|
Témaindító hozzászólás
|
2006.12.29. 18:33 - |
| *A Fekete Város előtt elterülő síkságon ma egy feledhetetlen csatának lehetünk tanúi.* |
[149-130] [129-110] [109-90] [89-70] [69-50] [49-30] [29-10] [9-1]
 Csaknem kedvesen visszapillantott, már amennyire ez Steelnél megesett, de hangja száraz volt, mikor megszólalt:
- Próbálj meg Te kijutni a Sötét táblák alól szárnyak nélkül.....Próbálj meg Te felébredni az Asylon áltál rádbocsátott álomból...Aztán meglátjuk mennyire akarás kérdése.......
Újra elindult.
 Csendben maradt.
|
- Ha akart volna, akkor nagy valószínűséggel el tudott volna jönni. Minden csak akarás kérdése. De ezek szerint Evenion jobban kedveli Asylon, mint engem. Inkább az ő társaságát keresi. De nem fog érdekelni! Ha így akarja... Elfogadom, mert el kell. Legalább a jövőben majd meggondolom, hogy akarok-e valakihez is közel kerülni. |
 Nem szólt csak folytatta munkálkodását, de gondolatai még a téma körül keringtek..... |
- Nem. Sem barát, sem testvér nem teszi ezt....Szándékosan soha. - keveredett hirtelen hideg szél Zenit körül, majd előlépett a semmiből.
- De ő már nem hallotta, amit mondtál....Gondolom ezt magad is tudod... - biccentett Evenion után.
Kényelmesen közelebb lépdelt Zenithez, és alaposan szemügyre vette. Hosszú csend után így szólt:
- Hm...Már lassan felnősz! A hatalmad is....bár az most mindenképp ingadozó lesz....egy darabig biztosan...Jól mutatja mindezt, hogy az érzelmeid valósággal özönlenek a szellemi világba....Engem is elértek.....
Újra a fiatal kanca után biccentett.
- Nem ő hagyott cserben....Asylon, Sarrissimával egyetemben, erővel ragadta el. Ahogy Anduryát is, amit, ha jól tudom, láttál. Velem azt hitette el, hogy elkapta a Sötétség, és én azért adtam fel magam, hogy mentsem.....S lám, kiderült, hogy végig semmiféle veszély nem fenyegette....S nem csupán ebben csapott be.....Teveled nem tudom miért játszott.....talán azzal is valahol jót akart.....Talán azt hitte, hogy azzal is ment, ha gyengébbnek mutat a Nagyúr előtt, aki így később támadott....Ki tudja?
Elfordult, és könnyed léptekkel nekivágott a Sötétségnek.
Ízisz arcát nézte kicsit, majd így szólt:
- Semmi szükséged nem volt rám..... |
-Hogy megmentettél.
Megint mellé lépett, és elkezdte semeit begyógyítani. |
|
*Zenit hátrafordult.*
- Nem én voltam az, aki cserben hagyta a testvérét! Akkor, amikor a legnagyobb szükség lett volna rá!
- Te és Asylon is hátat fordítottatok! - *fakadt ki.*
- És ez az, amit egy testvér, vagy egy barát nem tesz. - *folytatta, immár kemény hangon.* |
 - Aha, értem...Szóval ezt érdemlem... - mondta könnyedén.
- Hát akkor légy boldog, Örökös! Mondd meg a testvéremnek, ha egyszer látod, hogy mindig hiányozni fog......
Megpördült, és szélsebesen futni kezdett elfele. |
*Zenit megállt és Evenionra nézett.*
- Szeretnék egyedül lenni. - *felelte távolságtartóan.* |
 Asylon boldogan nézte az ünneplő tömeget. Minden borzasztó dolog ellenére......most könnyű és vidám volt a szíve!
Könnyedén kicsusszant a tömegből, aztán vágtába ugrott. Sörénye viharként lobogott, aztán orkánként kanyargott, mikor Zenit elé ugrott.
