|
Témaindító hozzászólás
|
2007.05.22. 18:28 - |
 Indrassan elindult a partról. Egyenesen a völgybe.
-Hmm. Furcsa. Sötét. És félelemetes. Valyon hol vagyok? |
[127-108] [107-88] [87-68] [67-48] [47-28] [27-8] [7-1]
Mosolyogva követte Feanor pillantását.
-Nos, ez lehetséges...bár a dédnagymamámat nem ismertem, de régen, a nagymamám mesélt róla.-emlékezett vissza, s ez egy újabb mosolyt varázsolt szép arcára.
-Csodálkozott is, hogy mennyire hasonlítok rá...azt mondta, mikor a szemembe néz, mintha őt látná...-halkult el a hangja. Erről eszébe jutott nagymamája, aki azóta már fentről nézhetett le rájuk, s ez egy kis időre elszorította a torkát. |
 *Ahogy Carnen nevetni kezdett, ő maga is elmosolyodott egy kicsit. Általában szerette, ha a környezetében vidámak és jókedvűek, de Carnen kacagása valamiért különösen tetszett neki. Valahogy olyan megnyugtató volt hallgatni.
Végighallgatta a kancát, amint előadta neki a szobor különös rejtélyét, s ezután mélyen elmerült a gondolataiban.
-Talán egy ősöd volt a modell. -*töprengett.* -Ki tudja? Lehet, hogy a dédnagymamád is pontosan így nézett ki, és te éppen rá ütöttél.
*Összevonta szemöldökét és visszapillantott a szoborra. Méregette egy darabig.*
-De ha nem, nos, akkor valóban nagyon különös, és alighanem mágia van a dologban.
|
Nevetnie kellett a mén megjegyzése hallatán.
-Nocsak, hát észrevetted!-mosolygott.
-Különben...ez egy kicsit furcsa történet...ugyanis mikor én a Szigetre jöttem, ez a szobor már akkor is állt...tehát...valószínűleg nem rólam mintázták...bár igen, van hasonlóság, amit nem egészen értek...-töprengett. |
*Lassított és könnyed ügetésre váltott. Farka suhanva csattant mellette.*
-Ez lenne az? -*nyerítette és fejét lazán felvetve alaposan végigmérte a szobrot.*
-Érdekes....... -*mondta végül lassan, elgondolkozva.* -Tudod, azt hiszem, egy kicsit emlékeztet valakire......
*Szeme összeszűkült a koncentrálásban. Újra és újra végigfuttatta pillantását a gigantikus méretű, kecses szobron, s közben homlokráncolva igyekezett rájönni, kire hasonlíthat ennyire. Végül vállat vont, és tréfásan felnevetett, szemében a jól ismert, huncut csillogással.*
-Nagyon ismerős, de fogalmam sincs, miért. Egyszerűen nem tudok rájö....Hé! -*kiáltott fel.* -Várj csak!
*Hirtelen Carnenre kapta a tekintetét és szeme végisiklott a kanca testén, vonalain, a kecses lábakon és karcsú alkatán... Visszapillantott a szoborra, és zengőn felnevetett.*
-Hát, egy csöppet ugyan elméretezték, de meg kell hagyni, az alakodat azért egész szépen eltalálták...-*vigyorgott szemtelenül.* |
Hamar kiértek a fás részről, és Carnen végre megpillantotta! A kecses, tiszteletet parancsoló szobor ott magasodott előttük. Még talán nagyobb is volt, mint amekkorára emlékezett...
-Megérkeztünk!-mondta elmosolyodva, ügetésbe váltva nyújotta meg nyakát, hogy a magas szobor fejét is láthassa. Egy álló unikornis kancáról mintázták. Kecsesen meredt előre szemeivel, melyek valahogyan úgy tűnt, mintha csillognának...
Carnen szeme sarkából Feanorra pillantott. Azt figyelte, vajon a mén észreveszi-e az egyezéseket a szobor, és őközötte...egyelőre nem szólt semmit. |
*Nem felelt, csak némán biccentett és megnyújtott léptekkel galoppozott tovább.* |
Könnyedén megrázta fejét. Egyáltalán nem volt fáradt, pedig igen nagy távot tettek meg rövid idő alatt.
-A facsoporton túl kell lennie.-felelte a ménnek, miközben tovább vágtattak, immár együtt. |
-Igen? -*fékezett hatalmas szárnyaival verdesve és egy helyben lebegve az előttük magasodó facsoportra pillantott.* -Akkor talán jobb, ha innentől gyalog folytatom.
*Ereszkedni kezdett, majd szárnyait összehajtogatva ledobbant Carnen mellé, és ő is vágtatni kezdett, könnyedén tartva a lépést a fehér kancával.*
-Innen messze van még? |
Kissé meglepve nézett fel, s egy pillanatra elámult a hatalmas és fenséges szárnyak látványától. Hát igen, a repülés...
Mosolyogva csóválta meg fejét.
-Te csak ne aggódj!-kiáltott fel a ménnek, és megszaporázta amúgysem lassú lépteit, így közvetlenül Feanor alá került. Így vágtattak hosszú perceken át. Carnen mindig is szerette a száguldást, a vágtákat, de társaságban minden sokkal jobbnak tűnt...
Meglátott egy számára ismerős facsoportot.
