intett utoljára.
Összehúzta a szemeit, és valóban. A fehér lény hatalmas ívet leírva kelet felől fordult délnek.
- Pokolian gyors - morogta kelletlenül - De próbáljuk meg felhívni a figyelmét. Beszélni akarok vele.
Aztán nagyot villantak a szemei, mintha csak észbekapott volna, és a következő pillanatban hatalmas, ragyogózöld, gömbszerű lángcsóvát fújt az égre, akkorát, hogy magába nyeljen akár egy balrogot is.
Rgadozóvigyort vetett oldalvást Noxra.
- Szerinted észrevette? |
Csendesen hallgatta a félsárkányt és közben az alattuk elterülő tábort nézegette.
- Értem, amit mondasz - válaszolta végül, még mindig lefelé nézelődve.
- De hogyan gondolhatnának a jövőre, ha a jelenüket se tudják megoldani? - kérdezett vissza és nézett Draugheritre.
Rövid ideig hallgatott, járt az agya nagyon.
- Nem tudom, olyan... furcsa érzés ez most Nekem... - vallotta be és nagyon lassan kezdett beszélni - egyszerre van bűntudatom és menekülési kényszerem...
Szomorkásan pillantott az eriszire.
- Én elárulva és cserbenhagyva érzem magam, Draugherit. - elfordult a másik irányba, hogy ne látszódjanak csillogó szemei, amint megtelnek könnyekkel.
- Ők ott lenn... és minden vorstandi birodalomszerte, ki tudja, hol és milyen körülmények között... ugyanezt érezheti... Ne értsd félre, nem azt akarom, hogy sajnáld őket... - javítania kellett a megfogalmazáson - sajnálj minket... De szerintem a helyzet valóban reménytelen.
- Ahhoz, hogy megoldásokat tudjanak keresni, kéne valaki, de leginkább valakik, akik először megtalálják ezeket a megoldásokat. Lehet, hogy kívülről ez nem látszik, de nagyon sokféle vorstandi van. Egyszerűen és csúnyán megfogalmazva rangsorolni lehet... minket. És akik mindig is előre vittek minket... egyikük sincs jelen. Nincs kit követni. Ezért ez a nagy fejetlenség.
Keserédesen elmosolyodott és Draughra emelte tekintetét.
- Tudod... lehet, hogy ez nem is véletlen. - keserűvé vált a hangja. - Lehet, hogy ez az egész magasabb szinten már rég így került kitervelésre. Mi más magyarázhatná azt a tényt, hogy kik tűntek el, és kik nem? Ki tudja, már merre járnak?
Az égre emelte a tekintetét.
- Sajnos nem emlékszem, merre repült legutóbb, de... - kicsit összehúzta szemeit, hogy kevésbé vakítsa a fény - kelet felé mintha látnék valami fénytörést. Mit gondolsz? Neked jobb a szemed, mit látsz? |
Egy kicsit eltöprengett Nox kérdésén.
Jogos. Mire is számított?
- Azt hiszem ennél többre - vallotta be - Valami többet vártam....A vorstandi valóság lehet szervezetlenség....Azt megértem. De itt mintha...mindenki menne a saját feje után, mert úgyis mindegy mit tesznek, minden mindegy. Olyan érzésem van, mintha mind beletörődtek volna abba, hogy eljött a vég, majd kitalálták volna, hogy úgy tudják ezt a legjobban elfogadni, ha tessék-lássék módon játsszák tovább a korábbi szerepeiket.
Noxra nézett, és ezúttal a szemei is, az arca is, csupa talány voltak.
- Nem hibáztatom őket ezért - szögezte le - De így nincs jövőnk! És elhiszem, hogy nehéz a nagy harcosok és a legelsőik nélkül....De így....csak bevárják itt az elkerülhetetlennek kikiáltott véget. Várják a....semmit! Senki sem jön majd értük, ha igazuk van abban, hogy a társaik elvesztek...És ez így nem megoldás.....
Lenézett a táborra.