- Itt akarsz hagyni? Ezt érdemlem? - kérdezte halkan, öccse szemébe nézve.
Ködláng (vastag alvadt vérréteg alól) értetlenül nézett a kancára.
- Mit köszönsz? - csodálkozott. |
A farádtság most hirtelen elszállt belőlük.Nemes,Kavarkád,Homály, Szenvedély és a sellőlovak kitörő örömmel fogadták a "hivatalos" hírt.Ágaskodtak, s közben a levegőbe nyerítettek és rugtak.Koni megkönnyebbülten felsójahjtott, közben mellette leszállt Jégvihar és csak ült.A lány biccentett mosolyogva, majd a távolba meredt.De egy pillanat aladt a földön találta magát, mert egy fehér gomolyag üdvrivalgásban rontott neki.
 Yasha volt az!Örült, hogy újra láthatja gazdáját és sebnélkül.Levegő vételtől megtagadva Konit, csak nyaloggatta, míg az fel nem kelt és nevetve óvatosan le nem söpörte magáról.
-Igen Yasha!Győztünk!
Csenden Ködláng mellett, s csak nézte őt.-Köszönöm-suttogta alig hallhatóan..... |
*Félig lehorgasztott fejjel hallgatta, nézte a történéseket.
Hidegen hagyta, amit Asylon mesélt valójáról. Hogy ki is ő valójában, miért vislkedett így?... Egyszerűen nem érdekelte.
Mindenkit olyan távolinak érzett magától.
Összepillantottak Üstökössel.
Zenit igyekezett feltűnés nélkül kitolatni a körből. Amint kiért, megfordult és elfele vette az irányt. Nem volt kedve ünnepelni. Senkihez sem volt kedve. Magányra vágyott, valahol messze innen.*
*Csöndben állt egy helyben.
Sok volt egyszerre ez a rengeteg információ. Időre volt szüksége, hogy mindezt megeméssze.* |
Jéghideg köd kavarodott fel, aztán Asylon orra érkezett a semmiből. Szárnyai szétterültek a két oldalán, így azokra támaszkodhatott, hogy körülnézzen, miután kissé kiheverte a megrázkódtatást.
- Sikerült? - nyögte.
Draugherit becsukta a szárnyait, és megvárta, míg lángjaik két társa és őközte eloszlanak. Csak miután a testükön lobogó lángok kihunytak, és csak élénk színeik mutatták a mágiát, válaszolt Asylonnak:
- Igen. Sikerült.
 Elégedetten nézegette Zenitet aztán Üstököshöz lépett, és őt is végigvizslatta.
Könnyedén biccentett, és megfordult, hogy újra magára öltse felszerelését.
Asylon feltápászkodott, és vigyorogva Zenithez kocogott.
- Nézd ki jön ott! - bökött szárnyával Zenit háta mögé.
Evenion szomorú, fáradt mosollyal lépdelt feléjük.
Lassan szembeért velük.
- Zenit..... - mondta sóhajtva...
Aztán elkapta Asylon Steelékre vetett tekintetét.
Látta, hogy minden eriszi arrafelé néz, félve és szomorúan.
Nagyot sóhajtott, és ellépett Zenittől.
- Asylon! Gyere velem!
Azzal rengeteg elképedt és értetlen pillantástól kísérve a hármashoz lépdelt. Asylon ott ügetett mögötte.
Steel fölé hajolt.
- Asylon, érints meg engem és Steelt! - mondta komolyan, a kancákat figyelve.
Asylon értetlenül engedelmeskedett.
Aztán csak azt látta, hogy Evenion szemei lassan becsukódnak.
Ijedten nézte Steelt és Eveniont, ide-oda kapkodva a tekintetét, de szárnyait rajtuk tartotta.
És abban a pillanatban hihetetlen dolog történt! Asylon mérhetetlen energiát érzett, erőt, amiről fogalma sem volt honnan került belé, és azt is érezte, hogy ő maga kilép eddigi határai közül, és a világ fölé szállva belátja azt! Mindenhatónak érezte magát, olyannak, aki már a világon túl és azon felül létezik!
