|
Témaindító hozzászólás
|
2006.11.03. 21:50 - |
*Nenya gyorsan haladt a víz felszínén.
Nemsokára ki is ért a partra.
Könnyedén lelépett a víz felszínéről a szilárd talajra.* |
[195-176] [175-156] [155-136] [135-116] [115-96] [95-76] [75-56] [55-36] [35-16] [15-1]
*Alisart meglepetésként érte Lionelf heves válasza.
Először értetlenül, majd furcsa kifejezéssel az arcán lépett közelebb a ménhez.*
- Mi történt a szüleiddel? - *kérdezte halkan.* |
 Egy fehér test a sötét testen......vér mindenütt.............rettegés, hogy elkésett.....
- Ostobaság!!! - csattant fel vadul, sokkal hevesebben, mint szeretett volna.....
Lehajtotta a fejét, és várt, míg szívére visszatelepedett a zsibbadt, keserű, ravasz gonoszság.
- Ostobaság - ismételte higgadtan - Egy a sok szólam közül, amiből hallgattam eleget. Az áldozat csak áldozat. Akit megölsz, ugyanúgy egy kioltott élet. Ugyanúgy fáj a seb neki is, ugyanúgy hörög, amikor feltépett torka folytán saját vérébe fullad, ugyanúgy fél a szemére szálló örök éjtől, ugyanúgy nyüszít a szerettei után, akik éppúgy meghalhatnak odahaza egy portya során, akár a Te szeretteid. Ne dédelgess ábrándokat. A legjobb, amit tehetsz, ha messze elkerülsz mindent és nem tartozol sehová és senkihez. Úgy nem temet be mások nyomora! És ha már valakire vigyáznod kell, hát hősködés helyett fogd meg, vidd messze a bajoktól és vigyázz rá! Egy csikót nem nevel fel, nem etet, nem véd és nem vigasztal egy halott hős, aki valaha anyja vagy apja volt...... |
*Kissé oldalra biccentett fejjel felelt.*
- De azért harcolunk, hogy növeljük az esélyét annak, hogy a szeretteinknek ne eshessen baja.
*Felállt és kirázta szőréből a homokot.* |
Felkelt, és alaposan megrázta a farkát.
- A szeretteid meghalhatnak és az öldöklés ostobaság - mondta ki tömören, és szusszantott egyet a horizontnak.
- Aki ezt nemes szólamokba csomagolja, sokak szerint szónok.....Szerintem hazudik! |
*Alisar csendben várta a folytatást. Ha már Lionelf megemlítette, biztosan szívesen folytatná is!* |
- Heh, szép elvek! Én inkább abszolút nem törődöm ilyesmivel. A fontos dolgok nekem túl komolyak és túlságosan lekötnek. A lényegteleneknek meg a neve is mutatja, hogy lényegtelenek. Amikor a nagy háborúk folytak, akkor is csak egy dologra jöttem rá. |
*Lionelfhez fordult.*
- Úgy istenigazából egyikbe sem. - *válaszolta őszintén.* - Ráérek még egy bizonyos dologgal foglalkozni. Addig pedig minnél több dolgot szeretnék kipróbálni és megtapasztalni. |
- Te melyik csoportba tartozol? - kérdezte hirtelen, és az oldalán letelepedett lényre meredt, füleit billegetve.
- Nagy harcos vagy? Esetleg mágus? Bölcselő? A szavad alig lehet venni, vagy ha igen, nem érthető, és legföljebb kecskék előtt engeded meg magadnak a hétköznapiság luxusát? Esetleg kicsinyke segítő vagy, aki buzgó vakhittel reméli, hogy szorgosságával egy nagyobb és jó ügyet szolgál? |
*Miközben Lionelfet hallgatta, elmélázva lépkedett felé, majd mellé érve leheveredett a homokba.
Mélyet sóhajtott és a messzeségbe révedt.*
- Igen, igazad van - *válaszolta késöbb. Magában végiggondolta néhány társának eddigi életútját.* |
Hirtelen alakja összement, és kétlábon álló kecskévé alakult! Lazán leült a homokba, hanyattdőlt, két hátsó lábát átvetette egymáson, és gunyoros mosollyal a pegunira meredt.
