|
Témaindító hozzászólás
|
2006.11.11. 19:30 - |
 *Lilina kisérteties vörös szemét a tájra szegezve nyargalt. Izmai megfeszültek, orrlyukai kitágultak, nyakán fekér izzadságként tajtékzott a hab, homlokán a feketévé vált kő vészjóslóan sötétlett, baljós fénnyel vonva be a környéket.
Lilina nem nézett semerre. Amerre csak száguldott mindent eltiport, elsodort, letarolt és elgázolt, ami csak az útjába került, s végzett mindenkivel, aki elé vetődött; szarvasokkal, őzekkel, nyulakkal... Hisz' egyenlőre az erdő ezen részén csak velük találozott.
De mindezt valójában nem ő tette. A Sötét Erő irányította a testét, a gondolatait, a tetteit... egyszóval őt magát. A Sötétség, ami beléköltözött mindent elfojtott benne, ami ő maga volt. Az elején küzdött, de annyival volt több ez a hatalom nála, mint kismacskánál a tigris. Lilina végül nem bírta tovább; feladta. Engedett az erőnek, amelyet nem bírt kiűzni a gondolataiból... amelyet végül már nem is akart kiűzni a gondolataiból... s amely tulajdonképpen már azt sem engedte meg neki, hogy saját gondolatai legyenek...
Lilina egy állandó szorítást érzett, amely az első órákban elviselhetetlen kínt okozott neki. Égette, perzselte, kínozta, györörte, s mindeközben jéghideg késként döfött belé. Ám idővel a fájdalom tompulni kezdett... Lilina fásulttá és érzéketlenné vált, már csak tompa zsibbadásként érezte mindezt. Ám egy kép nem akart elhalványulni lelki szemei elől.. Egy kép, melyet egy fekete csődör suttogott neki... S miközben ölt, akkor is csak ezt a képet látta lebegni maga előtt... Egy fehér pegazust, akit ő ölt meg... Ez jobban kínozta ott belül, mint az a szorítás a lelkén és az elméjén együtt... S emiatt a keserű fájdalom miatt tudott a Sötétség egyre nagyobb hatalmat gyakorolni rá...* |
[180-161] [160-141] [140-121] [120-101] [100-81] [80-61] [60-41] [40-21] [20-1]
*Pactenanto figyelme megoszlott, amikor az unikornis váratlanul kilőtt a szárnya alól.
Szíve egy ütemet kihagyott, ahogy felismerte az alakban Calundrent! De nem volt ideje nosztalgiázni, mert ahol a mén felbukott és elnyúlt, a lombokat átszakította egy rock!
Pactenanto őrjönge felbődült és lángörvényt küldött a lombok alá merészkedő rockra!
Csakogy hiába reménykedett, ahova az egyik rock bemerészkedik, jön a többi is. A környezetükben vagy 5 rock szakította át éles karmaival a lombkoronát és keresték betevő falatjukat.
Pactenanto mindegyiküknek tartogatott egy kevés lángot. Addig nem is volt baj, amíg a madarak rá nem jöttek, hogy nem tud mozdulni, de miután közeledésükre nem reagált, csak még fogságban lévő szárnyát rángatta jobban, kezdte reménytelennek érezni a helyzetet.
Az első, szemből közeledő rock-ot nem kímélte, addig fújta rá gyilkos lángjait, míg az ki nem hunyt. A többieket már nem volt ilyen egyszerű elintéznie, mert azok már egyszerre támadtak! Pactenanto egy pillanatra sem hagyta abba tűzhányását, miközben egyik ép szárnyával pofozta le az épp túl közelre merészkedő tollast.* |
 Abban a pillanatban, ahogy a szárny lazult, hasára fordult, és mind a négy lábát megfeszítve felállt! Aztán mély levegőt vett, fohászt küldött a halott istenekhez, és teljes erejével nekieredt az erdőnek újra! Akárhogy is legyen, nem szerette volna megvárni, hogy miféle lény akarja megenni. Vagy hogy milyen lesz, mikor a rockokkal egymásnak mennek! Akkor inkább rohan! Hátha lehagyja mindet!