De egy rövid szédülés után már nem csodálkozott, és nem vesztegette az idejét.
Végigszáguldott hihetetlenre fokozott érzékeivel a világon, és kinyúlt erejével.
'Anya! Wizarde! Mama!' kiáltozta harangzengésével, ami nem tűnt el egy pillanat alatt, ahogy önerejéből kellett volna, hanem tovaterjedt mindenfelé!
Hirtelen, egy távoli, még így is szinte láthatatlan ponton megérezte őket!
Asylon mindent erőt, tehetséget és elszántságot beleadott a könyörgésbe, hogy a három lény jöjjön vissza. Aztán némán reménykedett, és fohászkodott mindenféle istenséghez.
Rettegett, hogy elbukik.....
De nem!
A három alak lassan feléje fordult figyelmével, és mintha lassan szándéka szilánkjai is elértek volna hozzájuk...
Már csak suttogott, meredten figyelve:
'Kérlek......Gyertek vissza! Kérlek!'
És akkor a világ hihetetlen zúgással összetört!
Asylon meg újra orraesett!
'Sosem fogom ezt megszokni...' gondolta, ahogy újra felállt.
Körülnézett, hogy hátha tudja valaki a választ arra, mégis mi történt.
Elkerekedtek a szemei és leesett az álla.
Steel, Izabó és Wizarde lassan, mintha betegek lennének az első egészséges napon, éppen felálltak.
Asylon ide-oda kapkodta a tekintetét.
'Hogyan.......?'
Ekkor vette észre Eve-et, aki távolabb húzódott az ébredőktől, akikhez most odasiettek boldog társaik. Bár egyedül Izabó tűnt emiatt lelkesnek....
Evenion rejtélyes mosollyal válaszolt Asylonnak, aki lassan sejteni kezdett valamit.
Ekkor azonban valaki keresztültört a gyűrűn.
 - Asylon! Asylon! Sikerült! Hogy csináltad? - kérdezte ujjongó hangon.
Ekkor halálos csend terült szét a lényeken.
- No igen....Hogy csináltad? - kérdezte furcsa hangon.
A fiatal pegazus elé lépett.
- Velem csinálta! - mondta büszkén, kihúzva magát, majd beszélni kezdett, erős, csengő hangon.
- Ez az én erőm! A hosszú rejtőzködés alatt véletlenül jöttem rá....Most pedig sikerült! Ez az én erőm: másokét növelem hatalmasra! Asylon így hozta vissza Steel-éket.
Csodálkozva nézte a fiatal kancát. Aztán bólintott, majd újra szigorúan fordult Asylonhoz.
- Mikor a saját társaidat kezdted el foglyul ejteni, rájöttünk az igazságra! Nem vagy Steelék fia! De akkor mégis...ha lennél oly jó, hogy válaszolsz kérdésünkre...ki vagy Te? - beszéde végén már hörgött.
Mindenki Asylonra meredt.
Sóhajtott. Aztán halkan beszélni kezdett.
- Vártam ezt a kérdést....Tudtam, hogy eljön.....Tudom, hogy furcsák voltak a módszereim, amivel védeni akartam a társaimat a Sötétség hatásaitól....és amikkel magam is eltűntem szem elől néhány másik lénnyel, hogy a kellő pillanatban meglephessük a Nagyurat és győzzünk....Furcsa terv volt...de így a Nagyúr nem tudott ellenünk készülni...és benneteket is békén hagyott, mert nem hitt olyan veszélyesnek.....Ezért elmodnom....bár Eris bízott bennem, és azt hittem így Ti is! De elismerem: a gyanúra van okotok...furcsa voltam.....
Nagy levegőt vett. Aztán két "szülőjére" nézett.
