|
Témaindító hozzászólás
|
2006.11.21. 00:07 - |
 *Lilina - s vele együtt a Sötétség Nagyura - átlépték a Birodalom határát. Elérték a Fekete Kapukat, s keresztülvágtak a hatalmas, robosztus kapuszárnyak közt. A fehér kanca fáradhatatlanul nyargalt, habár önszántából nem valószínű, hogy ekkora távot ilyen sebességgel megtett volna... Testén már erősen meglátszott a hosszú út: habos veríték borította a szügyét, mellkasát, hasát... Nem törődött vele... Tulajdonképpen nem is tudott róla... Nem érezte... Nem érzett semmit...
Átvágtak a kopár pusztaságon... mindenfelé csak szürke hamu, por, és fekete üveghomok... Mígnem végül elérték a célt! A Nagyúr megtorpant és felpillantott az előttük magasodó monstrumra. Végre itt voltak! Megérkeztek! Közvetlenül előttük teljes pompájában nyúlt a fekete égbolt felé a Sötét Trón kastélya!
-Hát hazaértem végre... -mosolygott önelégülten a Nagyúr, miközben szemében a bosszúvágy és a kapzsi mohóság csillogott vegyesen.
-Lilina, kedvesem, íme az új otthonod! -mosolygott és kicsit lazított a kanca lelkének szorításán, ám pár perccel később már újra szoros bilincsbe verte Lilina valódi énjét. Lassan ismét elindultak, s pár perccel később belökték a nagy, fekete kapuszárnyakat. Két hatalmas barlangi troll mordult fel: a kapuőrök.
-Csak nyugalom. -pillantott rájuk lesúlytóan Lilina testéből a Nagyúr. -Én vagyok az, ti mamlaszok! Nyughassatok!
A trollok felismerték egykori gazdájukat, s engedelmesen elkushadtak a földre. A nagyúr belépett a várba, s a régi trónterem felé vette útját. Egyenesen a Sötét Trón terme felé...
Negyed órával később ott álltak a trón előtt, s meghatottan nézték a Nagyúr egykori uralmának szimbólumát. Emlékek kavarogtak Lilina fejében. Emlékek, melyek nem az ő emlékei voltak, ám most mégis úgy tetszett neki, mintha átélte volna őket... Mintha ő maga követte volna el őket! Iszonyatos volt! Zsongott a feje, az elméje kétségbeesetten üvöltött. Szabadulni akart a villogó képektől... Képek... De micsoda képek!!! Borzalmas... Rémes... mindegyik csupa kín, szenvedés... halál...! A Sötét Nagyúr kegyetlen emlékei... Végtelen, kínkeserves pillanatok... Lilina zokogott...
A Nagyúr megint érezte, hogy a kanca elméje lassan újra előtör. Könnyek gyűltek a vörös szembe, s csordultak végig lassan a hófehér arcon, mígnem ólomsúllyal lecsöppentek a fekete kőpadlóra. A Nagyúr lesúlytóan meredt rájuk.
-No lám! Ugyan, Lilina drágám, hát mi bánt? -suttogta szigorúan, a legcsekélyebb részvét nélkül a Nagyúr, majd olyan erősen szorította meg Lilina elméjét, hogy a kanca vörös szeméből újabb könnyek csordultak ki. Úgy érezte, a Nagyúr láncai megfolytják.... összezúzzák a lelkét... Nem bírta tovább... Elgyengült és végül átadta magát a fájdalomnak...
-Ha jót akarsz magadnak, akkor ezentúl veszteg maradsz! -sziszegte kegyetlenül a Nagyúr. -Ha még egyszer észreveszem, hogy érezni vagy gondolni mersz, nagyon megemlegeted. Úgy megszorítalak, hogy kiszorítom az édes pici lelkedből azt az utolsó kis nyamvadt szerelmet is, ami miatt még mindig képes vagy kitörni!