-Közeledünk!-kiáltotta bizakodva. |
*Huncut mosollyal figyelte a kancát.*
-Ne félj, édes, nem fogok! -*kiáltotta, majd ő is vágtába ugrott. Carnent ugyan nem érte be, de nem is ez volt a célja... Lépteit megnyújtotta, izmai megfeszültek, majd hirtelen lendületet véve elrúgta magát a földtől és kibontotta hatalmas szárnyait. Elsuhant az alatta száguldó kanca felett, s röptében odakiáltott neki.*
-Szedd a lábad, Carnen, vagy itt maradsz! -*vigyorgott le csibészesen a fehérségre.* -Ne kelljen Rád várnom!
*Azzal nevetve elhúzott fölötte, lehagyva a száguldó orbiszit, ám épp csak annyira, hogy a kanca még könnyedén tarthassa vele a lépést....* |
Szemöldökfelvonva mosolygott Feanorra.
-Azt majd meglátjuk!-mondta titokzatosan, majd vágtába váltva elhúzott a mén mellett. Mikor elhaladt mellette, sörénye lágyan megérintette Feno orrát...
Carnen mosolyogva hátranézett.
-Ne maradj le! |
-Nekem nincs ellene kifogásom. Induljunk! -*nyerítette, és lelkesen megsuhintotta farkát.* -Csak akkor tudjuk meg, megvan-e még, ha odaértünk.
*Elindult, de még pimaszul hátjavigyorgott Carnenre.* -De arra a lábgyökerezésre azért ne vegyél mérget. Nem olyan könnyű engem lenyűgözni, mint hiszed. |
-Nos, úgy gondoltam, megmutatnám neked azt az unikornis szobrot. Ha megvan még...-bizonytalanodott el.
-Mindenesetre ha megvan, és meglátod, az biztos, hogy földbe fog gyökerezni mind a négy lábad!-mosolygott. |
-Helyes! -*vigyorgott elégedetten, majd cinkosan akancára kacsintott.*-Ne aggódj, biztosan látjuk még őt. Nos... akkor hová is megyünk először, hölgyem? |
Elmosolyodva pillantott Feanorra.
-Igazad van. Ne vesztegeljünk...-értett egyet, majd még egyszer a köddel borított részre nézett, mielőtt megfordult volna, hogy elinduljanak.
|
-Elment. -*összehúzta szemét és komoran nézett a ködtengerbe vegyülő kanca után. Sajnálta, hogy csak ilyen rövid ideig volt szerencséje Ködszellem társaságát élvezni, de a szíve mélyén azt sem bánta, hogy kettesben maradhat Carnennel. Szeme sarkából a fehér kancára pillantott, és alig észrevehetően elmosolyodott.
Finoman megbökte Carnen oldalát.*
-Gyere, menjünk! -*nógatta szelíden, majd huncu fény csillant a szemében.* -Ha jól emlékszem, még tartozol egy körsétával. |
Szemét nem tudta levenni a furcsa, lélekbenyúló ködről. Ködszellem után akart lépni, de megvetette lábait, és nem hagyta magát. Visszalépett egyet, és még búcsúzóul biccentett Ködszellemnek.
-Ég veled... |
 - Ez az - állt meg hirtelen. Előttük egy lejtő és maga a tenger terült már el, ködös, szürke, kopár tengerpartot alkotva. Vigasztalanul, lélekölően nyúlt a ködbe (az egyre sűrűsödő és növekvő ködbe) a kemény, medő talaj.
Ködszellem kicsit előrelépdelt a furcsa, fekete kavicsok közt. Aztán megállt, és hátramosolygott, a maga szelíd, békés, kedves, nyugodt módján, ami ezen a környéken hátborzongatóan hatott, ahogy a köd kezdte körbekanyarogni........
- Örülök, hogy találkoztunk. Most azt javaslom nektek, hogy forduljatok vissza, és semmiképp se kövessetek. Máskor amúgysem találtok majd ide, hisz ez a part nem fog létezni....de most sem szeretnék értetek aggódni. Amire készülök, azt igen kevés lény tudja megcsinálni. Jó felfedezést, jó utat és jó szerencsét! - hunyorított barátságosan, azzal a lassan vállig érő ködbe lépett, egyenest a tenger felé ügetve. A köd magába nyelte, nagy fehér szellemnek tűnt csak, ahogy hang nélkül eltűnt a messzeségbe. |
-Talán. -*mosolygott vissza sejtelmesen Carnenre.* -De addig még sok víz lefolyik a patakokban.
*Ezután még egyszer huncut mosolyt villantott a kancára, majd Ködszellem után lépkedett.* |
Feanorra mosolyogva bólintott.
-És garantálom, hogy ez nem csak egy ígéret marad, és remélem sikerül ráébresztenünk téged arra, hogy valójában ez a hely mennyire varázslatos és élettel teli.-mondta fellelkesülve, és közben örült, hogy Ködszellemmel egy véleményen vannak. |
[127-108] [107-88] [87-68] [67-48] [47-28] [27-8] [7-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Indrassan elindult a partról. Egyenesen a völgybe.
*Ahogy Carnen nevetni kezdett, ő maga is elmosolyodott egy kicsit. Általában szerette, ha a környezetében vidámak és jókedvűek, de Carnen kacagása valamiért különösen tetszett neki. Valahogy olyan megnyugtató volt hallgatni.
- Ez az - állt meg hirtelen. Előttük egy lejtő és maga a tenger terült már el, ködös, szürke, kopár tengerpartot alkotva. Vigasztalanul, lélekölően nyúlt a ködbe (az egyre sűrűsödő és növekvő ködbe) a kemény, medő talaj.