|
Témaindító hozzászólás
|
2006.09.29. 23:04 - |
 *Amalea vigyázva kikémlelt az erdőből, majd párszor beleszimatolt a levegőbe. Nem látott és nem érzett semmit... Tett pár óvatos lépést előre, míg végül kiért a rét közepére. Minden nyugodt és csöndes volt. Amalea hátrafordult, majd szelíden és halkan hátranyerített, mire egy kicsi, esetlen csikó lépkedett elő a fák közül.
Akác odasietett anyjához és vidáman ugrálta körül. Amalea közben folyamatosan beszélt hozzá; magyarázott valamit, de Akác mintha meg se hallotta volna.
-Akác! -korholta az anyja! -Figyelsz te rám?!
-Ne haragudj, anya... -hajtotta le bűnbánóan a fejét a kis kanca. -Mit is mondtál?
-Csak azt próbálom megértetni veled, hogy sose szabad óvatlannak lenned. Mindig alaposan nézz körül, nem leselkedik-e veszély a közelben, mielőtt nyílt, szabad területre mennél. Amíg nem vagy elég nagy és erős ahhoz, hogy megvédd magad, nem szabad szétszórtnak és figyelmetlennek lenned, mert könnyen az életedbe kerülhet! Érted, amit mondok?
-Igen, anya... -sóhajtotta unottan Akác. -De most már mehetek játszani?
-Mehetesz. -bólintott mosolyogva az anyja. -Mire fogsz nagyon figyelni?
-A csapdákra, és a vermekre, és ha folyót látok, nem megyek bele, mert elsodor a víz, ha tavat, akkor meg azért nem megyek bele, mert hirtelen mélyül, és még nem tudok elég jól úszni. Nem állok szóba idegenekkel, és nem megyek el senkivel, csak ha te is megengeded. -sorolta unottan a kiscsikó, mintha csak egy betanult monológot szavalna.
-Így van. -helyeslet az anyja. -Most már mehetsz.
Akác vidáman ugrálva vágtatott keresztül a réten, míg az anyja békés legelészésbe kezdett. Akác az erdő széléig nyargalt, ott azonban megtorpant. Hátrasandított anyjára; Amalea neki épp háttal állt, és nyugodtan rágcsálta a füvet.
Akác arcán, csibészes, huncut mosoly jelent meg, majd gyorsan beügetett az erdőbe és eltűnt a fák között...
...órákkal később Akác még mindig az erdő mélyén, a hatalmas, sötét fák közt bolyongott, sírva, anyját hívogatva, de nem találta a kivezető utat, és Amalea túl messze volt ahhoz, hogy hallja őt...* |
[216-197] [196-177] [176-157] [156-137] [136-117] [116-97] [96-77] [76-57] [56-37] [36-17] [16-1]
*Kirázta a boldogság, ahogy Azírát hallgatta. Igen! Annyira boldog volt! Szemei csillogtak és majd szétvetette az Erő!
Boldogan, szenvedélyesen és mégis gyengéden húzta magához Azírát és ölelte magához.* |
 Elképedten, elkerekedett szemekkel nézett Meznoktóra. Szóhoz sem jutott! Erre aztán igazán nem volt felkészülve! Mindenre fel volt, de erre nem!
Viszont....nem érzett szenvedést....Semmiféle fájdalmat nem érzett! Még jobban elcsodálkozva nézett újra a ménre. Ez az ő hatása lenne?
Nem! Az ő közös hatásuk egymásra.
Úgy mosolyodott el, ahogy korábban soha, talán egész élete során.
- Csakis Veled tudom elképzelni az Életet. Az összes elkövetkezendő nappalt és éjszakát. Te vagy az, akivel egy egész vagyok. Nem a boldogságom, de a maga az életem is....tőled függ. Veled tudom csak elképzelni az életet úgy, hogy....élek - mondta halkan, de végig a mén szemébe mélyedt. |
*Meznokto kicsit hátralépett és mélyen Azíra szemeibe nézett. Úgy érezte, akár napokig tudna így állni... sőt, akár évekig! Olyan boldog volt! Ő, boldog... Érdekes párosítás, így hálát adott az égnek, hogy volt olyan szerencséje és találkozott Azírával. Ha Ő nem lenne neki...