- A vorstandiak mindig a megoldásokat keresték. Mindig. De ez a tábor....nagyon nem erről szól.... - mormogta, és valami nagyon kellemetlen szorítás kezdett megülni a gyomrában.
Noxra nézett.
- Merre is ment utoljára az az égi őrszem? Emlékszel? |
Sora végignézte, ahogy a két szárnyas felszáll, majd amilyen hirtelenséggel jött, úgy távozott is.
Nox kisvártatva beérte Draugheritet és kényelmes lebegés közben hallgatta a kérdéseit.
- Be kell valljam, nem egészen értelek... - kezdte lassan.
- Mire számítottál? Mert azt látom, hogy nem erre... Holott szerintem... ez várható volt. Már amit találtunk: a fejetlenség, a szervezetlenség... - fürkészve nézte a másikat.
- Azt hitted, ez nem lehet a vorstandi valóság? |
Egy pillanatig még kemény pillantással figyelte Sorát, de utána észbekapott. A napsárga kancától aligha várhat bármit is. Az eddigi válaszaival sem segített sokat.
Elfordult tőle, és egyetlen nagy szökkenéssel a levegőbe emelte magát.
Jókor magasságban lassított csak, hogy széles ívű kört írjon le a tábor felett. Nagy terjedelmű hely volt, és Draugherit a maga részéről rendszertelennek látta.
Rosszul védhetőnek.
Bevárta Noxot és tűnődő arccal fordult a pegazus felé.
- Hallottad azt a két unikornist? Meg a vérivó szavait? Miért bocsátkozik harcba egy unikornis rokokkal? És északiakkal? |
Nox biccentett.
Sora látszólag nem foglalkozott azzal, hogy a kettős épp távozni készült.
- Nem éhezik... annyit és azt vadászik magának, amit akar. - válaszolta rosszallóan, mintha épp most kapta volna hazugságon a "gyerekét". - Larina... már csak ilyen. Szeret... túlozni. |
Draugherit ennyit mormolt csak:
- Fel. Tisztán akarok látni.
De aztán megakadt a mozdulat, aikor meghallotta az unikornis kanca kiabálását.
- Miért hagyjátok éhezni? - morrantotta a mellettük álló Sorának rosszallóan. |
Noxot Draugherit szavai rántották ki a döbbenetből. Zavartan megrázta sörényét és a félsárkányhoz fordult.
- Hova készülsz? - kérdezte ugyanolyan halkan, miközben ő is előkészítette szárnyait a repülésre.
Mindeközben Arsolon már odébb is állt, Airos pedig menekülve követte, hogy lerázhassa Larinát.
- Airos, ne szúrj már ki velem!!! - kiáltotta az unikornis után a kanca és úgy tapadt rá, mint valami pióca. - Értsd meg, éhezem!!!! Ez a különleges északi rok vér pedig különösen ízletes!!
Sora csak rosszallóan nézte a közjátékot. |
Draugherit sárkány és peguni érzelmek skálájából is jókora darabot élt át a vorstandiak mellett.
Nem viselte meg nagyon a dolog, de alapvetően, főleg a két unikornis közjátéka után, bosszúság kezdte el eltölteni a lelkét.
Először kiderül, hogy a vorstandiak tábora tulajdonképp afféle végső mentsvár, ahova magukra maradt lények bujdokoltak el és remélik a......jobb jövőt?
Mert elhozni, kivívni maguknak, képtelenek lennének?!
Utána Nox felé ez a gyorsan felragyogó öröm....Draugherit tüzet akart köpni, ha mást nem, csak maga elé a talajra....Számíthatna a társa egy vorstandinak többként is, mint eszköz, amit végre bevethetnek a harcaikba, hiszen végre lám előkerült egy harcos, amikből milyen kevés áll rendelkezésre?!
Hol volt ez a nagy törődés, mikor Nox egyedül kódorgott a Sötétségben, meggyengült varázzsal?