Habár a lábai nem tudta meddig bírhatják szárnyak ellenében......Aztán visszanézett egy pillanatra, meglátta, hogy miféle lény is tartotta eddig leszorítva, és a döbbenet annyira letaglózta, hogy felbukott a saját lendületétől!
Óriási puffanással zuhant le a földre, aztán átfordult, és fájdalmasan elnyúlt a bokrok előtt. Pactenanto! Ez volt a sárkány neve! Igen! Emlékezett rá! De hogy kerül ide? Épp ide?? Meg sem próbált felkelni, tudta, hogy reménytelen, így nyugodtan engedhette elméjét ezen a kérdésen töprengeni. A lábában lüktető fájdalom nagy bajra utalt, képtelen lenne futni.
Legalább a rockok nem menek haza üres hassal....Ha Pactenanto ügyes, meg is úszhatja a mai napot...... |
*Pactenanto továbbra sem mozdult. Nagyon, de nagyon rossz hírnek számított, hogy a rock-ok pont felettük vannak, de Pactenanto szinte esdekelve reménykedett, hogy nem merészkednek a lombok alá a madarak.
Zavarta a szárnya alatt izgő-mozgó lény, így kissé kevésbé lapította a földhöz. Óvatosan elemelte a lényről szárnyát, de nem nagyon.
Tekintetét azonban le nem vette volna a fölötte hajladozó lombokról.
~Ha kell, az összesből hamut teremtek~ -fogatkozott magában.* |
Calundren azt hitte eljött a világvége. Vagy legalábbis az ő saját, kicsiny vége. Különösnek tartotta, hogy ezt egy kicsit sem érzi különösnek. A lábai hirtelen kirohantak alóla, ő megpördült a levegőben, majd elterült az illatos avarban. A szíve annyira vert, hogy semmi mást nem hallott miatta, és annyira kapkodta a levegőt, mintha megfulladni készült volna. A madarak sokkal jobban tartották a tempóját, mint várta! Nem lett volna sok hátra....Talán ha eléri a sűrűt, ami a ködbe vezet......De mostmár mindegy. Úgy látszik a madaraknak még kevesebb volt hátra, hogy őt elkaphassák......
Nem is érzett fájdalmat!
Kinyitotta a szemeit és körülnézett, aztán elképedten látta, hogy valami tollas, de csöppet sem rockok szárnyára emlékeztető tag nyomja a talajhoz.
'Mi a fene folyik itt?' horgadt fel benne a düh. Hány szörnyeteg akarja ma még felzabálni? Ez már sok! Lendületet akart venni, hogy felálljon, de a szárny nem engedte......Megcsikordultak a fogai, és már épp hozzákészült, hogy lyukat vágjon magának a szárnyba, amikor meghallotta a rockok dühös sivítását.....Pont felettük! |
*A fák vészjóslóan elhallgattak. Mintha a szél sem fújt volna már. Természetellenes csönd állt be néhány percre, amit Pactenanto nem tudott mire vélni! Még a fűszálak se rezzentek.
Aztán a magasból szárnycsapáskat hallott! Először nem akarta elhinni, de pár másodperc múlva kristályosan hallotta a tollak között áramló levegőt. Ahogy a haladásukat érzékelte, pont felé tartottak. Nadehát honnan tudhatnák, hogy itt van???
Kisvártatva patadobogások ütötték meg a fülét, ahogy ismét leengedte fejét a földre. Igen, semmi kétség nem férhet hozzá.
Pactenanto, nem törődve a szárnyaiba nyilalló fájdalommal elkezdte kirángatni épebb szárnyát a szorításból, hogy legalább egy szárnya szabad legyen, mire odaérnek a szárnyas lények. jónéhány tollától szabadult meg és szerzett mély vágásokat, ahogy pánik szerűen küzdött a szabadon mozgatható szárnyért.