Lilina utolsó gondolata a félelem, a szűnni nem akaró reszketés, és a szerelem szó hallatán a legutolsó felvillani kép Micha volt, mielőtt a Nagyúr újra teljesen átvette a hatalmat fölötte... |
[42-23] [22-3] [2-1]
*Elléptek a fekete trón elől, s a Nagyúr egy emelvény felé idult. Az oszlopszerű emelvény pont karmagasságban állt előttük, s valami gömbölyű tárgyat takaró fekete lepel borult a lapjára. Lilina a szájába kapta a finom, selyemből szőtt lepel csücskét, és egyetlen mozdulattal lerántotta. Egy simára csiszolt, fekete kőre hasonlító tárgy került elő alóla.
A Nagyúr odahajolt, és közelebbről megvizsgálta a követ. Elégedett mosoly ült az arcán.
Figyelmesen szemlélte a követ, mire abban lassan megmozdult a sötétség, és hamarosan sorra változó képek jelentek meg. ...Egy fekete vár, előtte egyszarvúak serege... sárkányok és pegazusok harca a levegőben... egy fiatal, fekete pegazus az egyik ködpegazussal küzdve lezuhan a levegőből... unicornisok mágia töri át a vár védelmét... egy hatalmas, nagyerejű fekete alak bukik el... egy fehér kis unizus kuporog a helyén...
-Hmmm... Ezek a csata és bukásom utolsó pillanatai voltak... Tehát a palantír még működik... Hmmm. Nézzük csak tovább.
A palantírban további képek jelentek meg, és a Nagyúr sorra é rtesülta bukása óta történt eseményekről. Mikor a palantír végül a mostani tájat, a jelent kezdte mutatni, a Nagyúr megérintette. Abban a pillanatban az összes sárkány, ork, balrog, troll, warg, ködpegazus, és minden-minden még életben lévő sötét lény fejében mintha egy óriási harangot kongattak volna meg. Mind érezte... mind tudta... mind meghallotta gazdája hívását... és mind válaszolt is rá...!
-Helyes. -mosolygott sötéten a Nagyúr. -Hűséges szolgáim immár tudnak visszatértemről. Hamarosan itt lesznek. Az Örökösnek már nem sokáig lesz hatalma. A sárkányok többsége is elfordul majd tőle... Sőt, mi több; ellenfordul! -gonosz kacajt hallatott. Maga elé képzelte, ahogy hűséges sárkányai visszatérnek hozzá... és szinte látta, ahogy parancsára, sőt, akár már most, parancs nélkül is Zenitre vetik magukat, és cafatokká tépik!
-Abból a csikóból, akit egykor megszálltam, nem marad majd más, csak pár csont... -kuncogott, majd pillantása a terem végében függő tükörre esett... és meglátta benne a vörös szemű, hófehér kancát... meglátta Lilinát...
-Nem! -keményedett meg az arca. -Nem követem el újra azt a hibát. Soha többé!
Most, hogy újra hatalomra jutott... most, hogy a szolgái ismét tudtak ittlétéről.. és újra átálltak hozzá... most már elég hatalma volt... Igen, épp elég hatalma volt. Új test kell neki... új testet akar... Többé nem követi el ugyanazt a hibát... Többé nem lesz egy idegen test fogja... Már nem... Soha többé...
A Nagyúr elhagyta Lilina testét, és fekete ködként gomolygott a teremben. Elég hatalma volt már, hogy új, saját testet készítsen magának... Sötétlő ködként gomolygott a teremben... és ez a sötét felhő, ami ő maga volt, lassan sűrűsödni kezdett... és fokozatosan emberszerű alakot öltött... A fekete köd pedig beleszállt a testrészeken keresztül: beszivárgott az orrlyukakba, a fülekbe, a szájba... és belköltözött új, saját maga alkotta testébe... a Gonoszság Testébe...
A Nagyúr immár új testben Lilina felé fordult. A kanca az oldalán feküdt, elterülve a földön. Gyengén és szabálytalanul lélegzett, és közel járt a halálhoz. A Nagyúr kíméletlen némasággal mérte végig. Végül átlépett Lilina fölött, és kisietett a teremből. Három ork sietett felé szolgálatkészen, és mélyen meghajoltak a Nagyúr előtt.