Most meg úgy mérik fel, mint Stranger egy húsdarabot, hogy mire is lehet jó, ilyen szépen, vorstandi álmoknak megfelelően megerősödve?!
Sora kérdésére csak egy hangsúlyos "nem" lett volna a felelet, majd még több kérdés...ha lehetőséget kap rá.
Viszont amikor a két unikornis közelébe kerültek, és a szavaikból rádöbbent, hogy alighanem valahol, nem is igazán messze, harcok folynak, és a megjelenésük alapján nem is állnak annyira jól velük, eltöprengett, hogy kinek is akar ő ezután itt kérdéseket feltenni....
Mert Sora szavaiból és a látottakból azt tudta kihámozni, hogy óriási a káosz a vorstandiak közt.
A kékszemű unikornis felbukkanása és viselkedése már meg se lepte. El se fintorodott.
Várható volt, hogy előbb-utóbb a vorstandiak közé is bekeveredik valami ilyesmi lény. Ha Desmond csapatának tagjaira gondolt, egy vérivó unikornis már nem is számított borzasztónak....
De egy kissé azért meglepődött.
Az Arsolon nevű lény viselkedését meg képtelen volt megérteni. Milyen könnyedén dobja oda a fiát a harcokba.....Draugheritnek nem voltak gyermekei, csak olyan lények, akikért úgy tartozott felelősséggel, mintha az apjuk lenne, és ezt már hosszú évekkel ezelőtt elfogadta....
Sem Danduin, sem Ashronnar nem mennének bele soha ilyen helyzetekbe.....Erre tanította őket. Ezt égette az elméjükbe. A Birodalom már nem ért ennyit, és azt eleve nem is akarta, hogy valaha egyedül fogjanak csatába, nélküle. Gondosan megtanította nekik milyen harcokba mehetnek bele, és hol van a határ, aminél ott kell hagyniuk a veszélyt, és messzire menni tőle.
Háborúk, frontvonalak és csataterek - olyan helyek, dolgok, események, amiknek a két félsárkány tudta nagyon jól, hogy a közelébe sem szabad menniük.
És akkor itt van egy unikornis, aki a hasonlóan földhözragadt életű fiát kész odadobni egy pokolba....
- Nox.....Gyere velem - morogta halkan a pegazus felé, hogy lehetőleg csak ő hallja, és kissé kirázta szárnyait, ezzel jelezve: fel akar repülni. De nem indult el, oldalra sandítva várta az útitársa válaszát. |
Sora zavartalanul állta Draugherit pillantását és figyelmesen hallgatta a kérdéseit. Aztán ő is körbenézett a lényeken.
- Rejtőzünk, mert egyébként mindannyian odavesznénk. - válaszolta végül megdöbbentő higgadtsággal, még mindig a tábort nézve.
- A vorstandiak többsége nem harcos, mint Te, vagy Nox - fordult vissza a két említetthez. - Nem tudják megvédeni magukat a veszélyekkel szemben.
Aprót sóhajtott, mielőtt folytatta volna.
- Korábban nem okozott gondot a vidékek nagy részének felügyeletünk alatt tartása. Ma azonban már erre képtelenek vagyunk.
Noxhoz fordult és elmosolyodott.
- Nem is tudod, milyen öröm számunkra, hogy Te előkerültél, épségben és... - egy darabig hallgatott, miközben végigmérte a furcsa pegazust - ... ilyen kicsattanó erőben!
Sorából valóban sugárzott az öröm, amitől Nox elég kellemetlenül érezte magát. Nem akart abból titkot csinálni, hogy ő ugyan nem kér ebből az egészből a továbbiakban, ám... ezt most Sorával közölni... kegyetlenségnek tartotta volna... ezért csak egy kényszeredett mosolyra futotta.
- Sokáig próbáltunk azért területeket biztonságosnak nyilvánítani, de a harcosaink idővel mind eltűntek, vagy olyan rossz állapotban tértek vissza, ami után egyértelművé vált, hogy ez nem tartható sokáig - fordult vissza Draugherithez.
