|
Témaindító hozzászólás
|
2007.09.30. 15:09 - |
 *Érosz tompán ledobbant a földre, szárnyait összehajtotta és finoman az oldaláház simította őket. A Főváros felé tartott, egy fontos üzenettel. Bár repülve gyorsabb lett volna, itt, a fák sűrű erdejébe lehetetlen volt madártávlatból tájékozódni, és a leszállás is igencsak körélményes lett volna. Kénytelen volt hát a Határon aláereszkedni, és gyalog folytatnia útját.
A Helyőrség látszólag teljesen néptelen volt; sehol egy lélek, se tünde, sem ember, se élő, se holt. Látszólag... Érosz még egyszer körülnézett, majd mély, zengő hangon megszólalt.*
-Érosz eneth nín! Im mellon lin!
A lombok között surrogva felállt két tünde, magasak és szálasak voltak, szigorú szemük fényesen csillogott, majd biccentettek egyet és fürgén, könnyedén végigfutottak az ágon. Vállukon gondosan megfaragott, hattyútollas nyilakkal teli tegez, kezükben erős íj.
Érosz tudta jól, hogy az erdőtündék mind a földön, mind a fák ágain ugyanolyan könnyedén és biztosan mozogtak, mégis lenyűgözőnek tartotta, és mióta csak megismerte őket, mindig is csodálta az erdőtündék ügyességét, ahogy egy-egy gyengébb ágon is éppoly nyugodtan és gyorsan lépkedtek végig, mintha csak szilárd talajon állnának.
Két másik tünde is előlépett a Helyőrség Kapuja mellől, ahol mindeddig árnyékba burkolózva figyelték az érkezőt. Kezükben hosszú, hófehér pengéjű lándzsát tartottak, oldalukra finoman megmunkált, íves kardot csatoltak. Ujjasuk színe a levelek és a moha színéhez volt hasonlatos, lábbelijük barna, akár a fakéreg, lengő köpenyüket ezüst csat fogta össze mellükön.
A két tünde könnyedén leszökkent a fáról, majd hangtalanul társaik mellé léptek. Váltottak pár röpke szót egymással, s a négy tünde végül Érosz felé fordult. Egyikük haja hollófekete volt, mint az éj, három társáé ezüst, akár a csillagfény.
-Mea govannen, Érosz! Istannen le ammen! -*szólt a fekete hajú tünde, s biccentett a mén felé. Hangja tiszta volt, zengő és megnyugtatóan gyönyörű.* -Üdvözlünk, Érosz! No in elenath hílar nan had gín!
-Elen síla lumenn 'omentielvo! -*mosolyodott el Érosz, és viszonozta a főhajtást, majd elkomorult.* -A Fővárosba tartok, Eldenar, s igen sürgős hírt viszek. Sietős az utam.
*A fekete hajú, Eldenarnak nevezett tünde bólintott, s intett társainak.*
-Celedin! Galadron! -*a két szólított azonnal hátralépett a Helyőrség kapujához, és szélesre tárta az ajtószárnyakat Érosz előtt. A csődör ismét fejet hajtott.*
-Hannon le! -*mondott köszönetet.*
*Eldenar feltartotta a kezét, és finoman megrázta fejét.*
-Ne mondj köszönetet, barátom! Nincs szükség rá. -*mondta, majd intett, ezzel jelezve Érosznak, hogy induljon.*
-Namärie! I Melain berio le! -*búcsúzott a mén, majd vetett még egy utolsó pillantást Eldenarra és beügetett a kapun, ahonnan hamarosan rátalált a Főváros felé tartó hosszú ösvényre is. Innen már csak néhány óra vágta és végre megérkezik...* |
[71-52] [51-32] [31-12] [11-1]
 Látta, hogy a lény zavarban van, de nem igazán értette az okát.Rosszat kérdezett volna?Mindenesetre nem akarta erőltetni a dolgot, nem akarta, hogy kényelmetlenül érezze magát a lény, aki hosszú idő után először volt barátságos velük.
-Ha jól látom volt már dolgod velük?!Mármint Tündékkel?Fura teremtmények, ugye?-kérdezte mosolyogva, hogy a feszültséget próbálja oldani. |
 Esőleánya elhúzta a száját.
