|
Témaindító hozzászólás
|
2007.11.24. 21:31 - |
 Tethys elszántan vágtázott a vaksötétben, ahol az egyetlen fény az ö szarvának hegyén ülő csillag volt. Nem fogja elengedni a többi lényt szó nélkül! Nem adja fel az új családjában! |
[89-70] [69-50] [49-30] [29-10] [9-1]
Zenit mozdulatlanul, az arcára fagyott döbbenettel bámult vissza Golden arcába és zöld szemeibe. Hogy mondhat a másik ilyet? Dehogy akarja megölni! Egyáltalán hogy juthat ilyen az eszébe?!?! Minek néz ő ki, hogy a pegazus ezt feltételezi róla?!
A hirtelen jött döbbenet helyét viszont hamar a düh foglalta el. Ki ez a lény, hogy megmondja neki, mit csinálhat és mit nem? Azt hiszi, hogy zsarolással bármire rákényszerítheti?! Na, azt már biztosan nem!
- Eldöntöttem. - válaszolta végül, baljós csengéssel a hangjában.
A belső vívódásából kívülről nem sok látszott, inkább csak a levegő rezgése változott meg érezhetően körülöttük. Az egyébként is sötét barlangi folyosón az aligha tűnhetett fel Goldennek, hogy a szemei fokozatosan, de teljesen befeketedtek, esetleg csak onnan, hogy az az egészen pici, halvány csillogás eltűnt az arcáról.
Az egyetlen, kiejtett szót követően, szinte azonnal körbefonta Golden testét a mágiájával és óvatosan, de határozottan lefejtette magáról a pegazust. Ám ezen a ponton nem állt meg: ahelyett, hogy csak magát szabadította volna ki az eriszi szorításából, most őt zárta feszes börtönbe, aminek keretét sötét mágiája határozta meg.
Megigazgatta szárnyait, megrázta magát és feszesen kihúzott tartással emelte tekintetét az egyszerűen álló testtartásban mellette, 10-20 centire a talajtól lebegő Goldenre, aki gyakorlatilag semmire se volt képes a beszéden kívül Zenit béklyóba záró mágiája miatt.
- You made me do it... - mondta a pegazusnak és elindult visszafelé a járatban. |
Közelebb húzta magához a fiatalt, és leengedte annyira a fejét, hogy aranyló-erdőzöld szemébe kelljen néznie a másiknak.
- Ha most itthagysz, biztosan meghalok. És én nem megyek veled vissza. Eldöntötted? Megölsz engem? - kérdezte nagyon-nagyon öregen és fáradtan. |
Zenit energikusan rázta folyamatosan a fejét, miközben Golden beszélt.
- Felesleges... tudja, hogy itt vagyunk... és szerintem abban is biztos, hogy visszamegyek érte... - válaszolta, szintén hadarva.
- Csak időpocsékolás lenne kerülőt tenni.
Beszéd közben próbált nem nagyon fészkelődni, pedig szíve szerint rohant volna. Ám így csak annyit ért el, hogy újra és újra fájdalom nyilallt bele a szárnytövébe.
- Akkor tudunk a leggyorsabban végezni és távozni innen, ha hagyod, hogy elkapjam! Kéééérlek! - fogta végül gyermekien könyörgősre a dolgot. |
Nem engedte el a másik lényt. Helyette villámgyorsan járatta az agyát.
Egyedül van. Az útitársa megkergült. Sokkal erősebb nála, nem fogja tudni visszatartani...
És szinte biztosan veszélyben vannak, és a szóbanforgó megkergült lény pont ebbe akar belerohanni...
- Talán segíthetek - kezdett gyorsan beszélni - Elvégre jobban ismerem ezt a helyet, mint te, a társaim itt éltek sokáig. Akármi is van arrafelé - biccentette a fejével abba az irányba, amerre a peguni annyira menni akart - én tudok egy utat, amivel hátába kerülhetsz! Nem lenne jobb így....megkísérelned...elintézni? - kérdezgette a lényt, óvatosan megválogatva a szavait. |
Zenit felszisszent és megpróbálta úgy helyezni a testsúlyát, illetve úgy fordítani a szárnyát (amennyire tudta), hogy a lehető legkevésbé fájjon.
- Rendben-rendben! - békítette a másikat megtévesztőn, hogy aztán folytassa, amit elkezdett.
- Adj... 10 percet! Annyi idő alatt elintézem! Ígérem! |
Ahogy a fiatal mellé ért, tovább akart menni, de nem tehette meg, ahogy a peguni nekifogott handabandázni....
Golden Green egyre riadtabban nézett a másik lényre.
Aztán egy szó nélkül belecsimpaszkodott a másik szárnyába, pont a fő ínnál, hogy még nyomorék tagjával is fájdalmat okozzon. Figyelemreméltó fájdalmat.