- Aztán egy csomó érthetetlen dolog történt körülöttünk és közöttünk, amik teljesen szétziláltak minket. A Főhadiszállás érthetetlen módon lezárásra került, senki se tudja, miért, vagy ki által, egyszerűen csak nem engedett be többet senkit... Főhadiszállás nélkül megszűnt a biztos közös pont, ahol megtalálhattuk egymást és ahol segítséget kérhettek a sebesültek, bajba jutottak. - miközben beszélt, az arca elkomorodott.
- Akik tudtak, elrejtőztek, sokak egymás keresésére indultak, mások segítségért indultak birodalomszerte és még ennél is többen egyszerűen csak eltűntek... Még a mai napig nem tudjuk, ki hol lehet, kivel mi történhetett.
- Az Elsők mind eltűntek, a Vezetőink is és a legerősebb mágusaink és harcosaink is... Eléggé... rossz a helyzet. - fejezte be egészen halkan.
Megrázta sörényét és halvány mosolyt erőltetett az arcára.
- Kaptál választ a kérdéseidre, Draugherit?
Ám mielőtt a félsárkány válaszolhatott volna, nagy nyüzsgés keződött meg nyugati irányból. Sora odakapta a fejét már meg is tett két fürge lépést az érkezők felé, mire ráeszmélt, hogy csak nem kellene faképnél hagynia Noxot és Draugheritet. Így gyorsan megállt és csak a távolból hegyezte a füleit és meresztgette a szemeit.
Nem tartott sokáig és két unikornis alakja bontakozott ki a távolból. Ők nem abból az irányból közeledtek, mint ahonnan korábban Nox és Draugh. Ezen Nox el is merengett. Ezek szerint több bejárat is van? Már meg se lepte igazán, hogy erről se tud...
A két unikornist gyorsan körbevették és több elnyomott sikkantást is lehetett hallani irányukból. Aztán egy vékony hang szinte hisztérikusan kiabálni kezdett:
- Pallas! PALLAS!!! GYERE GYORSAN!!!
Két szempillantással később a kanca már ott volt a két érkező mellett és eltűnt a tömegben.
Sora intett a két szárnyasnak, hogy kövessék, menjenek közelebb megnézni, mi történhetett.
- NEM KELL EZ A FELHAJTÁS! - bömbölte el magát mély hangján Arsolon. - JÓL VAN! Nem az Ő vére! - bár még nem látták a hang tulajdonosát, az egyértelmű volt, hogy a mén már elvesztette a türelmét és legszívesebben mindenkit elsöpört volna maga körül.
- Jól vagyok! - próbálta meg enyhíteni a kedélyeket Airos. - Tényleg! - nyomatékosította és finomat megpróbálta eltolni magától Pallast, aki persze nem tágított.
Sora megállt tisztes távolban, ahonnan már jól lehetett látni a két érkező unikornist. A csoportosulás is lassan elkezdett felszakadozni, főleg miután Arsolon tett még néhány nem túl kedves megjegyzést és konkrétan elküldött mindenkit melegebb éghajlatra...
- Tényleg minden rendben? Nem sérültél meg? Nem fáj semmi? - kérdezősködött Pallas tovább, nem volt egyszerű lerázni.
Airos szinte már fetrengett a nevetéstől, ahogy a peguni kanca anyáskodott felette. Hiába ismételte el újra és újra, hogy minden rendben, jól van, az mintha nem értett volna a szép szóból.
- Ha nem lenne rendben, megmondaná, elvégre 2 óra múlva megy ugyanoda vissza, ahonnan jött... és mint láthatod, nem árt, ha egészséges állapotban megy vissza.... - fejezte be a beszélgetést Arsolon és már indult volna tovább, de Pallas visszatartotta.
- Igazán ideje lenne, hogy a lehető legkomolyabban vedd ezt az egészet, Arsolon - sziszegte a mindig kedves kanca most egészen vészjóslóan egészen közelről a másik arcába. - Adja az Úrnő, hogy sose kelljen darabokban hazahoznod a fiadat!