Amennyire csak tudott, kicsavart állapotában a földhöz lapult, hogy minnél kevésbe tűnjön fel. A fák lombkoronája elrejtette, de a madarak érzékszerveit nem lehetett olyan könnyen átvágni!
miközben ezen morfondírozott, már csak alig néhány száz méterre volt tőle a patás és a tollasok. Egy kicsit megmozdítva szárnyait szemügyre vette, ki közeledik felé. pontosan nem tudta kivenni, csak azt, hogy egy unikornist. A felfedezésnek nem nagyon örült, ugyanis a szarv veszélyes lehet a tervében...
Az unikornis láthatóan mellette zúgot volna el, ha Pactenanto nem kapja fel kiszabadított szárnyával és nyomja a földhöz, nem messze maga mellett. Szárnyát gondosan az unikornis felett tartotta, hogy az ne látszódjön világosabb színével és hogy nem lehessen annyira hallani mocorgását sem. Csak remélni merte, hogy az unikornis nem csinál hülyeséget és azt is csak remélni merte, hogy a rock-ok tovább repülnek kicsit és csak késöbb veszik észre, elhagyták predájukat.* |
Gideon hatalmas csatája után valakinek itt kellett maradni. Az a valaki pedig nem lehetett Gideon. Alig tudott kimenekülni a kutyaszorítóból, súlyosan megsérült, és egyértelműen fogyott az ereje. Calundrennek viszont éppúgy jó volt itt, mint bárhol másutt. Az ő ereje is ingadozott, mint a többieké, de mivel a Sötétségen kívül nemigen létezett semmiféle hatalom, amivel bírt volna, tökéletesen mindegy volt hol is jár. A homály meg nem ártott neki. Így ő maradt.
Fejében csengtek Gideon csendes, kérlelő szavai, hogy védje meg a tisztások lakóit. Amíg az életereje kitart, meg fogja tenni!!!!
Merengőn lépdelt az őszi avaron. Vajon most a Várkastéllyal mi a helyzet? Maud jól van? Amennyire gyűlölte az életét, ami a Sötétség ketrecébe zárta, úgy hiányzott neki a megszokott környék. Talán idővel, anélkül, hogy észrevette volna, halkan elfogadta magában a Sötétséget, mint otthont.
Patája a lépés közepén állt meg a levegőben. Rokmadarak! Érezte őket, fölötte keringtek, habár nem hallatszott recsegő-bőgő-sivító hangjuk. Akkor sem ok nélkül járnak itt! Valamit vagy valakit keresnek! Calundren minden erejével felfelé figyelt, levegőt is alig vett, és azon gondolkozott, hogy mágia nélkül mégis mire mehet a hatalmas dögök ellen!
Nem volt választása, vagy jobb ötlete, mint az egyetlen, ami valamiféle reménnyel kecsegtethette még! Unikornisként olyan gyorsan futhat az erdőben, mint senki más! Talán ez segíthet......
Harsányan, teljes hangerővel felnyerített, és eszeveszett, csörtetős vágtába kezdett, egyenesen az egyik tisztás felé! Kiért, hatalmas capriole-lal és nyerítéssel magára vonta a madarak figyelmét, aztán rádöbbent, hogy már rég üldözik, így nyaktörő fordulóval újra a sűrűbe ugrott, és szélesebesen kezdett cikázni a törzsek közt! |
*Pactenanto szaporán vette a levegőt kinyúlva a szabálytalanul növő magas fák között. Tökéletesen forgott vele a világ, így azt se tudta felmérni hirtelen, hova is zuhant. Pár perc szusszanást engedélyezett még magának. Közel s távol nem hallott semmit, így azt sejtette, támadója nem követte a fák közé.
Kesernyésen elmosolyodott és fejét megemelte, mire több helyen is fájdalom nyilalt belé. Okulva első megmozdulásából, lassan emelte csak meg fejét, hogy kissé szemügyre vehesse magát.
Szárnyai több helyen is csúnyán megzúzódtak, testén a pikkelyek pedig foltokban hiányoztak.
Pactenanto megkísérelte felemelni szárnyait, de még csak meg sem mozdultak! Csak késöbb vette észre, hogy beszorultak.