- Ahogy a Birodalom mostanság kinéz, sokan eladnák a lelküket is, hogy nagyságuktól szabaduljanak! Bizony, sokminden siklott félre ezekben a "boldog békeévekben". A filozofálgatás lassan értelmét veszti, hisz minden feltételezés megtörténik, bizonyám, az orrunk előtt! Mintha egy nagy, őrültek társulatával lefolyó előadást csodálhatnánk! Csak itt sosem megy le a függöny.......
- Az erős jellemek mostanság kihalt fajnak számítanak. Akik büszkék lehetnének utaikra.... - tette hozzá tompa hangon. |
*Alisar letaglózva hallgatta lionelf szavait.
Nem ilyen történetre számított... Nagyon nem. Ugyanakkor érdekesnek és tanulságosnak érezte.*
- A fejlődés jó dolog. Mindaddig, amíg rá nem ébred, a kiindulási helyzethez képest hová jutott. Minden nagyságnak van hátulütője. A kérdés leginkább az, a jellem elégedetten tekint vissza, avagy szeretna inkább mindent elfelejteni? - *kezdte halkan, csak úgy maga elé, a történet hatása alatt.* |
Lionelf könnyedén kipillantott a végtelen kékségre, és mesélni kezdett:
- A lovag bátor lény volt. Nyomorult kiskölyöknek született, aki csodálta a nála gazdagabbakat és hatalmasabakat. Vágyott közéjük, mert sokan bántották pusztán gyengesége folytán. Talán más volt a lelke, mint a többi hasonszörű lényé, talán csak szerencséje volt a makacsságával. Mert a megvetése a hatalmaskodók és kegyetlenkedők ellen odáig jutatta, hogy megerősödött és talált magának célt. Igazságot akart a világnak. Így került lovagok közé, akik meglátták benne a tehetséget, és felnevelték. Nagy harcos lett belőle, mesterei büszkesége. A társai, sőt barátai élén indult mindig harcba a jóért. Kész volt mindig síkra szállni az elveiért. És bízott a csapatában, akiknek tagjaira testvéreiként tekintett. Nagy csatákat vívtak meg együtt. Nagy, megéneklésre méltó tetteket vittek véghez. Jobbá akarták tenni a világot, és részben sikerült is. Nemes volt. Sokáig küzdött, mert mindig volt harc, ahová segélykérő hangok elhívták. Míg végül, egy napon, azon kapta magát, hogy nagyvezér, sokak támasza, védelmezője, vezetője és bálványa. Azon kapta magát, hogy hatalmas lénnyé lett, aki már nem egyszerűen megy és vagdalkozik, hanem minden tettére ügyelnie kell. Azon kapta magát, hogy azzá lett, amivé lenni akart, sőt többé. Félték őt a gonoszok. Dicsőséges harcos lett. Már kevesebbet háborúzott, de ha kellett, ugyanúgy ment és tette, amire kiképezték, és idővel ezek a kevesebb harcok nehezebbek is lettek.......
Nagyot sóhajtott.
- Ó szomorúság.....Egy idő után a lovag nem érezte jobbnak magát azoknál, akiket gyermekkorában gyűlölt. Fájdalom, nem látta már tisztának a célt és saját magát sem. Jó ügyért harcolt, de belefáradt. Elfásult. És társait vérre és harcra szomjazó kopóknak látta, nem testvéreknek. Egy nagy csata során belenézett egy haldokló alárendeltje szemébe...és megrémült attól, amit látott. Elmenekült.....Mindent eldobált, mindent elhagyott, talán az eszét is, és részben önmagát is. De nem volt képes teljesen. És akárhánysor megállt pihenni, vért látott, sárba bukó ifjakat, örökké feltámadó ellenségeket, és az otthonuk pompjában részegen mulatozó, megalázóan tivornyázó társait.....Meg azt, ahogy a gonosz kacag rajtuk, amikor egymást marják. Mert már ilyesmi is megtörtént.....Kicsinyes apróságok miatt. Úgy érezte a gonosz beszivárgott a soraikba, úgy érezte épp azt szolgálják minden vágással, és minden elveszett számára.......Így ért a tengerhez. A csobogásban és zúgásban önmagát látta. Hosszan ült a parton, és nézte az örök kékséget, a hullámzást, a viharokat, a nyugalmat, a dagályt, a nappalt, az éjjelt. Egy nap tündék jöttek fényes hajókon. Hosszan nézték a magányos alakot a parton. Míg szóba elegyedtek vele végül. A harcos nagy bölcsességről tett tanúbizonyságot, de a múltjáról egy szót sem szólt, sem arról miért van egyedül. A tündék végül magukkal vitték.....Vonzották őket a lovag szavai. És talán érezték, hogy a lovag inkább tartozik már a tengerhez, mint a szárazföldhöz. A történet főhőse sosem nézett vissza. Elhagyta e földet. Sosem jött rá, hogy ami elől menekül - a társai és a gonosz, ami talán megfertőzte mindnyájukat, mert túl soká éltek vele - benne rejtőzik. És hiába fut, mert minden, amitől retteg, belőle fakad.....Minden bajt...magában hordozott. Habár talán sejtette a hullámokat figyelve. De sosem jött rá tisztán.