- Tényleg nem vagyok a fiatok.....Bár a szívemben, sok érzelem mellett, a szülőknek járó szeretet jár át, ha Rátok nézek, gondolok....De igazatok van: úgy, ahogy hittétek, nem vagyok a fiatok....S hogy akkor mégis ki vagyok?......Ismeritek a Félelem történetét - nézett végig a lényeken - és tudjátok, hogy egy rémuralom végén lett olyan, amilyen ma....A rémuralom vége pedig egy volt az uralkodó végével, aki olyan szörnyeteggé lett.....Az a sok mágia, annak felhasználása, a kiszabadulása utáni vihar.....Ezek a Félelem kulcsszavai....Lenyűgöző lény volt...De elbukott...és faja utolsó tagja volt...hm...Vége lett...De ezt is okozta valami...Én mindezt nem Izabótól tudom! Hanem mert láttam....Mert ott voltam....mert én okoztam......
Elképedt moraj hullámzott végig az eriszieken.
Asylon kicsit várt, majd lehorgasztva a fejét folytatta:
- A zsarnok ellen, még mikor uralkoott és varázsolt...fénylények mentek....Meg akarták ítani.....valahogy.....maguk sem tudták hogyan....Mindenesetre feltűnésük a Félelemben a végzetük lett: a Rémúr elpusztította őket, és azután alkotta a Viharfalat....sőt még annál is többet, hiszen sok-sok évig nem volt ezen világ része a Félelem...S amit kevesen tudnak: ezen varázs egy átkot is magában hordott, ami kiirtotta a behatolók faját.....Talán ez a szörnyű bűn is sietette a könyörtelen rém végzetét....A mágia egyensúlya szent dolog.....De az biztos, hogy nem élt soká ezután, ahogy hitte, nem lett öröklétű...A saját varázsa ellene fordult és elpusztította......Én pedig mindezt láttam.....Ami a Félelmet borzasztóvá teszi, az a sok ittrekedt lélek.... Mind ott kering a levegőben...mindenütt...Ez a természet és minden ellen való borzalom érezhető ott.....Én is ezen lekek közül való voltam....miután megöltek...A fénylények nem ragadtak ott..de az elpusztításuk mágiája olyan erős volt, hogy kárt tett a lelkükben...Eljutottak oda, ahová senki sem mehet az élők közül....de már nem azokként, amik voltak.....Nem vesztettek el mindent, de sokat kellett szenvedjenek, hogy átjussanak oda...Nem tudom, hogy jó döntés volt-e tőlük, hogy engem nem vittek magukkal...Ami itt használható varázs a rendelkezésükre állt, azzal a lelkemet maradásra bírták...és elmentek...Magamra maradtam évszázadokra, a félőrült lelkek közt, és nekem sem volt más lehetőségem, mint figyeli mi történik..és nem tehettem semit...Nem volt kivel megosztanom mindezt, az ottani lelkek csak nagyon is mértékben tudnak egymással kapcsolatba lépni, ha nem őrülnek meg...Nem volt segítségem...Nagyon fiatal lény voltam, aki botor módon szöktem a társaimmal megmenteni másokat a rémlény ellen....Talán ez is benne volt a döntésben, hogy maradjak...Hisz alig éltem.....Így félig öregedve, félig megrekedve az idő sodrában, félig létezve, félig nem létezve szenvedtem...És akkor jöttél Te, Izabó! Megéreztem milyen erős vagy, és mikor a zsarnok hatalmára vágyó rémet megkötötted az átkoddal....csodáltalak....Én végignéztem mindazt amit tett...és rettegtem, hogy újra megszületik egy Rémúr...aki ráadásul egyesülni akart a Sötétségével!!!Emlékeztem a halálra....a szenvedésre....kétségbe voltam esve....és akkor jöttél Te! Mikor elhagytad a tested, próbáltam Veled kommunikálni, de ehelyett Te valahogy kirántottál magaddal.....Kivittél....