- Szerintem pont most készülsz a csapdába belemászni. Önként!! Magad mondtad, hogy szórakoznak velünk! És az én mágiám nem téved, lehetősége sincs rá, hogy félrevezessen. Arra kell mennünk, amerre elindultam! Biztos, hogy nincs itt semmi, amit neked el kellene kapnod! - sziszegte. |
Zenit komolyan megrémült, hogy az öreg pegazus ott hal meg infarktusban, ezért jobbnak látta gyorsan mellette teremni.
- Nyugalom... - próbálta csitítani a pegazust.
- Nem követ minket... nem is követett soha... - magyarázta a másiknak. - Csak elhitette velünk. Befolyásolta az elménket. Pont azért, hogy... elrohanjunk.
Egy felismerés kezdett benne megfogalmazódni.
- Azt akarta, hogy elmenjünk. Ebből mire következtetsz? - a viselkedése riasztóan mániákussá vált, mintha épp most talált volna rá a prédájára, amit be kell cserkésszen.
Zenit egész teste megremegett, ahogy izgalomba került.
- El kell kapnom! - fordult furcsa megszállottsággal Goldenhez és hol jobbra, hol balra lépett, pont, mint amikor valaki vissza van fogva, pedig már annyira rohanna!
- Érzem, hogy meglesz! - ujjongott, csak úgy magában. Egyáltalán nem tudta a másik elvenni a kedvét, vagy lehűteni.
- Tudom, hogy csináljam! Jön belőlem! Mélyről! Nem is értem, hogyan! Vagy miért!
Egy pillanatra ledermedt és tágra nyílt szemekkel meredt Goldenre:
- Úr Isten... Lehet, hogy végrehajtó voltam? Vagy vadász?
Aztán ugyanolyan gyorsan, ahogy a kétségek jöttek, úgy mentek is...
- Ne haragudj, muszáj visszamennem... - szabadkozott. - Ne váljunk szét, gyere velem! - kérte az eriszit. |
Golden Green megtorpant, viszafordult, és földöntúli erővel üvölteni kezdett:
- AZONNAL GYERE IDE, TE OSTOBA KÖLYÖK! MEG FOGUNK ÍGY HALNI!!!! |
Zenit... persze, hogy nem fogadott szót.
A feje már kisajogta magát, úgyhogy ismét visszafordult a veszélyes irányba.
- Hova rohansz, Golden?? - kiáltotta a mén után. - És meddig? |
Golden Green végülis megérezte a másik lény hangjában, hogy mindenképp le akar kerülni a hátáról, és nem érdekli a veszély, így egyetlen pillanat alatt megmerevítette a lábait, és métereket csúszott előre, csakhgy közben mélyen leeresztette a farát, és elengedte a pegunit a szárnyaival. A fiatalabb teremtmény lecsusszant a hátáról, Golden meg rányerített:
- Meg ne állj! - harsogta egetrázóan, és tovább dübörgött a sötétben, követve a csíkot, ami vezette. |
Fogalma sem volt, mennyi ideig zötykölődhetett önkívületi állapotban Golden hátán, de egyszer csak magához tért.
- Golden! Állj! Meg! Kérlek! - kérte a pegazust mindig két huppanás között.
- Le! Szeretnék! Szállni! Anélkül! Hogy! Kitörném! A! Nyakunkat! - kérlelte tovább az idősebb lényt. |
Goldennek a fürkészvarázson kívül már semmije se maradt hátra, de....ahogy a fiatalabb lény a furcsa szavak után hirtelen a nyakába zuhant, valami mélyebb, mágián túli (vagy alatt?) érzék azt üvöltötte neki, hogy meneküljön.
És Golden Green engedett neki.
Most hasznát látta nagy testének: egy lendületes tekeredéssel-szökkenéssel a hátára tudta sodorni a pegunit, és nyomorék szárnyaival úgy-ahogy meg is tudta tartani.
Aztán, mintha tűzcsík lenne az éjszakában, úgy éledt fel a csattanó ostorként életreparancsolt fürkészvarázsa, és izzón vezetni kezdte előre, pont arra, amerre a névtelen peguni nagyon nem akart menni.
Lehunyta a szemeit, és vad vágtába ugorva nekieredt a tűzcsíknak, magához szorítva az ájult teremtményt.
Akármi is támadott neki a másik lény elméjének, őt is nyomta, fojtogatta valami sötét iszonyat, amitől rettegett.....De mivel a varázsa már gyenge volt, a fürkészvarázs meg olyan szűk spektrumú mágia volt, amibe szinte lehetetlen volt belépni, hogy aztán gyorsan ellene használják....és Golden nem is bonyolította túl......
Ő képes volt rohanni, rohanni, rohanni, anélkül, hogy az elméjébe betörtek volna. |
Zenit érezte, hogy Golden mintha egyenetlen talajon járna, vagy mintha mozogna alatta a talaj, de... ő nem tapasztalt semmi ilyesmit.
