Témaindító hozzászólás
|
2007.08.15. 23:07 - |
Alighanem élete legszebb napja volt ez, amelyen egy talán sosem létezett tündért kerestek szeretteivel. |
[105-86] [85-66] [65-46] [45-26] [25-6] [5-1]
- Ó dehogy! - mondta rögtön fejét rázva.
- Te vagy páratlan szépségű! Ez csak egy bokor.....A gandumoszi mesterek mutatták nekem hogy kell a mágiával gyönyörű arany műremekeket csinálni, ők valóban nagymesterei voltak a fémnek, főleg ennek a nemesnek, de én csak rögtönöztem most valamit és egyébként sem tudtam tökéletesen elsajátítani a tudományukat......Sem idő sem alkalom nem maradt rá, de talán tehetségem sem lett volna. Nekem nincs hét kezem...... |
*Elképedve nézte először a bokrot. Meg sem bírt szólalni!*
- Csodálatos! - *lelkendezett.
Kicsit közelebb hajolt az egyik virághoz és magába szippantotta az illatát.*
- Páratlan... |
Hirtelen rátört az érzés, hogy alkosson valamit.
Bocsánatkérő mosollyal ellépett párja mellől, és ügyködve egy hibiszkuszbokorszerű növény fölé hajolt. Egyik szárnyát előrenyújtotta, takarva alkotását, és jó ideig simogatta vagy valami olyasmit csinált...
Azután hátralépett, és elégedetten mutatta a bokrot Pallasnak.
Az egyik legnagyobb virág sűrű arany pókhálónak örvendhetett szirmain, ragyogott a fényben, de körülötte is minden virág és levél aranyerezet-szerű rajzolatokat kapott. A bokor valódi ékszer lett a táj közepén!
- Tetszik? |
*Jó ideig nem szólt semmit, csak élvezte a helyzetet.* |
Felnevetett.
- Nahát, nahát! Vannak még igazi, szívbéli csodák! Nagyon-nagyon örülök! - mondta szinte hálásan. |
- Remélem igazad van.
*Fejét párja hátára engedte.*
- Azt hiszem... kezdem kedvelni ezt a helyet. - *állapította meg, magát is meglepve ezzel.* |
Mosolyogva legyintett.
- Ugyan! Ne aggódj emiatt, teljesen felesleges önmarcangolás lenne! Hébé örökifjú, mindent kihever, ami éri, egyszerűen ilyen a lénye! Ráadásul nagyon jólelkű teremtmény, semmiféle zavar vagy kellemetlenség nem töri le őt, én pedig Téged nem szeretnélek így látni, mert összetör! |
*Nagyot sóhajtott.*
- Szegény Hébét jó kellemetlen helyzetbe sikerült hoznom... |
Zeiron elmosolyodott, és átkarolta párját.
- És velem mi lenne Nélküled? - kérdezett vissza halkan, boldogan. |
*Eddig eszébe sem jutott, hogy végignézzen magán, de most nem állhatta meg! Örült, hogy végre eltűnnek a múltra emélkeztető kis utalások.*
- Oh Zeiron, mi lenne velem nélküled?! |
Elmosolyodott.
- Lassan visszanyerjük a régi külsőnk! Te is ragyogó fehér vagy, egyetlenem! Habár számomra mindig is fénylő égitest voltál! - érintette orrát Pallaséhoz. |
*Pallas orrát párja sörényébe fúrta és magába szippantotta Zeiron illatát. Kicsit alaposabban szemügyre vette az arany sörényt és megállapította, hogy sokat változtak!*
- Nézd! A sörényed... |
Talán egy életen át álltak így, miközben a meleg szellő összefonta, összeborzolta a fehér és arany tincseket, de végül Zeiron csak kinyitotta szemét. Nem tudta úgysem megállni, hogy ne nézze Pallast! |
*Átölelte Zeiront és viszonozta a szerelmes csókot.* |
Felnevetett a különös színű, de gyönyörű égre, és hosszan, amúgy romantikusan forrón megcsókolta Pallast. |
*Pallas egy ideig hallgatott. Párja arcát fürkészte.*
- Csókolj meg - *válaszolta a kérdésre.* |
Nyakával átkarolta Pallast, aztán hátralépett, és a gyönyörű peguni (sosem hitte, hogy ennyire félhet attól, hogy valami mégis balul üthet ki a Pallasnak hála tökéletes világban) szemeibe nézett.
- Történnek még majd....különös vagy sötét dolgok....De sosem fogom hagyni, hogy az újra elérjen! Nem fogom engedni! - fogadkozott kőkemény pillantással.
- És kérj tőlem bármit, megteszem, hogy túltedd magad a történteken....Mit tegyek? |
*Élvezte párja közelségét, védelmező jelenlétét.*
- Valójában... - *kezdte bizonytalanul* - ...azt hiszem, hogy még... nem sikerült feldolgoznom a nem is olyan rég történt dolgokat. |
Szorosan átölelte Pallast, és sokáig nem is szólt semmit. Majd beleszakadt a szíve, hogy így lássa párját, csikójának anyját!
- Bármit megadnék, hogy elmúljon a bánatod, hogy eltűnjön a világból minden, ami nem tetszik, és Te lehess a világ boldog úrhölgye, akinek mindig ragyog az arca! És miért ne pihenhetnél itt? Vagy menjünk el innen egy jobb vidékre, amit szíved jobban szeret? Csak mondd hová, csak mondd mit tegyek, és ha akarod, lehozom a csillagokat az égből és Eléd terítem őket! |
*Ajkába harapott, miközben a könnyeivel küszködött. Nem akarta, hogy a sírás erőt vegyen rajta.
Könnyes szemével párjára nézett és nagyot sóhajtott.*
- Csak elfáradtam - *mondta remegő hangon.* |
[105-86] [85-66] [65-46] [45-26] [25-6] [5-1]
|