Mély levegőt vett és határozottan kezdett mondandójába.*
- Azíra. Tudom, hogy ez egy komoly és nehéz döntés és tisztában vagyok vele, hogy nem régóta ismerjük egymást... Mégis úgy érzem, itt az idő. Boldog lennék, ha minden elkövetkezendő nappalt és éjszakát veled tölthetném. Kérlek oszd meg velem... Te is így érzel? |
Azíra hirtelen, magát is meglepve, felnevetett!
- Csiklandozol - mosolyodott el furcsán, szégyellősen. |
*A puha szőr, a finom illat... Meznokto egész teste beleremegett, de kivételesen nem az átok miatt, hanem az érintésnek köszönhetően.*
- Remélek örökre így maradunk illetve marad. - *mormogta élvezettel.* |
Azíra riadtan kapta hátra fejét az érintés elől, hogy aztán elkerekedett szemekkel bámuljon bele Meznokto fekete pillantásába. De nem volt oka megkérdezni, hogy ez igaz-e. Tudta jól.
Egy pillanatig habozott, le is sütötte szemeit, de ha arcára nem is, szemébe kiült valami örömféle. Aztán lassan, félénken kinyújtotta nyakát, és arcát Meznoktóéhoz simította.
- Furcsák vagyunk mi, Meznokto....Egyikünk sem ép, mégis vigyázunk a másikra - mondta halkan. |
*Szerette volna Azíra szemeit látni, de a dús sörény ezt megakadályozta.*
- Rég nem volt alkalmam ilyen jól érezi magamat, mint Veled, az elmúlt órákban. - *vallotta be, már sokkal magabiztosabban.* - Szeretném, ha velem maradnál. Most. Persze... csak ha Te is akarod. Semmi sem kötelező.
*Nem állta meg, hogy odébb ne simítsa Azíra üstökét.*
- Nem vagy rab... Miért lennél? A képességed más, mint a többieké, de ez ajándék, nem átok! Belelátsz más lelkébe, tudod, mit akarnak, vagy mitől félnek! Csodás dolog lehet! Tudom, az érzelmek nem mindig kellemesek... de ne búslakodj rajta... Én Veled vagyok, megvédelek. |
Megdöbbenve, zavartan fékezett, és szégyenkezve hallgatta Meznoktót. Még ő hiszi, hogy megbántotta?!
Lehajtotta a fejét, hogy hosszú, ködfehér sörénye eltakarja arcát, és a talajt nézve, alig hallhatón válaszolt:
- Meznokto....nézz rám...Olyan gyenge vagyok! Semmilyen vagyok. Néha azt sem tudom ki vagyok vagy mit érzek....Szeretnék tovább utazni veled...De ki akarna magának egy ilyen útitársat, mint én? Te erős harcos vagy...én csak egy holt világ bukott túlélője.....Te azt tehetsz, amit akarsz, mehetsz ahová akarsz, nem kell félned semmitől. Én gyakran azt sem tudom a sajátjaim-e a szándékaim, az érzéseim, és mindentől félek, mindig be vagyok zárva....a félelmeimbe.....Sohasem leszek erős vagy szabad. Soha! |
*Fejét szégyenteljesen leengedte a virágok közé, miközben Azíra a virágok között sétált. Szeretett volna felhozni valami vidám témát, de akárhányszor beszédre nyitotta volna száját, mindig elbizonytalanodott...
Amikor Azíra elkezdett furcsán viselkedni, Meznokto le sem vette róla a tekintetét, mintha szabályosan szugerálta volna! Amikor meg a kanca hirtelen elvágtatott, Meznokto értetlenül felkapta fejét!
Nem telt bele néhány másodpercnél többe, hogy eldöntse, mit tegyen. Hátsó lábaival elrúgta magát a földtől, így gyorsan talpraszökkent, majd követte Azírát vágtában, a rét széléig, ahol néhány jólirányzott igrással előtte termett, ezzel megállásra kényszerítve.*
- Ne... kérlek... ne menj el. - *kérte halkan.* - Mondd... megbántottalak valamivel? Vagy... valamit rosszul csináltam? |
Azíra elgondolkozva sétálni kezdett a virágok között. Nem távolodott el Meznoktótól, de a körei szabálytalanok voltak, és változó útvonalúak. A virágok lenyűgözték, de már nem érdekelték annyira. Úgy érezte a lelke üres lett. Nem tudta ezek most a saját érzelmei vagy a fekete lényhez tartoznak, de talán nem is fontos a különbség. Úgy érezte minden lényegtelen és üres....Ilyenkor gondolkozni sem volt ereje. A világa, a régi, a szürke, kopár, élettelen világ, benne élt. Kísértette őt. Vele jött ide. És semmi sem változott.