-Nagyuram! -kezdte az egyik. -Híveid már gyűlnek. Mind hallottuk hívásodat!
-Helyes. -bólintott felsőbbségesen. -Te gyere velem. Ti ketten pedig... -pillantott a másik két ork felé. -...menjetek a Trónterembe. Takarítsátok el onnan azt a lényt. Hogyha netalán még élne, vessétek a várbörtönbe. A legmélyebb cellába. Vagy... bánom is én, mit tesztek vele, felőlem akár végezhettek is vele, ha ahhoz van kedvetek.
A két ork meghajolt, és elsietett. Egyikük felvidulva gurgulázott valamit kezdetleges nyelvükön, és előkapta vadászkését. A Nagyúr utánuk fordult és eltűnődött egy pillanatra... Ez a kanca tulajdonképpen megmentette az életét... és ő vesse el a kancáét? Neeeem... nem öleti meg... Nem szánalomból... De talán egyszer még a hasznára válhat... Ha nem így lesz, még akkor is ráér végezni vele...
-Várjatok! -szólt utánuk, mire az orkok megálltak. -Ne öljétek meg. Vigyétek le, és zárjátok a tömlöcbe. Adjatok neki vizet... de élelmet ne kapjon! Ha magához tér, értesítsetek! -rendelkezett.
'Ha magához tér még valaha...' gondolta, és komor mosoly futott ár az arcán.
-Most pedig menjük! -fordult oda az orkhoz, aki készségesen követte, miközben egyre csak beszélt.
-A sárkányok követsége már itt van, nagyuram. A sötétgriffek és az óriások küldöttei szintén megérkeztek. A balrogok pedig a nagyteremben várnak, uram! A trollok, az orkok klánjai, az ogrék, a wargok, a urgalok és az élőholtak is megjöttek. Már csak egy-két régi szövetségest várunk, Uram.
A Nagyúr elmosolyodott.
-Helyeeeees. -suttogta halkan. -A Nagyterembe megyek. Küldd be a küldötteket. A katonáimat állítsd a helyükre, és fegyverezd fel a sereget. Az összes többi alattvalóm álljon készenlétben, és várjátok következő parancsomat. Most elmegyek tárgyalni a küldöttekkel. Nincs sok időnk a felkészülésre. Visszatértem immár nem marad sokáig titok. A sárkányok lázadása az Örökösnek is feltűnik majd...
Ezzel méltóságteljes léptekkel a Nagyterem felé indult. A hatalmas ajtókat kézségesen szélesre tárta a két szolgálatos urgalőr, a Nagyúr pedig félelmetesen, ám mosolyogva belépett. Szélesre tárta karját, és üdvözölte a már ottlévő küldötteket.
-Köszöntlek újra itt, barátaim! Több, mint egy év telt el bukásom óta... S ti mégis úgy siettetek hívásomra, mintha csak tegnap váltunk volna el. Nagy örömömre szolgál, hogy újra az én oldalamon harcoltok majd!
...A Nagyúr leült a legmagasabb székre, s a hatalmas ajtók lassan becsukódtak mögötte....
|
*Lilina - s vele együtt a Sötétség Nagyura - átlépték a Birodalom határát. Elérték a Fekete Kapukat, s keresztülvágtak a hatalmas, robosztus kapuszárnyak közt. A fehér kanca fáradhatatlanul nyargalt, habár önszántából nem valószínű, hogy ekkora távot ilyen sebességgel megtett volna... Testén már erősen meglátszott a hosszú út: habos veríték borította a szügyét, mellkasát, hasát... Nem törődött vele... Tulajdonképpen nem is tudott róla... Nem érezte... Nem érzett semmit...