Egy végtelennek tűnő pillanatig szinte vágni lehetett a két lény között a feszültséget. Arsolon egész lénye úgy elsötétült, hogy már egyenesen riasztó volt!
Airos (az említett is) érezte ezt, ezért gyorsan kettejük közé ugrott.
- Nem történt semmi, tényleg! Urai voltunk a helyzetnek! Lemosom magamról az alvadt vért és az egész mintha meg se történt volna! - próbálta elviccelni a helyzetet, de nagyon lehetett hallani a hangjában a feszültséget.
Pallas enyhült meg elsőként.
- Rendben, de legközelebb ne hozzátok ránk a frászt és ejtsetek útba egy tavat! - javasolta Airosnak mielőtt visszatért volna sebesültjeihez, Arsolont pedig egyszerűen csak ignorálta.
Airos megkönnyebbülten szusszantott és rosszallóan pillantott az apjára, aki időközben lenyugodott.
- Őszintén nem értem, ilyenkor mi üt beléd.... - suttogta egészen halkan az idősebb unikornisnak.
Közben a semmiből ismét feltűnt egy újabb lény, ezúttal egy hófehér unikornis, csavart szarvval, mélykék szemekkel.
- Jól hallottam??? Valaki vért emlegetett! - a hangja elvetemült izgalomról árulkodott. A szemei konkrétan tágra nyíltak, amikor megpillantotta a csupa vér Airost. Nem is lassított lendületes vágtáján, csak az utolsó pillanatban és egyenesen Airos mellé csúszott a fenekén.
Airosnak még eszmélni se volt ideje, annyira meglepte a kanca váratlan becsapódása. A másiknak nem is kellett ennél több: végignyalta az unikornis egész hátát!
- Az ég szerelmére, Larina!!!! - méltatlankodott Airos és nem győzött odébb ugrani, mert a kanca újra és újra végig akarta nyalni. Kifejezetten ijesztően nézett ki a hófehér unikornis, véres szájjal, ahogy lerázhatatlanul követi! |
Nox meglepetése, amiért valódi sárkányerőből kapott ízelítőt, kellemesen legyezgette Draugherit hiúságát.
Csakhát semmi haszna nem volt az egyik legalapvetőbb, ösztönös sárkányvarázst épp a pegazusra használni....
Aztán átsuhant felettük az árnyék, és Draugherit csakis a sárkányképességeinek köszönhette, hogy nem kezdett azonnal bömbölve ellentámadásba! Csakis azok figyelmeztették, hogy ezúttal ne hallgasson alapvető ösztönökre.
Mert érezte, hogy akármi is repült át felettük, nem jelent veszélyt, és akármi is folyik a vorstandiak táborában....azt egy vad, tomboló repülés és egy elemi erejű tűzorkán nem fogja megoldani...
- Ideje feltennem néhány kérdést - mormogta, és izzó szemeit Sora tekintetébe fúrta, némiképp persze kíváncsiságtól is vezérelve: az olyannyira Arilinre hasonlító napsugárdarab-teremtményre vajon hatnak a sárkányerők?
De legfőképp válaszokat akart végre. Valódiakat.
- Van köztetek régi, csatákat megjárt vorstandi? Valami rangidősféle lény? És egyáltalán mi történt veletek? Mi ez a rejtőzködés itt, ráadásul ekkora táborral? Tucatszám vagytok itt, vorstandiak. A rejtekhelyeteken kívül meg lassan szétesik a Birodalom. Mi történt veletek? Miért kell annak a kiscsikónak őrjáratozni? - bökött felfelé tövises farka legvégével, elvégre pontosan tudta ki is az az Ameno.
- Miféle veszélytől tartotok és mire készültök ellene? Ha valaki a saját rejtekhelye felett is őrséget tart fenn, és mindezt a Varázserdőben elrejtett rejtekhelyen, az aligha egy egyszerű elvonulásra készülődik - morogta még maróan.