- Az a gyógyító, aki itt volt mikor megérkeztem, eltűnt az ébredésed környékén! A többi tünde meg...hát ők....én... - hebegte esetlenül, kifogyva a szavakból, és kicsit szerencsétlenül toporgott egyhelyben. Hogy is mondja el, hogy amikor a gazdája eleresztette, megrendült a hite a tündékben? Hogy az új gazdája hatással volt rá, és azóta nem bízik annyira a Fény Gyermekeiben? Hogy hiába volt hosszú ideig tündelénynek számító ő maga is, ma már nem érzi magát annak??? |
-Sajnálom, de nem sokat tudok róla, hiszen még abban sem voltam biztos, hogy tényleg láttam.Tudod, úgy teleportáltam magunkat ide a tengerpartról, ahol bajba kerültünk, aztán elvesztettem az eszméletemet.De őrá és a társára, egy lilás unikornisra emlékszem, amint fölénk hajolnak, aztán elvágtattak.Ezután nemsokkal jelentek meg a tündék.Gondolom, ők szóltak nekik, hogy segítsenek nekünk, úgyhogy nagyon hálás vagyok nekik.Amennyire én láttam, jól voltak.
Zet mozgolódni kezdett mellettük.Holdvirág ijedten kapta a fejét Kedvese felé, de nyugalom töltötte el, mikor látta, hogy Zet szeme nyitva van, még ha a szemek fátyolosak voltak is.
Zet párjára mosolygott, majd azonnal le is olvadt a mosoly az arcáról, mikor az égési sérülései megfeszültek a mozdulattól.Gyógyulófélben volt, de még korántsem volt jól.
Holdvirág inni hozott párjának, majd újra Esőleánya felé fordult.
-Igazán sajnálom, hogy nem tudok többet a társaidról.De akkor valahol a közelben voltak, hiszen én a Helyőrség déli kapuja elé teleportáltam és ott találtak ránk,azt hiszem legalábbis...Hogy ez mikor volt, nem tudom, hiszen legközelebb az előbb tértem magamhoz, mikor már Te is itt voltál.Talán a tündék,ők biztos tudják mikor kerültünk ide és talán a társaidat is látták, ha tényleg ők szóltak nekik.Kérdezd csak meg őket.Már ha van itt egyáltalán Tünde-mosolyodott el, ahogy körülnézve sehol egy teremtett lelket se látott. |
Esőleánya megtántorodott egy pillanatra a boldogságtól, aztán reszketegen eresztette ki tüdejéből a levegőt. Épp itt és így nyerni vissza a reményt!
Mosolyogva, de szinte az izgalomtól fuldokolva mászott közelebb a párja mellett kancához:
- Az Threnor volt! Társam mindenben, amin csak keresztülmentem eddig! Ha őt láttad, akkor tényleg itt vannak az erdőben! Mondd, ugye jól volt? Hogy nézett ki? Egészséges? Hogyhogy találkoztál vele? - faggatta csillogó szemekkel a lényt Esőleánya. |
-Ööö,...igen vörös volt, úgy emlékszem, sötét sörénnyel.Te ismered őt?Ezek szerint nem álmodtam??? |
 A nagy mén ellökte magát a fától, amin eddig támaszkodott, kinyújtózott, és bólintott.
- Eddig nem akartam mondani, hogy Esőleánya ne törjön le, de tényleg csak tűt keresünk a szénakazalban. A tündék lehet, hogy megtalálhatnak egy nagyobb csoportot, vagy egy erős lényt...de eriszi társaink közepesen erős lények, akik szerintem elszórva élnek. És hatalmuk jó részét használják álcázásra, rejtőzködésre. Nagyon ügyesek tudnak lenni. Kizártnak tartom, hogy megtaláljuk őket, kivéve ha maguk a fák kezdenek el útbaigazítást adni - bökött fejével felfelé.
Tudta, hogy fásult hangvétele nem a sajátja, és hogy az erisziek belső törvényei megkövetelik, hogy segítsen Esőleányának, és persze ha tud a többieknek, de kelletlen volt. Már napok óta. Fénylénység ide vagy oda, ez az erdő mostanában nem nyerte el a tetszését. Csillagokat akart látni! Kék, szabad eget!