Reménytelenül engedte fejét ismét a földre.*
- Hogy történhet meg pont velem ilyesmi? - *szakadtak ki belőle a szavak egy hatalmas sóhaj közepette.* |
 Óvatosan hátraszökkent a mantikór közeléből, és alaposan szemügyre vette. Nemigazán tudta mihez kezdjen vele. Középtermetű egyszarvú lévén test-test elleni küzdelemben semmi esélye nem lett volna a lény ellen. Legföljebb a varázsereje tehet valamit.
Kérdés, hogy elég-e...A mantikórok önmagukban nem varázsolnak, de kiválóan állnak ellen másoknak....És profi gyilkosok.
- Te nyomorult! Mit akarsz?! - kiáltott zengőn a mágikus vadra. |
 Gideon szavai elsuhantak a füle mellett,ahogy a külvilágra hallgatózott. Először csendre akarta inteni az egyszarvút,de hirtelen megtorpant. Valami furcsa neszre kapta fel a fejét,aztán széltében a mén mellett találta magát.
- Vigyázz! - ugatott,majd nagy lendülettel férre lökte Gibeont,hogy mindketten a földre puffantak.
Hirtelen szinte a semmiből egy jól megtermett mantikór zuhant le oda -ahol Gideon állt- olyan erővel,hogy jópár faágat is magával sodort és földetérésébe a föld is belejajdult. Matias gyorsan felpattant,de még nem védekezett. Úgy tünt a szörny nem önszántából szántott végig a fákon. Panaszosan bőgött és szárnyait mozgatta. Úgy tünt semmi baja,de ekkor megérezte a két idegen szagát. Fejét Matiasék felé kapta,majd borotvaéles fogait villogtatva fújtatni kezdett. Meglepettségén felülkerekedett iszonyú haragja és úgy megvetette lábait,hogy ez bizony egy szemrebbenés alatt képes mészárolni. Méregfullánkját határozottan meglengette,hogy csak süvített a levegőben.
- Hát egy csodás! - szólt a farkasféle. Egyedül kizárt,hogy el tudott volna bánni vele,még ha használja is az erejének azt a felét,amit már ismer. Még ha elbánni nem is,de valahogy férre kellett volna tolni az útból. A bestia ordítására összerezzent. |
Gideon érdeklődő arccal fordult a farkasféle után, és tűnődőn nézegette a rohamát.
- Tudod, ha megengeded megjegyeznem, hogy az egyik legelső lény, aki a Félelem erejét uralta, és eljött a Birodalomba, a társam. Te nem hasonlítasz rá.......Miatta is merem állítani, hogy nem vagyok olyan könnyű préda, mint amilyennek vélhetsz. |
Elvicsorodott és szeme halvány fényben felizzott.
- Nem is sejted mekkora szerencséd van ma... - vetette oda gunyoros vigyorral.
- ...hogy épp bőrrel megúsztad ezt a találkozást. - tette még hozzá bár alig hallhatóan.
- Attól,hogy belém szorult némi tartás,nem jelenti azt,hogy nem vagyok félelembeli. Pedig akár több évezredre kárhozatalt uszíthatnék rád. Akkor aztán elmenne a kedved a kérdezősködéstől.
Azzal sarkon fordult és a maga higgadtságában már indult is elfele. Bár nagyon maga sem tudta merre kellene menni,de gondolta majd keres egy ösvényféleséget,ahogy eddig is tette. Ha valóban ez a legegyszerűbb út,akkor fejenállva is kitalál innen,gondolta. Hirtelen megint rátört a rosszullét. Teste megfeszült,hogy egy pillanatra meg is kellett állnia és kapkodva,mélyen szedte a levegőt,majd felköhécselt egy párszor. Érezte,hogy eleme,mintha egy egészen picit felszabadulna,pont úgy,mint mikor a faágak csapták majdnem agyon. Hirtelen minden elcsitult,mire ő hegyezni kezdte a füleit,hogy most mi fog történni...
|
Megbillentette jobbra-balra a fejét.
- Az legfőképp a szíved szándékától függ. Ha oda akarsz jutni, elvisz oda ez az út is, vagy bármely másik. De innen talán a legegyszerűbb odajutni, az már igaz - felelte higgadtan.