és Steelnél döbbentem csak rá mi történt! Mikor pedig rájöttem, hogy megvan a módja, hogy újra élhetek....és mikor rájöttem, hogy szabad vagyok...félni kezdtem...hogy félreértitek.....hogy visszavisztek...vagy elpusztítotok.....Így igyekeztem meghúzni magam...Aztán hirtelen Steelben elkezdődött az a...folyamat...mikor Te elhagytad őt, Izabó.....valahogy elölről kezdődött velem minden! Mikor pedig megértettem, hogy nem bántotok, sőt szereni fogtok...Úgy éreztem mindent meg fogok tenni mindezért! És értetek! Az életem, a szabadságom köszönhetem Nektek! Boldog lettem....nagyon boldog...Annyi mindent kaptam! És...és sajnálom, ha a módszerem végül zavart szült...De örülök, hogy senkinek nem esett baja.....És valahol tartottam attól, hogy a Sötét Nagyúr rájöhet arra ki is vagyok, és tehet velem valamit....vagy átalam veletek! Ezért rejtőztem oly sokáig.....az utolsó pillanatig....Ezért is játszottam meg, hogy a Sötétségé lettem.....Így senki sem tudott rólam semmit, és nem árulhatott el, ha elfogják.....És..volt egy rémálmom.....az én két anyám a Sötétségben vergődött....énmiattam...valahogy meg kellett mentenem mindenkit!...Nem tudtam jobbat kitalálni.......S most ítéljetek!
Megrendülten hallgatott....Emlékezett még arra, mikor őt szállta meg egy Félelembeli lélek..Az a sok fájdalom.....
Aztán megköszörülte a torkát.
- Asylon.....Eriszi vagy! - mondta bólintva a lénynek.
Asylon elképedt és elmosolyodott.....
A többi eriszi is csatlakozott, végül Izabó lépett elő.
 Szárnyaival átkarolta Asylont.
- A fiam voltál....és az is maradsz! - mondta, és elmosolyodott. Aztán homlokát Asylonéhoz biccentette.
Hosszú, mosolygós szünet után megfordult.
- Steel? - kérdezte szelíden.
A kanca nem ünnepelt...nem mosolygott.....nem lépett elő.
Aztán egyetlen szót zúgott hangján:
- Hazudtál.... - mondta Asylon szemébe nézve.
Aztán megfordult, és rövid vágta után semmítődött.
Döbbent csend honolt ma már ki tudja hányadszor a téren. A fiata pegazusnak összeszorult a torka......
Izabó átölelte és ringatta, de tudta, hogy vajmi keveset ér.
Végül ő lépett Asylon elé.
- Figyelj rám! Én tudom mit köszönhetek Neked! Az életem! Nem először......Ha én ezt tudom, akkor Steel, az egyik legértelmeseb eriszi ne jönne rá és fogadná el? Megenyhül majd, ne izgulj! Csak idő kell neki....Minket az lepett meg, hogy Steel meglepődött...mivel ő sosem szokott....De ismerd el, Asy, csoda, hogy a lábamon meg tudtam állni, úgy megdöbbentettél! Szerintem most elnézhetjük Steelnek mindezt...A megrázkódtatás neki szokatlanabb, mint nekünk! Képzeld el, milyen szörnyű lehet neki!
Kis ideig csendben állt, majd kacsintott a pegazusnak. És elvigyorodott.
Asylon pedig rájött, hogy a fiatal kancának mennyire igaza van....és ő is elvigyorodott!
- Lények! - kiáltotta el magát.
- Legyőztük a Nagyurat! Ezt meg kell ünnepelni!
Robajló hangorkán válaszolt a kiáltásra! |
*A gyönyörű táj megremegett és elhomályosodott. Zenit megállt és kérdőn nézett körbe. Nem értette, hogy mi történik.
A táj ködbe borult, még az orra végéig sem látott el. A hófehér teremtmény a part másik felén azonban tündökölve felpillantott. Zenitet kirázta a hideg. Aztán... hirtelen végtelen kuszaságba került valakivel, majd ismét nyugalom lett.