'Csak egyszer lehetnék önmagam! Értelemben és érzelemben is! Csupán egyszer!!' lobbant benne valami fáradt, szinte mérgező keserűség. Olyan volt az élet, mint egy hosszú gályarabság. Ment, ment a maga útján, reménytelenül és lényegtelenül, legalábbis a számára. Mintha szabad akarata sem lenne, hanem egy báb lenne valami szörnyű, hatalmas bábjátékos kezében. És nincs sem ereje, sem hatalma, hogy fellázadjon.
- A Sors keze veri a taktust egy szív alakú órán - suttogta maga elé meredve, megállva a sétában.
'Talán nem is baj, hogy Meznokto ilyen. Ő talán szabad így, vagy legalább annak érezheti magát. Minek is törődne egy magamfajtával?' rogyott meg hirtelen a lába. Dacosan lépett egyet, azután hirtelen még egyet és még egyet, majd még egyet. Mintha csak most jött volna rá, hogy megteheti, hogy képes rá.
Felnyihogott, ahogy aprót ágaskodott, és megrázta a sörényét. Észre sem vette, hogy a vad, lelkében dúló vihar, amit nem értett, könnyeket csalt a szemeibe. Toporzékolt, és vadul fújtatva hirtelen vágtába ugrott!
- Felejts el engem! - nyerítette hátra zokogva, és egyre nagyobb lendülettel vitte a lába el a rétről..... |
*Némán meredt maga elé.
Túlságosan is jól tudta, hogy sikerült a hangulatot tökéletesen elrontania...* |
Hátrahőkölt az elszánt választól.
'Nem értelek...' gondolta magában, és elfordulva legelészni kezdett, habár éhes sem volt, és ízeket sem érzett. Az egész rét sokkal kevésbé volt érdekes vagy szép, mint Meznokto rohama előtt.
'Talán soha senki sem értheti meg igazán...' gondolta magában szomorú megbékéléssel.
Elmélázva kiegyenesedett, és nézegetni kezdte a kicsi, sárga virágok párnáját balra. |
*Indulatosan megrázta fejét.*
- Nem!
*Úgy festett, mintha fel akart volna állni, de félúton mégis meggondola magát és a kellemes hőmérsékletű taljon maradt.* |
Értetlenül nézett a fekete lényre.
- Dehát.....miért? Hiszen az lehet, hogy megmentene ettől a szörnyű tehertől! |
*Megrázta fejét.*
- Hogy Én a Dimenziókba? Sose vezessen arra utam. |
- Próbáltál már eljutni a gyógyulás dimenziójába? - tette fel végül a kérdést, ami az elméjében motoszkált. |
*A remegés amilyen váratlanul jött, úgy is ment...
Meznokto összeszorított állkapcsa lelazult és gyorsan pislogott párat, hogy tekintete kitisztuljon. Meglepetten vette észre, hogy Azíra közvetlen mellette áll és fölé hajol.
Próbált megnyugató pillantást váltani Azírával és leplezni, hogy izmai mennyire ránganak még bőre alatt.* |
- Meznokto! - kiáltotta rémülten, és talpraszökkent. Bátortalanul hajolt a fekete lény fölé, és közben szomorúan tűrte a fájdalom hullámait.
'Mit tehetnék...?' |
*Az emlékek eléggé felkavarták ahhoz, hogy lelkileg kissé meggyengüljön. Az átoknak sem kellett több.
Meznoktót először kirázta a hideg, majd az úgy utált roham végigsöpört rajta, egyetlen porcikáját sem kímélve.* |
Lehajtotta a fejét.
- Bár tudnám... - suttogta.
Hosszú csend telepedett rájuk. |
[216-197] [196-177] [176-157] [156-137] [136-117] [116-97] [96-77] [76-57] [56-37] [36-17] [16-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
*Amalea vigyázva kikémlelt az erdőből, majd párszor beleszimatolt a levegőbe. Nem látott és nem érzett semmit... Tett pár óvatos lépést előre, míg végül kiért a rét közepére. Minden nyugodt és csöndes volt. Amalea hátrafordult, majd szelíden és halkan hátranyerített, mire egy kicsi, esetlen csikó lépkedett elő a fák közül.
Elképedten, elkerekedett szemekkel nézett Meznoktóra. Szóhoz sem jutott! Erre aztán igazán nem volt felkészülve! Mindenre fel volt, de erre nem!