- Minek mész oda? Nem tűnsz félelembeli lénynek. Nem is érződsz annak. |
Vállatvont.
- Kifelé igyekszem. - egy hosszú perc után hozzátette - De ez ma nem az én napom.
Lassan felállt és megrázta magát.
- Ez az út egyáltalán elvezet a Félelmet Országába? |
- Hmmm - mormolta elgondolkozva, és még egyszer tűnődőn végigmérte a lényt.
- Gideon - mondta végül nyugodt, udvarias hangnemben, és bemutatott egy apró főhajtást.
- Megtudhatnám miért hever az ösvény közepén? - érdeklődött. |
Máskor ilyen helyzetben,azonnal talpra szökkent volna és vicsorogva,vad állkapocs-csattogtatással masírozott volna el a sötétben,ám most csak feküdt tovább,mintha észre sem vette volna,hogy kis híján pata alá került. Egyedül csak az idegen mén hangjára rezdítette meg fülét. Lustán hátranézett a válla fölött,közben válaszolt.
- Matias. - vakkantotta,majd visszafeküdt. |
Gyors, sietős léptekkel vágott át a homályon. Talán ideje a többi vidéken is körülnézni, és itt volt a legkönnyebb kijutni. Ideges volt, hiszen nem ismerte ezt az erőt, de tudta, hogy még nem eshet baja.
Azután majdnem hasra esett egy furcsa, sovány, az ösvényen heverő farkasban!
Először lesunyta szarvát, hogy a lény nehogy megtámadja, de hamar rájött, hogy erre kicsi az esély....
- Hát Te meg ki vagy? - kérdezte furcsa éllel a hangjában. |
Matias fürge léptekkel haladt az erdő ezen részén. Szeretett volna már minél előbb kiérni,és bár ez bizonyult a legrövidebb útnak,a sötétben úgy tünt,mintha már hetek óta menetelne. Mikor egy kissé lejtősebb részre ért és a fák gyökereit árkot formáltak,megállt,majd körülnézett.
~ Sehol egy lélek. Hát ez csodás! ~ gondolta méltatlankodva,némi kétségbeeséssel.
Hirtelen egész testében megborzongott,mellkasa összeszűkült és valami förtelem köhécselés tört ki rajta. Megrázta magát,hátha ettől enyhül,de nem lett sokkal jobb. Mélyeket szippantott a levegőből,hogy vékony teste megduzzadt,majd fújta ki egy nagy sóhajjal. Mikor már épp eszébe jutott,hogy menjen tovább,recsegést,ropogást hallott a közvetlen közeléből.
- Hogy az a...! - de nem volt idő,azonnal el kellett ugrania,nehogy maga alá temettés a gigantikus,karmos kezekként ható faágak.
Maga sem értette,hogy történhetett ez,bár valahol tudat alattijában sejtegette,hogy ezt eleme és annak a borzalmas érzésnek a hatása okozhatta. Nagy puffanással elterült a sötét földön,nem is foglalkozva vele megsérült-e vagy sem. Csak feküdt hosszú percekig,de semmi fájdalomtól vagy sérüléstől. Egyszerűen csak elfogta a punnyadtság érzete,mert már nem pihent. Egy percre újra elkapta az a szórító,folytogató érzés,hogy megint köhögnie kellett. Aztán alig hallható nyüsszentéssel teljesen ellazult,de olyannyira,hogy még nyelvét is kilógadta. Nem foglalkozott semmivel,csak próbálta kihasználni,hogy most pihenhet egy kicsit. |
 Farune már állt egy ideje. Maga is megdöbbent rajta, de választ várt....Aztán rá kellett jönnie: ez a hallgatás a válasza......Bordeasnak nincs mit mondania....Nincs, mert nincs mit válaszolni arra, amit ő szegezett neki....
'Hát igazam volt....' emelte fel a fejét, hogy a levelek közt átlessen a csak sejthető kékségre, amit égnek neveznek. Fekete könnyek csordultak ki a szemeiből, ahogy egy pillanatra egy régi beszélgetés jutott az eszébe.....Az, ami végül idehozta a Birodalomba.....