Valami finom ízt érzett a szájában. Elkezdte rágni, majd az eddig finom valami borzasztó ízűvé vált. Habozás nélkül megpróbálta kiköpni a löttyöt, aminek csak egyik részétől sikerült megválnia. Egy ideig még köhögött, aztán kinyitotta szemét. Először csak hunyorgott. A sötét bántotta a szemét. Fejét felemelte, majd ugyanazzal a lendülettel felállt.*
*Zenit ébredése után néhány másodperccel Üstökös is magához tért és szintén felállt.* |
-vége.....-suttogták, ám nem látták mi történik.Észre sem vették, hogy Nemes mellett egy fényes alak áll, és a távolba mered, arcán az állandó mosollyal.
 -A menny kapui zárva vannak Zenit előtt.Még nincs itt az ideje.....Márcsak fel kell ébrednie.-suttogta alig halhatóan, mégis lehetett hallani szélfúvás ként a csődör életéért küzdő csapatnak.....
|
Hakima még Glaedr hátán érkezett, de a határon hagyták, hogy bármi történjék, ő élve megússza, és segítsen, akin tud, ha pedig ilyen nem maradna, akkor a híreket vigye el.
"Minél közelebb a vész, annál távolabb a baj" elvén hitték, hogy itt jó helyen lesz. De a hálón elérte a hír: a Sötét Nagyúrnak vége, de őrá szükség lehet, így amilyen gyorsan tudott, bevágtázott.
A hatalmas kosarak a hátán, oldalán, a kisebb zacskók mindenfelé a testén, mind-mind orvosságokat rejtettek, de ettől függetlenül a súlyuk miatt tökéletesen kimerülve ért Zenitékhez.
Egyfelől tudta, hogy Eris azt várná bízzon az értékítéletében, másfelől nem látott más súlyos sérültet útközben, így lelkiismeret-furdalás nélkül Zenit mellé dobta magát, majd több zacskóból hátborzongató barna agyagot vett elő.
Minden teketória nélkül elkezdte rákenni a sebekre.
Amint a sebekkel végzett, hosszú percek múlva, rápillantott a két hívogatóján, aztán vállatvont.
Egyik kosarából kicsiny fiolát kapott elő. Aranyló folyadék csillámlott benne. Ügyesen Zenithez gurította, kinyitotta, és belezúdította a peguni szájába.
Elégedetten egyenesedett fel.
- Ez Zeiron aranyvize, erős alkohollal, varázsokkal, unikornis- és főnixkönnyel, többféle gyógyfű főzetével, és pár titkos összetevővel. A holtakat is felveri! Márcsak azért is, mert isteni íze van kezdetben, de aztán olyan keserű lesz, hogy sírni lehet tőle!
- Hol vannak még sérültek?
 Szemei felpattantak, és Eris felüvöltött. Megmutatkozott ebben minden hatalma és torzulása: a hangja farkasüvöltésként kezdődött, majd felfelé és lefelé továbbterjedt a hangtartományokban, míg végül a levegő és a talaj is rezonált!
- DRAAAAAUUUGHEERIIIIIIIIT!!!!!!!!!!
Ellökte Asylont magától, aki elesett, és elképedten nézett gazdájára, akinek lobogott a sörénye, és szemei izzottak!
- Hozd a félsárknyokat! MOST!
Asylon nem kérdezett, megtette, amit kértek tőle. Semmítődött, majd pár pillanat múlva újra megjelent, három másik lénnyel.
- Keressétek Üstököst! Gyorsan! Hozzátok ide! - parancsolt....
- Draugherit! Segíts! - szólt a lényhez leírhatatlan hangon, aki egyetlen pillantást vetett Erisre, majd bólintott, és Zenit fölé hajolt. Szarvuk összeért, Draugherité hófehéren felizzott, majd a félsárkány lángbaborult. Két társa távolabb állt, de ők is lángolni kezdtek, és lángjaik áramlani kezdtek az Alapítóra.
 Glaedr talált rá a vérbefagyott fehér lényre. Egy sárkány teteme félig takarta, de Glaedr nagyon öreg volt, könnyedén ráakadt.