Hosszasan, látványosan körbenézett a táboron, a töménytelen lényen, akik a vorstandiakhoz menekültek, elengedve a pillantása kereszttüzéből a vorstandi kancát.
- Honnan ez a rengeteg sérült? - kérdezte még, halkabban, nyugodtabban. |
Nox visszabámult Draugheritre és elveszett a nem mindennapi szempár legmélyén... Úgy érezte, csapdába esett, a másik a lelkébe lát, miközben jeges szorítás tartja fogva a szívét...
Újra és újra a mén szavai csengtek a füleiben és igazat kellett adjon neki... mi folyik itt? És miért?
Egyenesen kényszerítenie kellett magát, hogy ha darabosan is, de visszaforduljon Sora felé és megpróbáljon megszólalni, magyarázatot kérve a számára ismeretlen kancától.
Sora - kifejlett érzékeinek hála - pontosan érezte a két jövevény érzelmi állapotát, ezért bíztatóan nézett hol Draugheritre, hol Noxra.
- Kérdezzetek nyugodtan. - törte meg a hármójuk közé telepedett kínos csendet lágyan.
- Magunk között vagyunk. Nincs olyan, amiről ne beszélgethetnénk. - folytatta barátságosan.
Nox már éppen szólásra nyitotta a száját, amikor egy hatalmas árnyék vetődött rájuk!! Se hang, se szél nem kísérte és amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt.
Nox összes izma megfeszült és még szárnyait is kissé elemelte, hogy azonnal helyet tudjon változtatni, amint arra szükség lehet. Ám riadalma gyorsan elpárolgott, ahogy pillantása Sorára esett. A krém színű kanca ugyanis ugyanolyan lazán és nyugodtan állt, mint az árnyék átsuhanása előtt.
- Nyugalom, nincs semmi gond. - beszélt Sora ismét a kettőshöz. - Csak Ameno őrjáratozik. Ő tartja szemmel a környéket és riaszt, ha úgy látja szükségesnek. Mivel ő is az álcázó bűbájunk hatása alatt áll, ezért kívülről, külső szemlélőknek teljes mértékben láthatatlan, még az árnyéka is. Annak érdekében viszont, hogy ez ne eméssze fel a hozzákapcsolt lények teljes energiakészletét, befelé kevésbé álcázzuk.
Nox közben lazított feszes tartásán és összeráncolt homlokkal hallgatta a társa szavait. Ugyan Sora nem beszélt sokat, de máris számtalan kérdést fogalmazott meg benne... Aki ezt persze látta, úgyhogy folytatta is:
- Igen, Ameno jelenleg mágikus kapcsolatban áll több, fizikailag erős, vagy mágiában gazdag lénnyel, akik lehetővé teszik számára a folyamatos erő és mágia utánpótlást, így nem kell leszállnia pihenni. Naponta mindösszesen 2 órát tölt itt lenn, amíg jelentést tesz az aktuális eseményekről, táplálkozik és a segítői kiépítik vele az új kapcsolatot.
Sora látta Nox döbbenetét és hogy azonnal kifakad, ezért gyorsan folytatta.
- Remélhetőleg nem sokáig lesz már erre szükség, de Ameno túlságosan tökéletes a feladatra. - kicsit elhalkította a hangját és körbepillantott, mintha azt lesné, valaki kihallgatja-e éppen őket. - Ez most az ő legnagyobb átka.
Ismét normális hangerővel folytatta.
- Amikor Ameno és a segítői teljesen elfáradnak, helyette legalább 4 pegazust, vagy pegunit kell felküldeni a levegőbe, akikhez szintén kellenek segítők... Nem vagyunk ennyien, ezt sajnos nem tudjuk megengedni magunknak. - mire befejezte, most először tűnt kicsit szomorkásnak. |
Draugherit szemei lassan-lassan fordultak Nox felé, és teljesen kifejezéstelen arccal, hosszan meredt a kancára.