- De most legalább kapóra jönnek a lombok és ez a félhomály - mormogta inkább csak magának, ahogy Esőleánya vízből kirakott csapását követte ide-oda kanyarogva. A cseppek még mindig ragyogva ültek a mohán és az avaron.
- Ne említsd Esőleányának ezt, kérlek - fordult egy pillanatra Xantoshoz - Ő most jobban érzi magát attól, hogy valami fontosat, vagy annak vélt dolgot tehet. És ez már nagy szó. Nem kell tétlenül várnia, míg megőrül. Lekötheti magát valami....hasznossal.... |
 -Legszívesebben utánamennék, de lehetséges, hogy több értelme lenne, ha az eriszieket keresgélnénk...
Hirtelen felkapta fejét, s füleit is kihegyezte.Megrázta sörényét, majd egy pillanatra ledöbbent, s aztán szélesen elmosolyodott.
-Jó hír!Ghost rátalált Lagúnára!Az erdőben vannak!-vigyorgott, majd miután eltűnt arcáról a mosoly, körülnézett.
-Nem javasolnám a tovább keresést, akkor Esőleányát is elvesztenénk!Kövessük...-döntött, bár várt Álom végső döntésére. |
Esőleánya végighallgatta a kancát, aztán önfeledten mosolygott, és bólogatott:
- Igen, ez jó hely, elhiheted, és habár nem vagyok itteni, azért......
Elhagyta a mondat befejezését, és elképedten nézett a kancára. Most jutott el a tudatáig mit is mondott a gyógyulófélben lévő teremtmény.
- Azt mondtad trikornis? - dadogta, és szemeivel majdnem felfalta az idegent.
Közelebb lépett a fekete lényhez, már nem törődve vele, ha az csuromvizes is lesz, és szinte suttogva kérdezte:
- Vörös volt ez a trikornis???? |
Holdvirág elmosolyodott-Igazad lehet-nagyon szimpatikusnak tartotta a különös sörényzuhataggal rendelkező lényt.Jó volt végre egy barátságos lénnyel találkozni.
-Csak tudod...annyi mindent történt velünk mostanában.Egyik bajból a másikba kerültünk és nehéz elhinni,hogy végre jó helyen vagyunk.Mert itt jó helyen vagyunk, most már érzem.Te nem ide tartozol, ugye?Sok lényt láttam az álom ködén keresztül, tündéket és lóféléket. Gondolom egy része nem volt valóságos, például a trikornis.Még sose láttam azelőtt ilyen lényt-és még szélesebben mosolygott az álomemléktől. |
Zavartan bár, de elnevette magát. Micsoda feltételezés!
- Nemigen hiszem, hogy tartanod kellene tőlem - nyugtatta meg a lényt barátságosan.
- Mint láthatod, ennyi bennem a különleges - intett szemeivel a sörényzuhataga felé - Egyébként elég passzívnak mondhatók az erőim. És nem akarok ártani senkinek sem, főleg nem neked!
A fényes, nem túl sok búvóhelyet kínáló teremben körülnézett még egyszer, a biztonság kedvéért, majd csendesen így szólt az idegennek:
- Tartok tőle, hogy a gyógyító, akit korábban láttam itt, elment valahová, talán más bajbajutottakhoz. Így nem hívhatom ide neked. Én pedig nem mondhatok semmit, ami igazán bizonyos lenne, mert nem vagyok gyógyító.....De ha nagy lenne a baj, biztosan nem hagytak volna magatokra, és én sem jöhettem volna ide, nem? |
-Ohh..ezek szerint sikerült biztonságba jutattnom magunkat.Zet!-megpróbált feltápászkodni, de nagyon gyengének érezte magát.-Nem tudod hogy van?-kérdezte Esőleányát.-Mármint, igen Zet..ő a vörös unikornis.A párom..Jól van?-lassan sikerült feltápászkodni és párja mellé kuporodott.-Ne..ne haragudj, hogy úgy Neked támadtam..csak tudod elég rossz dolgokon mentünk mostanában keresztül és nagyon aggódom Zetért.De ha Te itt vagy, a Tündék Erdejében és a közelünkbe engedtek, akkor azt hiszem, nem kell Tőled tartanom, ugye?-esedeklőn nézett a másik lényre.Vigasztalásra vagy legalább egy-két bátorító szóra volt szüksége, hogy minden rendeben lesz Velük és Zet is hamarosan magához tér, hogy nincsenek veszélyben, hogy végre pihenhetnek. |
Esőleánya riadtan szökkent hátra, amikor a fekete és eláztatott kanca szemei felpattantak, és az idegen egy pillanat magához tért. Bolond volt, hogy nem ment el innen azonnal, ahogy rájött, hogy ez a pár nem a társai közül való!