- Talán valóban keresték a társai? Nem tudni. Sem azt, hogy ha keresték, miért is keresték. A lovag talán maga sem tudta pontosan miért kellett elfutnia. De elfutott! És a választ a tengernél találta meg.
- A tündék csodálják ezt a végtelen vizet. Úgy hiszik ez csak egy határ, ami a valódi, csodás otthonuktól elválasztja őket. Engem elszomorít a lovag sorsa, mert ő az otthona helyett választotta a tündehajót.
- Vajon a lovag hibás volt a sorsában? Vagy a társai voltak azok? Vagy senki sem? |
*Kicsit oldalrabillentette fejét és érdeklődő pillantással nézett Lionelfre.*
- Nem, de szívesen meghallgatnám. - *válaszolta őszintén.* |
Lionelf követte a pillantást.
- Ó igen.....Sokan sokfélét megénekeltek már róla. A társai elől menekólő utazó meséjét ismered? - kérdezte ő is csevegő hangnemben. |
- Valóban, nem kifejezetten a víz elemmel rendelkezem - *válaszolta csevegő hangon.* - Egyedül? Miért, talán gond az? Tudtommal nem járnak már lényevő óriások.
*A víztükröt nézte.*
- Szeretem a vizet. - *vallotta be.* - Hatalmas és méltóságteljes... ugyanakkor veszélyes is. |
Lionelf erre megvillantotta szemeit és elvigyorodott.
- Konkrét kérdés? Mit keres egy vorstandi, aki nem tűnik vízi lénynek, errefelé, egyedül? |
*Kíváncsian hallgatta Lionelf fejtegetéseit.*
- Nos, azt hiszem nem tudok ilyesféle érdekességekkel szolgálni. - *válaszolta egyszerűen.* - Ha valami konkrétan érdekel, kérdezz bátran. |
Vállatvont.
- Én nem alakváltónak születtem, ez csak a mágiám. Így én valójában unikornis vagyok, és csupán képes vagyok mássá átalakulni. Egyébként a griff a kedvenc alakom. Igen praktikus. Egyedül egyes sárkánytípusok jobbak csupán. De azok nehezen megalkotható formák. És megvan a maguk igen gyenge pontja, és az a kockázat már kérdésessé teszi a praktikusságot.
Metszően éles szemekkel a pegunira pillantott.
- És Te ki vagy? - kérdezte élcelődőn. |
*Aprót mosolygott.*
- Melyik alakodat szereted a legjobban? És melyik a legpraktikusabb? - *érdeklődött tovább.* |
Lioenlf a lényre röhögött, és unikornis lett.
- Bízzunk benne, hogy az igazán fontos dolgokhoz van elég esze még a máguslényeknek!
Hatalmasat nyújtózott. Kegyetlen ropogás-sorozat kísérte a mozdulatot!
- Milyen kicsi test - morogta. |
[195-176] [175-156] [155-136] [135-116] [115-96] [95-76] [75-56] [55-36] [35-16] [15-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Egy fehér test a sötét testen......vér mindenütt.............rettegés, hogy elkésett.....