Nagyjából úgy, mint aki azt közli, hogy talán Noxnak ideje lenne a csupán pár pillanattal korábban, Sora megjelenése előtt mondottakat átgondolni.... |
Nox tanácstalanul pillantott Draugheritre.
- Őszintén fogalmam sincs... - válaszolta a félsárkánynak, miközben tovább nézelődött.
- De azért azt nem mondhatod, hogy olyan sok vorstandi van itt, aki épp... semmit se csinál. - próbálta védeni a többieket kissé félszegen.
Tény, hogy gyakran bukkant fel újabb és újabb vorstandi, de csak pár percre, aztán ismét eltűntek a távolban.
Kicsit kellemetlenül is érezte magát, hogy ők ketten csak úgy állnak ott és semmit se csinálnak... Illetve, de... vártak... csak ez egyáltalán nem volt látványos elfoglaltság.
Noxnak fogalma sem volt, Sora honnan pottyant melléjük, de a fehér sörényű és farkú, krém színű, közepesen magas kanca egyszer csak ott volt velük szemben és leplezetlenül őket nézte. Illedelmesen megvárta, hogy Nox magához térjen, csak utána szólalt meg.
- Legyetek üdvözölve! Az én nevem Sora - mutatkozott be Draugheritnek.
- Ugyan nem az én tisztségem lenne titeket köszönteni, de mostanában eléggé felborultak nálunk a dolgok, amiért elnézést kell kérjek - beszélt még mindig az eriszihez.
- Ezért is bátorkodtam kicsit elébe menni a dolgoknak. Biztosan elfáradtatok az úton, szeretnétek lepihenni? Ha megéheztetek, szívesen elkísérlek benneteket az ételesünkhöz. - ajánlotta, majd várakozón tekintett először az egyik, majd a másik szárnyas lényre.
Nox úgy nézett Sorára, mint aki nem akar hinni a fülének. Jól láthatóan kiült az arcára a döbbenet, úgy fordult Draugherit felé. Nem tudta, hogy csak számára felettébb megdöbbentő a helyzet? |
Draugheritnek minden érzéke sikoltozott a közeledő lény miatt, amint az közeledni kezdett, messze a látótávolságon kívül....De megfogadta, hogy addig nem éget el senkit és semmit, míg nem biztos benne mivel áll szemben.
Ezen a helyen nagy bajba kerülhet, ha olyasvalaminek árt, aminek nem kellene. Fogalma sem volt, hogy a védővarázs által rejtett területről ki lehet-e jutni segítség nélkül....?
Ami kissé aggasztotta, de ezt senkivel sem akarta megosztani.
Iron Nerve végül kellőképp ártalmatlanul vorstandi volt, hogy csak egy biccentéssel válaszoljon mindenre. Aztán követte a két lényt a táborig.
Ahol nagyon nehezen tudta leplezni döbbenetét.
Ennyi lényt?!?!?!
Követte Noxot a kis emelkedőn, majd végignézett a lényeken, akárcsak a kanca. Aztán közelebb húzódott az útitársához, és nagyon halkan mormogva kimondta neki, amit gondolt:
- Mi a balrogok vére történt a vorstandiakkal? Mi történt köztetek? Ennyi lény itt.....odakinn, a Birodalom javában meg pusztulás és káosz.....Miért vannak itt ennyien, mikor kinn lenne dolguk? Miért ez a rejtőzködés, ez a visszavonulás??? |
Már egy ideje szótlanul baktattak a kavicsos úton. Nox a gondolataiba méllyedt és azt találgatta, vajon mit és kit, kiket fognak itt találni. Reménykedett, hogy legalább egy valakit, a befolyásosabbak közül, hogy át tudják adni a fontos információkat a többieknek és azt mihamarabb meg tudják osztani az összes többi vorstandival.
A távolban már látta a Romvidéket. Oda igyekeztek.
Egy pislogás alatt feltűnt valaki velük szemben az úton... Noxon végigszaladt valami, ami minden idegszálát felborzolta és lassított a tempón.