- Öm.....én - hátrált zavartan, és segélykérőn akart az erkély és a gyógyító felé nyeríteni, csakhogy leesett állal kellett konstatálnia, hogy az erkélyről eltűnt az aranykoronás tünde! Hiába szól, hogy felébredtek a betegek......
Egy ideig még bután bámult kifelé, aztán hangját keresgélve, bátortalanul visszafordult a kérdező felé. Az ugyanolyan számonkérőn és kicsit zavartan méregette őt, ahogy a kérdéseket feltette. Esőleánya és ő nézegették egymást egy darabig a szürke kanca vízesésén át, míg végül az esetlen kutató belátta, hogy válaszolnia kell.
- Ez egy....gyógyító hely. A Tündék Erdejében. Nem messze a határtól. Ha az a "Zet" egy vörös unikornis, akkor ott fekszik - pillantott át a másik fekhelyre, a fekete-kék lény túloldalán - Az én nevem meg Esőleánya, és az erisziek közé tartozom. |
Meleg és illatos volt az álma, egy tavaszi réten futkároztak és nem csak Zet a párja volt mellette, hanem többi társa-Eszmen,Kardfia ,Kamilia- is.Ragyogott a Nap és illatoztak a virágok...aztán egyszer esni kezdett.Holdvirág nagyon megörült az esőnek, bár a többiek nem szerették.Dehát hogy eshet, amikor ragyog a Nap és a többiek se rohanak menedékbe?Megrázta fejét és ekkor egy sugárzóan szép ló állt előtte, már nem álmodott.
-Hol vagyok?Hol van Zet?És Te ki vagy?-nem volt félelmetes a lény,aki előtte állt, de azok után, ami velük történt mégis ijedten húzta össze magát. |
Esőleányát csöppet sem érdekelte Álom egyik ellenérve sem! Ahogy felcsillant előtte a halovány reménysugár, megrázta hatalmas, zuhatag-sörényét, és vad hévvel rányerített a szárnyas lényekre:
- Segítenünk kell! Nem érted, Álom?! Ez az erdő valóban veszélyes lehet arra, aki idegen, vagy gyenge! Ebből a szempontból a tündék sem mások, mint a többi faj! A társaink bajba kerülhetnek! Ki tudja mi van velük?? Én nem, Te sem, és mások sem, azért kell őket megkeresni! Így nem érdekel ki mit mond, én segítséget kérek! - toppantott hatalmasat zárszóul, aztán hatalmasat nyerített még egyszer, és vágtába ugrott, végigszáguldva az erdei ösvényen, vadul felkavarva az avart!
Talán bolond dolog volt, de teleszívta a tüdejét levegővel, és torka szakadtából kiabálni kezdett tündék után, ahogy vágtázott útról útra, erdőszakaszból erdőszakaszba......
És végezetül majdnem kivágtatott a Tündék Erdejéből is.......Csúszva, harmatcseppek záporát repítve előre fékezett, amikor a Helyőrség kicsiny "erődje" hirtelen felbukkant előtte.
Azelőtt meg két meglepett, kíváncsi tünde, akik nem érthették mi ez a hangoskodás az otthonukban. Egyikük már íját is félig felajzotta.....
- Kérlek.....segítsetek - lihegte a kifulladt kanca, aztán kicsit megnyugodva elkezdte elmesélni történetét:
- A társaim, akik lóféle teremtmények, akárcsak én, itt élnek az erdőtökben egy ideje. Unikornis is lehet velük. És ők mind betegek. Bajba estek! Azt hiszem elbújtak itt, a fák között, az erdő titkos részein, mert biztonságosnak hiszik. De idővel még gyengébbé válhatnak, és akkor a varázsok itt könnyedén elkaphatják őket......Azért jöttem, hogy megkeressem őket. De az erdő túl nagy, és sűrű! Túl kevés vagyok hozzá én, és a két lény, akik velemjöttek, hogy ők is kutassanak! Nem is ismerjük e vidéket! Kérlek......segítsetek! Ez a Ti hazátok! Biztosan megtalálhatjuk a barátaimat együtt!