Béna lába miatt nehézkesen, de felemelte Üstököst és Erishez sietett.
- Megvan! - morajlott.
Majd óvatosan letette.
Draugherit egyik szárnyát kinyújtotta Üstökös fölé, lángoló köpenyt borított rá is, aztán csendbe merültek mindahányan.
Eris mormolni kezdett.
Halk, monton hangon ismételte:
- Mi a Te kegyedből nekem jutott, hadd adjam át nekik!
A varázs beteljesedett: Draugherit lángjai sokszorosára nőttek, az erisziek teste fényleni kezdett....
s ezzel egyidőben Eris halványulni kezdett......mint egy tovatűnő álom. |
Homloka elborult, ahogy Zenit távolodását érezte.
Újra kiáltott elméjével, és érezte, ahogy Asylon elsiklik mellette, Zenit elméjének mélyebb síkjaiba. Tudta, hogy a pegazus is kimerült, de azt is tudta, hogy nem tudná megállítani.
'Zenit! Gyere vissza hozzánk! Mi lesz Üstökössel és Eve-vel? Mi lesz Catlyvel? Ne menj! Gyere vissza! Gyere vissza!' próbálkozott egyedül, megfeszítve erejét.
Őrült kavarodásba futott Zenit elméjében!
A kuszaság elragadta őt, így Asylon üvölteni kezdett, bevetve minden szellemi erejét, a peguni után. |
*Nem érzett semmit. Egy végtelenül messzi tájon lépdelt, aminek se a végét, se az elejét nem látta.
Körülötte minden meseszép volt. Olyan valótlan. Túl szép, hogy igaz legyen. A nap vakítóan fénylett. Nem messze tőle egy tó part terült el. A szél felverte a sima víztükröt.
A tó másik felé egy peguni alakja bontakozott ki. Zenit hunyorított, hogy láthassa ki az, de valami megakadályozta ebben. Habozás nélkül ügetésre kapcsolt és megidult az alak felé. A peguni vonzotta! Nem tudta miért, csak egyszerűen látni akarta!
....
Eközben a Sötétség Birodalmában mozdulatlanul hevert. Szíve egyre lassabban vert. Mellkasából és szárnyaiból továbbra is csurdogált a vér.* |
Kétségbeesetten nézte "szüleit", aztán odarohant hozzájuk.
Hiába szólongatta elméjével őket. Nem válaszoltak...pont, mint a....
- Asylon! Gyere ide! - kiáltott a boszorkány a pegazusra. Zenit felett állt.
A többi főnökségire nézett.
- Győztünk. Örökre vége a Nagyúrnak és vele a pusztító Sötétnek. - mondta, aztán fáradtan elmosolyodott.
A pegazus odaért, és lehajolt.
- Segíts nekem! - mondta Eris. Aztán egyik kezének ujjai Asylon arcára, másik keze pedig Zenit homlokára került. Behunyta a szemét.
'Ébredj! Győztél!' kiáltotta a lélek tereinek messzeségébe. |
*Ámúlva nézték a jelenséget. Néhányan, akik közel voltak, hátráltak. Minden szem arra a pontra szegeződött, ahol a Nagyúr utoljára volt látható.
Aztán Erisre néztek.*
*Az erő, ami nagy tempóban kilökte a körből ledöntötte lábáról. Megpróbált felálni, de a sokadik próbálkozás után feladta.
Teljes egészében kinyúlt a földön és lehunyta a szemét. ezzel egyidőben eszméletét vesztette.* |
Asylon azonnal fejest ugrott a mélybe, és a többiek is meglendültek, hogy megmentsék Zenitet, de mind tudták: nem érhetnek oda időben!
Sosem tudták meg mi történt volna.
A magasban köröző, a csatából egyedül hatalmas lángoszlopokkal részét kivevő Shruikan, mintha sötét felhő lenne, ami leszakad az égboltról, hirtelen föléjük kanyrodott.......és továbbrepült!