A szemből érkező lény nyaktörő tempóval vágtatott feléjük és nem úgy tűnt, mint aki meg akar állni... De végül, kellemetlen közelségben seggre ült és egyenesen a két szárnyas arcába csúszott, jókora porfelhőt húzva maga után.
Nox prüszkölt és szárnyaival próbálta elhessegetni maguktól a zavaró port.
- Ez meg mire volt jó? - méltatlankodott köszönés helyett.
A szürke lóféle, akinek a teste meg-megcsillant a napfényben, gyanakvóan vizslatta a félsárkányt.
- Messziről úgy tűnt, a foglya vagy... - válaszolta a mén és a számára idegen felé bökött orrával.
Nox nem bírta ki kuncogás nélkül.
- Nos, nem éppen. Ő Draugherit az erisziektől és segíteni jött ide velem - magyarázta a kanca és sokatmondó pillantást vetett társára, aki ugyan első nem értette, mit akar a másik, de kisvártatva csak leesett neki.
- Elnézésedet kell kérjem, Draugherit, a nem éppen felhőtlen fogadtatásért. Iron Nerve vagyok és az én feladatom a kapun átjutó lények ellenőrzése, amennyiben a kapuőr riasztást kér.
Nox kérdőn pillantott társára.
- Akkor az a porfelhő, amit láttam... - kezdett találgatni.
- Igen, ő Soraja volt és engem riasztott.
Nox hümmögött és látszólagosan mehetnékje volt. Iron ezt észrevette és gyorsan megfordult.
- Elkísérlek titeket a táborig. - közölte és megindult előre egy kényelmes tempóban. Érezhetően nem érdekelte, hogy a másik két lény mit gondol a kísérgetésről...
Beletelt legalább tíz percbe, mire megérkeztek a táborig. Noxnak leesett az álla. A romok között rögtönzött sátorféleségek voltak felállítva levelekből és lények voltak mindenfelé, ameddig csak elláttak! De többségben nem vorstandiak... hanem vadállatok és mindenféle mágikus faj képviselői: törpék, tündérek, gnómok...
Iron Nerve észlelte Nox döbbenetét.
- Rég nem jártál erre. Azóta sok dolog megváltozott. Ez lett az egyik legnagyobb helyőrségünk.
Körbenézett és folytatta.
- Előkeresem Nektek Hekabét, vagy Hannont. Akit hamarabb megtalálok, vagy aki egyáltalán éppen itt van. - közölte a másik kettővel és a következő pillanatban eltűnt a sátrak között.
Nox alig bírt szóhoz jutni.
- Hát... nem pont erre számítottam... - vallotta be Draugheritnek. - Mindenesetre, így biztosan fogunk olyasvalakivel találkozni, akivel akartunk!
Közben felsétáltak Romvidék ici-pici dombocskájára, ahonnan be lehetett látni az egész tábort. Egy lentebbi ponton, aggasztóan sok nyivákolást, jajgatást, morgást és hörgést lehetett hallani. A dombról hamar meg is látták miért: egy csomó sebesült lény feküdt egymás mellett, látszólagosan a sorára várva, vagy éppen már bóbiskolva a gyógyulásban. Pallas sürgött-forgott a lények körül, akik között ott volt több vorstandi harcos is, mint például Tyrant, Han és Estro. Rajtuk kívül egy csapatnyi nagymacska volt még, akiket Nox azonnal kiszúrt, egy egész alomnyi kismacskával... Furcsa szerzetek voltak, Nox nem tudta megállapítani a fajtájukat, még sosem látott hozzájuk hasonlót. Mindenesetre eléggé békésnek, vagy inkább alkalmazkodóképesnek tűntek: nem akartak senkit felfalni. |
___________________________________________________ |
Reag a Varázsvirágok mezejére! |
[107-88] [87-68] [67-48] [47-28] [27-8] [7-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Pysra magányosan ügetett a Romvidéken.Nem tudta, hogy Ő az első aki itt jár.