A két tünde erre csak összenézett, majd újra Esőleányára pillantottak, elgondolkozva, és bizonytalanul. Ez utóbbi nagyon megijesztette a kancát, így előrelépett, és már könyörgőre fogta volna a dolgot, de a magasabb tünde egy intéssel megállította. A karcsú, csillagszemű férfi odalépett a szürke varázslényhez, és szelíden végigsimított az arcán és a nyakán, elmosolyodva a kezén megülő vízcseppek láttán. Esőleánya megborzongott az érintéstől, de...nem lépett el.
- Figyelj rám, nen-nís! Az erdőnk valóban az otthonunk, így együttélünk vele, és benne élünk, de néha éppoly hatalmas és idegen nekünk, akár neked! A varázsai lenyűgöznek minket, de nem uraljuk őket! A gyermekei vagyunk, akik szeretjük....nem a parancsolói. Mikor a Birodalom eme szeglete menedéket és hazát kínált nekük, elfogadtuk. De néha még különösebb vendégek vagyunk itt, mint bárki közületek, lények közül. Nem tudunk Neked segíteni - tette hozzá szomorkásan, és megértően, mikor Esőleányának megtört a tekintete.
- De nem hiszem, hogy társaidra bármiféle veszély leselkedhetne itt. Varázstalan halandók számára valóban kísértő bűbájok itatják át a levegőt, de ilyen nem is él Simbelmyne területein! Jó helyre jöttek a barátaid, ha menedéket kerestek....Kutathatnánk utánuk együtt, napokig, hetekig, vagy évezredekig, de ha ők elrejtőztek, akkor ezen erdő nem adja ki őket!
Újra és újra végigsimított fehér kezével a kanca nyakán, vigasztalón és bátorítón, aztán felcsillant a tekintete.
- Várj egy pillanatot! Társam éppen ma reggel mesélt arról, hogy két legyengült lényt találtak egy erdei ösvényen néhány napja, nem messze innét! Azóta is ápolják őket. Nem lehetnek ők azok, akiket keresel? Egy vörös unikornis, és egy fekete ló-lény. Komoly sérülésekkel kerültek a gyógyítóinkhoz...
Esőleánya újra reménykedni kezdett.
- Sok-sok lény él köztünk....Fekete lólények is, és vörös unikornisok - mondta komoly hangon, töprengve.
- Megnézhetem őket? - kérdezte még fojtottabb reménykedéssel, a tünde szemeibe pillantva.
A tünde lágyan rámosolygott, és bólintott. Felpillantott a lombok közé, mire surranás nesze hallatszott, és hirtelen a semmiből egy ifjabb tünde jelent meg mellette.
- Anurth elvezet oda - mondta a tünde egy utolsó simítással, majd egy könnyed szökkenéssel, és néhány nagy, nyújtott lépéssel eltűnt a fák között.
Esőleánya bizonytalanul nézett a valamiért idegenszerű tündére, aki biccentett neki, majd meglepően gyorsan elindult egy ösvényen. Az esőlénynek majdnem ügetnie kellett, hogy tarthassa a tempót!
'Anurth....már hallottam valahol ilyen nevet.....Nem emlékeztet a hagyományos tünde nevekre.....Furcsa ez a lény!' gondolta magában, de mire összeszedte a bátorságát, hogy rákérdezzen, odaértek a kisebb, a semmiből előtermett házcsoporthoz. A tünde rámutatott az egyik legnagyobb, csodálatos épületre, ami a fából és a fában épült, majd megfordult, és egy szempilantás alatt eltűnt.
A kanca egy pillanatig dermedten állt, majd fejét csóválva lassan a házhoz sétált.
'Régen volt már, hogy egy tünde oldalán volt a helyem' gondolta rezignáltan, és belépett a bolítves ajtón. A két lényt azonnal észrevette, hiszen csak ők hevertek a nagy, fényes, szellős teremben, de ennél jobban foglalkoztatta az, hogy egy lélekkel sem találkozott eddig itt. Hová lettek a tündék? Itt senki sem vigyáz a betegekre?