De egy alak leszökkent róla, egy bíbor köpenyes, csuklyával takart alak, pont Zenit és a szúrni készülő Nagyúr mellé.
Hófehér villanás.....
A Nagyúr kezéből pedig kihullott a penge. Arca rángatózott, és az alakra nézett. A köpeny ujjából kékesfehér kéz nyúlt ki......egy kard markolatát tartotta......egy kardét, aminek hófehéren izzó pengjéje átfúrta a Nagyúr szívét!
- Véged van... - mondta halkan a Nagyúrnak gyilkosa.
Aztán Eris kirántotta Angorstot a Sötétség Urából, aki erre térdre rogyott.
- Te légy átkozott! - mondta Eris, toronyként magasodva a legyőzött zsarnok fölé.
A hatalmas fekete energiahullámra nem lehetett felkészülni! A Nagyúr egyik pillanatban még ott térdelt a lények gyűrűjében, aztán a pusztító energia villámokban, sikolyokban, sötétségben rájuk tört és átcsapott felettük!
De mindezeken átszüremlett valami: derengő alakok álltak a viharban!
Steel, Izabó és Wizarde álltak ott.
Egy árnyék dobálta magát közöttük, láthatóan szabadulni próbált, de nem tudott, pedig a három kanca szoborként, mozdulatlanul állt körülötte.
Az őrjítő vihar ebből az alakből fakadt! EZ volt a Nagyúr!!!
Hirtelen a viharon kívülre kerültek mindnyájan!
Eris minden erejével nekifeszült a pajzsnak, ami mögé kirántott mindenkit.
Folyamatosan varázsolt, de így is csúszott hátra!
Aztán hirtelen a vihar megállt...majd ereje lassan-lassan csökkeni kezdett!
És ebben a pillanatban megrázkódott a világ! Nem a talaj, nem a levegő, nem a Sötétség! Az egész világ!!! Óriási hasadék nyílt a vergődő árnyék felett, aztán valami felfoghatatlan erő abba a lelket rémítő és elpusztító feketeségbe lökte, ami a hasadékon túl kísértett.
És hirtelen vége lett.
Három fekete test hevert a csend közepén, a hajdani hasadék alatt. Eris szürke lett.
A Nagyúrnak.......vége volt!
Mindörökre. |
[149-130] [129-110] [109-90] [89-70] [69-50] [49-30] [29-10] [9-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Csaknem kedvesen visszapillantott, már amennyire ez Steelnél megesett, de hangja száraz volt, mikor megszólalt:
Csendben maradt.
Nem szólt csak folytatta munkálkodását, de gondolatai még a téma körül keringtek.....
- Aha, értem...Szóval ezt érdemlem... - mondta könnyedén.
Asylon boldogan nézte az ünneplő tömeget. Minden borzasztó dolog ellenére......most könnyű és vidám volt a szíve!
Yasha volt az!Örült, hogy újra láthatja gazdáját és sebnélkül.Levegő vételtől megtagadva Konit, csak nyaloggatta, míg az fel nem kelt és nevetve óvatosan le nem söpörte magáról.
Elégedetten nézegette Zenitet aztán Üstököshöz lépett, és őt is végigvizslatta.
- Asylon! Asylon! Sikerült! Hogy csináltad? - kérdezte ujjongó hangon.
Szárnyaival átkarolta Asylont.
-A menny kapui zárva vannak Zenit előtt.Még nincs itt az ideje.....Márcsak fel kell ébrednie.-suttogta alig halhatóan, mégis lehetett hallani szélfúvás ként a csődör életéért küzdő csapatnak.....
Szemei felpattantak, és Eris felüvöltött. Megmutatkozott ebben minden hatalma és torzulása: a hangja farkasüvöltésként kezdődött, majd felfelé és lefelé továbbterjedt a hangtartományokban, míg végül a levegő és a talaj is rezonált!
Glaedr talált rá a vérbefagyott fehér lényre. Egy sárkány teteme félig takarta, de Glaedr nagyon öreg volt, könnyedén ráakadt.