Átvágtak a kopár pusztaságon... mindenfelé csak szürke hamu, por, és fekete üveghomok... Mígnem végül elérték a célt! A Nagyúr megtorpant és felpillantott az előttük magasodó monstrumra. Végre itt voltak! Megérkeztek! Közvetlenül előttük teljes pompájában nyúlt a fekete égbolt felé a Sötét Trón kastélya!
-Hát hazaértem végre... -mosolygott önelégülten a Nagyúr, miközben szemében a bosszúvágy és a kapzsi mohóság csillogott vegyesen.
-Lilina, kedvesem, íme az új otthonod! -mosolygott és kicsit lazított a kanca lelkének szorításán, ám pár perccel később már újra szoros bilincsbe verte Lilina valódi énjét. Lassan ismét elindultak, s pár perccel később belökték a nagy, fekete kapuszárnyakat. Két hatalmas barlangi troll mordult fel: a kapuőrök.
-Csak nyugalom. -pillantott rájuk lesúlytóan Lilina testéből a Nagyúr. -Én vagyok az, ti mamlaszok! Nyughassatok!
A trollok felismerték egykori gazdájukat, s engedelmesen elkushadtak a földre. A nagyúr belépett a várba, s a régi trónterem felé vette útját. Egyenesen a Sötét Trón terme felé...
Negyed órával később ott álltak a trón előtt, s meghatottan nézték a Nagyúr egykori uralmának szimbólumát. Emlékek kavarogtak Lilina fejében. Emlékek, melyek nem az ő emlékei voltak, ám most mégis úgy tetszett neki, mintha átélte volna őket... Mintha ő maga követte volna el őket! Iszonyatos volt! Zsongott a feje, az elméje kétségbeesetten üvöltött. Szabadulni akart a villogó képektől... Képek... De micsoda képek!!! Borzalmas... Rémes... mindegyik csupa kín, szenvedés... halál...! A Sötét Nagyúr kegyetlen emlékei... Végtelen, kínkeserves pillanatok... Lilina zokogott...
A Nagyúr megint érezte, hogy a kanca elméje lassan újra előtör. Könnyek gyűltek a vörös szembe, s csordultak végig lassan a hófehér arcon, mígnem ólomsúllyal lecsöppentek a fekete kőpadlóra. A Nagyúr lesúlytóan meredt rájuk.
-No lám! Ugyan, Lilina drágám, hát mi bánt? -suttogta szigorúan, a legcsekélyebb részvét nélkül a Nagyúr, majd olyan erősen szorította meg Lilina elméjét, hogy a kanca vörös szeméből újabb könnyek csordultak ki. Úgy érezte, a Nagyúr láncai megfolytják.... összezúzzák a lelkét... Nem bírta tovább... Elgyengült és végül átadta magát a fájdalomnak...
-Ha jót akarsz magadnak, akkor ezentúl veszteg maradsz! -sziszegte kegyetlenül a Nagyúr. -Ha még egyszer észreveszem, hogy érezni vagy gondolni mersz, nagyon megemlegeted. Úgy megszorítalak, hogy kiszorítom az édes pici lelkedből azt az utolsó kis nyamvadt szerelmet is, ami miatt még mindig képes vagy kitörni!
Lilina utolsó gondolata a félelem, a szűnni nem akaró reszketés, és a szerelem szó hallatán a legutolsó felvillani kép Micha volt, mielőtt a Nagyúr újra teljesen átvette a hatalmat fölötte... |
[42-23] [22-3] [2-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
*Lilina - s vele együtt a Sötétség Nagyura - átlépték a Birodalom határát. Elérték a Fekete Kapukat, s keresztülvágtak a hatalmas, robosztus kapuszárnyak közt. A fehér kanca fáradhatatlanul nyargalt, habár önszántából nem valószínű, hogy ekkora távot ilyen sebességgel megtett volna... Testén már erősen meglátszott a hosszú út: habos veríték borította a szügyét, mellkasát, hasát... Nem törődött vele... Tulajdonképpen nem is tudott róla... Nem érezte... Nem érzett semmit...