Hirtelen furcsa érzés kerítette hatalmába és mintha egy idegen elme érintését érezte volna magán.
Erre seggre ült, olyan gyorsan akart megállni és azonnal megpördült, egyenesen abba az irányba meredt újfent, amiből az imént a veszélyt sejtették.
- Nagyon.... furcsa.... érzésem van. - suttogta, lassan, tagoltan Goldennek, akit szegényt folyamatosan rángatott magával, hol ebbe, hol abba az irányba.
- Mintha... valaki... játszana velünk.... - suttogta tovább, miközben a sötétbe meredt és elkezdte kiterjeszteni érzékeit, végig, egyenesen, jó mélyen a folyosó végtelenjébe.
Minden figyelmeztetés, vagy előjel nélkül ostorcsapásként érte kutató elméjét a támadás. Zenit nem emlékezett rá, hogy valaha érzett-e ekkora fájdalmat úgy, hogy fizikailag hozzá se értek!
Hangosan felnyögött és ha nincs mellette Golden, akibe mindkét szárnyával (minden pillanatnyi erejével) belekapaszkodott, biztosan ott helyben össze is esik. Olyan sokkba került, hogy a légzésen kívül semmit se tudott csinálni. |
Gyorsan kapkodta a lábait, Zenitbe kapaszkodva.
- Nem látok semmit - felelte szárazon - De nem bánom. Haladjunk!
És ekkor elkezdett remegni alattuk a szikla.... |
Zenit pillanatok alatt lesunyta füleit és olyan sötét lett a szőre, hogy konkrétan semmit se lehetett belőle látni! Aztán ahogy a hirtelen meglepetés tovaszállt, úgy jött vissza eredeti színe is...
- Persze, hogy éreztem - válaszolta, nyugodtságot erőltetve a hangjára, de nem kellett két pillanat és már sarkon is fordult.
- Lehet mégis inkább a másik irányba kellene mennünk! - próbált viccelni és maga után húzta Goldent, az ellenkező irányba.
Miközben haladtak előre hátra-hátranézett, hátha ki tud venni valamit a távolban.
- Ha nem bánod, nem idézek magunk elé fényt... - váltott suttogásra.
- Mennyire látsz így? - érdeklődött. |
Golden Green sunyítva tűrte a sötétséget hosszú ideig, várva, hogy mi lesz. Sejtette, hogy nagy baj nem lehet, hisz nem érezte, hogy bármi elkezdene mászkálni a testén...
Aztán, mikor valami....akármi...egész erőteljes szellőt kavarva megmozdult valahol előttük...a sötétben......nem tudni milyen messze.....idegesen megszólalt.
- Te is érezted??? El kell tűnnünk innen! Itt nem lehet szellő! Ezt valami kavarta! |
Zenit elvigyorodott. Ha már ő felelős a "pajzsukért", lássuk, meg tudja-e mozdítani? Nem akarta a lényeket felbőszíteni, úgyhogy maguk felé húzta egy picit az erőteret és... igen! Működött!
Jókat örvendezett magában, miközben észre sem vette, hogy az előre küldött kis fénygömb fokozatosan elhalványult, majd teljesen kialudt...
Ez neki fel sem tűnt, hiszen ugyanolyan jól látott a sötétben is. Azzal szórakoztatta magát, hogy ide-oda húzogatta az erőteret, hol közelebb engedve, hol távolabb tolva maguktól a kis lényeket, akik egyébként kifejezetten zokon vették, amikor egymáson áttolva és felborítva odébb lettek paterolva! |
Golden Green lefelé bökött a fejével.
Nem sokkal a patáik előtt tört meg a lények áradata.
- Habár az erőd megismeréséhez...ez igazán ideális helyzetnek mondható.... |
Zenit kizökkent, ahogy Golden szavai megtörték a csendet.
- Ömmmm - nézett értetlenül a másikra.
Annyira belemerült a furcsa lények tanulmányozásába, hogy most teljesen össze volt zavarodva!
- Nem értelek... - vallotta be végül. |
Golden Green némiképp viszolyogva nézte a lényeket. Fogalma se volt mik ezek, de tartott tőle, hogy ragadozók.....
A feje és az orra úgy haladt a talaj felé, és egyre közelebb a szügyéhez, ahogy a furcsa óriásipókok közeledtek, mert esze ágában sem volt levenni róluk a tekintetét. De amikor a folyamuk megtört valami láthatatlan akadályon, Golden Green fülei az égnek meredtek. Aztán lassan az útitársára nézett.
- Hadd találom ki....ezt te csináltad? - kérdezte közömbösen. |
[89-70] [69-50] [49-30] [29-10] [9-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Tethys elszántan vágtázott a vaksötétben, ahol az egyetlen fény az ö szarvának hegyén ülő csillag volt. Nem fogja elengedni a többi lényt szó nélkül! Nem adja fel az új családjában!