A csodálatos, aranyszőke hajkoronás asszony szinte a falakból lépett ki! Az egyre zavartabb kanca ijedten sikkantott, és hátraugrott, aztán szégyenkezve lehajtotta a fejét. A falon egy kisebb, erkélyre nyíló ajtót rejtett néhány szép borostyánfüzér, bizonyára odakinn állt ez a hölgy.
- Bocsánat....Én a két varázslényhez jöttem. Talán ismerem őket.
A tünde megértően és bölcs tekintettel mosolyodott el.
- Értem már. Odamehetsz hozzájuk, nem fog senki sem feltartóztatni - mondta olyan simogató hangon, hogy Esőleánya rögtön megértette miért épp ő lett itt gyógyító. Ez a hang már önmagában elég lehet ahhoz, hogy valakinek minden baja elmúljon! Ahogy lassan odalépdelt a két pihenő alakhoz, hátrapillantva még látta, hogy a magas tünde újra kilép az erkélyre, de csak miután egy bíztató mosolyt küldött neki. Esőleánya megrezzent, és viszonozta volna a gesztust, de azok a hatalmas, szív mélyére látó szemek ekkor már nem őt figyelték.
'Bizonyára nagyon idős....' gondolta, aztán megfordult, és mély levegőt véve lenézett végre a fajtársaira. Aztán csüggedten felsóhajtott. Ez a pár nem az erisziek közé tartozik!
Kicsit csalódottan nézte a kettőst, aztán érdeklődve szemügyre vette őket. Kik lehetnek, hogy kerültek ide?
Későn kapta hátra fejét, és sörénye folyamatos harmat-esője kíméletlenül lesuhogott a szegény fekete-kék lófélére, ahogy eddig is ragyogó nyomvonalat hagyott mögötte, csak épp nem vette észre.......
Álom ezeket a gyémántként ragyogó, hátrahagyott vízcseppeket nézegette az erdei ösvényen, Esőleánya útján.
Fáradtan, reménytelenül felsóhajtott, és fásult hangon fordult Xantoshoz:
- Utána menjünk...? |
Zet álma vad volt és rémségesen sötét.Fekete démonokkal küzdőtt,akik mindkettőjüket fel akarták falni,hogy még az emléküket is kitöröljék a létezők fejéből.Semerre nem látta Kedvesét,Holdvirágot, ettől még éktelenebb haragra gerjedt, de hiába....mindenhol ott voltak....
A távolból néhány árny derengett fel, a sötétség démonai próbálták elkerülni a velük való találkozást, mely végzetes volt a számukra, de nem menekülhettek a tündék elől.Zet rettegéssel teli hálával tekintett a Hatalmasokra, nem tudta mi lesz vele és Szerelmével, akit még mindig nem talált sehol.
Ekkor az egyik Tünde hozzálépett és megszólította:
-Holdvirág nálunk van, ne hadakozz, gyere te is.Segítünk.
Nem tudta, hogy értheti a nyelvüket, -biztos csak álmodom -gondolta.Ha Holdvirág náluk van, megy velük ő is.Mindegy mi lesz, legalább együtt lesznek.És követte az elfeket. |
Azt hitte álmodik, olyan csodálatosak voltak a lények, kiket látni vélt és egy trikornis is volt velük...Még sose látott ilyen gyönyörű lényt.Majd a tündék jöttek és elvitték őket egy házba, ahol mindennek hatalmas energiája volt, ekkor minden újra elsötétült, de ezúttal a sötétség nem volt fojtogató, inkább békés, meleg. |
 A Tündék Erdeje a fény hona, így bárki, aki a sűrűből feltűnő lényeket meglátta, azt hihette álmodik. Sötétlények óvakodtak elő a bozótból!
Falinea aggódva és óvatosan lépdelt a két ájult idegen mellé, és alaposan szemügyre vette őket, aztán hátrahőkölt.
- Bajuk esett! - nyihogta halkan - Ártalmatlanok.
 Sötétség úgy követte a kancát, akár egy gonosz árnyék. Kilépett a lombokból, de az árnyékban maradva meredt a párra. Homályos szemének villogása nem sok jót ígért.
- Ha ártalmatlanok, akkor akár mehetünk is! - sziszegte.
 - Nem hagyhatjuk őket csak úgy itt! - ellenkezett Threnor.