- Ég Veled - mondta halkan, és elfordult. Fekete köd zuhant a tájra, és mire eloszlott, a kancának nyoma sem volt...... |
Tovább ügetett, de szeme érdeklődőn fordult Bordeas felé.
- S miért lenne jó az nekem, ha újra valaki belép az életembe, hogy aztán újra tönkretehesse? Kiben kellene megbíznom? Talán benned, aki egyértelműen harcos vagy s az életed egyszerű és kemény? Az enyém is az, de még milyen rég, és mindketten tudjuk, hogy milyen kevés dolog fér bele egy ilyen életbe. Az erisziek köteléke kellőképp laza, elfogadott így, és azt hiszem ennél többre jobb nem vágyni. A vágyak becsaphatnak, és csak még több fájdalmat adnak.....Nem akarok többet annál, ami vagyok, mert nem is akarhatok, ez már bebizonyosodott nekem.
Megrázta sörényét, és átszökkent egy tócsán.
- Mégis miképp kellene próbálkoznom, ha nem tudok bízni? - kérdezte még, elfojtva magában végig egy különös gondolatot, vagy talán....érzést. |
 *Döbbenten nézett Farune után. Nem mert mozdulni; a bizonytalansága minden tagját megbénította. Szerette volna meggyőzni róla a kancát, hogy téved, és legalább egy próbát tehetne, de nem volt benne biztos, hogy van-e bármi csekély kis esélye is a sikerre...
Ekkora azonban eszébe jutottak azok a csaták, amikben ő vezette a seregeket, és amiket a teljes reménytelenségből vitt győzelemre. Egy próbát mindenképp tennie kellett...*
-Farune, várj.... -*szólt a kanca után ügetve.* -Ha még sosem volt barátod, nem tudhatos, milyen, amikor fontos vagy valakinek. De ha elutasítod a közeledést, nem is fogod megtudni soha.... Miért nem adsz magadnak egy esélyt? Olyan nehéz lenne.... tartoznod valahová? Leghalább próbáld meg... csak egyszer. Csak egyetlen egyszer. Veled sincs baj, meglátod. Ugyanúgy megtalálhatod még a helyed ezen a földön, mint én vagy akárki más. Csak próbáld meg! -*győzködte a kancát, reménykedő, szinte esdeklő tekintettel meredve rá.* -Csak próbáld meg... |
[180-161] [160-141] [140-121] [120-101] [100-81] [80-61] [60-41] [40-21] [20-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
*Lilina kisérteties vörös szemét a tájra szegezve nyargalt. Izmai megfeszültek, orrlyukai kitágultak, nyakán fekér izzadságként tajtékzott a hab, homlokán a feketévé vált kő vészjóslóan sötétlett, baljós fénnyel vonva be a környéket. 
Abban a pillanatban, ahogy a szárny lazult, hasára fordult, és mind a négy lábát megfeszítve felállt! Aztán mély levegőt vett, fohászt küldött a halott istenekhez, és teljes erejével nekieredt az erdőnek újra! Akárhogy is legyen, nem szerette volna megvárni, hogy miféle lény akarja megenni. Vagy hogy milyen lesz, mikor a rockokkal egymásnak mennek! Akkor inkább rohan! Hátha lehagyja mindet!
Óvatosan hátraszökkent a mantikór közeléből, és alaposan szemügyre vette. Nemigazán tudta mihez kezdjen vele. Középtermetű egyszarvú lévén test-test elleni küzdelemben semmi esélye nem lett volna a lény ellen. Legföljebb a varázsereje tehet valamit.
Farune már állt egy ideje. Maga is megdöbbent rajta, de választ várt....Aztán rá kellett jönnie: ez a hallgatás a válasza......Bordeasnak nincs mit mondania....Nincs, mert nincs mit válaszolni arra, amit ő szegezett neki....
*Döbbenten nézett Farune után. Nem mert mozdulni; a bizonytalansága minden tagját megbénította. Szerette volna meggyőzni róla a kancát, hogy téved, és legalább egy próbát tehetne, de nem volt benne biztos, hogy van-e bármi csekély kis esélye is a sikerre...