- Hiszen ez az erdő sem egyszerű játszótér! Hívjunk ide egy tündét! Az majd meggyógyítja őket. Vagy ti is el tudjátok tüntetni a bajukat? Érzem, hogy sötét mágia!
- Nem, nem csak az - suttogta a kanca, erősen koncentrálva a kettősre - Tűz és Sötétség! Mintha barlog legyintette volna meg őket......
- Az baj - ráncolta össze orrát a trikornis - De mi nem vagyunk elég erősek segíteni! - jelentette ki - Hívok segítséget! - mondta gyorsan, hogy Sötétség ne hurrogja le, azzal vágtázni kezdett a legközelebbi őrség felé.
Elég ideje figyeltek itt, hogy pontosan tudják merre lehet megtalálni a hoszúíjú varázslényeket. Threnor kicsit zajongott, kicsit tüzeskedett, aztán szélsebesen futott a nyomába eredő lények elől, vissza a nyomain. Alig bírta a tempót! Tudta jól, hogy a tündék nagyon kíváncsiak az erdőjükbe bújt teremtményekre, főleg, hogy nem hétköznapi egyszarvúk, de Threnor nem kívánta a társaságukat, és a társai egyenesen utálták volna, ha a nyakukra viszi az eldák népének vadászait.......Figyelmeztetőn felnyerített, átrepült a bokrok fölött, és néhány pillanat múlva a tündék a némán fekvő egyszarvú és lóféle párosa előtt fékeztek. Az út egyébként üres volt..........
De a messzeségből óvatos tekintetek figyelték az eseményeket.
Bólintott Xantosnak.
- Például. Csak hát velük.....nem könnyű - húzta el a száját. |
-Tökéletes ötlet!Egy idevalósi lény, biztosan gyorsabban megtalálná őket!De mégis kire gondolsz?Egy tündére?-fordult Álomhoz. |
Egyetlen hely volt a Tündék Erdejében amit elég jól ismert, hogy ide merjen teleportálni és ez a helyőrség volt.Mikor meggyőzödött róla, hogy jó helyen van, ájultan esett össze és csak remélhette, hogy valaki rájuk talál és megmenti Szerelmét. |
Mélyet sóhajtott, és fejcsóválva a társaihoz lépdelt.
- Én nem reménykednék ebben! Az Esőleánya által említettek majdnem mindegyike erős tündehatalommal rendelkezik, és ismerhetik is ezt az erdőt. Ha meg vannak ijedve, úgy elrejtőzhettek, hogy sosem találunk rájuk!
Elhúzta a száját, körülnézett a csodálatos fák közt, és halkabban hozzátette:
- Lehet, hogy segítséget kellene kérnünk valakitől, aki ismeri ezt a helyet......
Esőleánya eddig hol hálásan mosolygott Xantosra, amiért az vigasztalja, hol félfüllel Álmot hallgatta, de most egyszerre felélénkült.
- Ez jó ötlet! Miért ne kérhetnénk segítséget!? |
[71-52] [51-32] [31-12] [11-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
*Érosz tompán ledobbant a földre, szárnyait összehajtotta és finoman az oldaláház simította őket. A Főváros felé tartott, egy fontos üzenettel. Bár repülve gyorsabb lett volna, itt, a fák sűrű erdejébe lehetetlen volt madártávlatból tájékozódni, és a leszállás is igencsak körélményes lett volna. Kénytelen volt hát a Határon aláereszkedni, és gyalog folytatnia útját. 
Látta, hogy a lény zavarban van, de nem igazán értette az okát.Rosszat kérdezett volna?Mindenesetre nem akarta erőltetni a dolgot, nem akarta, hogy kényelmetlenül érezze magát a lény, aki hosszú idő után először volt barátságos velük.
Esőleánya elhúzta a száját.
A nagy mén ellökte magát a fától, amin eddig támaszkodott, kinyújtózott, és bólintott.
A Tündék Erdeje a fény hona, így bárki, aki a sűrűből feltűnő lényeket meglátta, azt hihette álmodik. Sötétlények óvakodtak elő a bozótból!
Sötétség úgy követte a kancát, akár egy gonosz árnyék. Kilépett a lombokból, de az árnyékban maradva meredt a párra. Homályos szemének villogása nem sok jót ígért.
- Nem hagyhatjuk őket csak úgy itt! - ellenkezett Threnor.