|
Témaindító hozzászólás
|
2006.09.16. 23:52 - |
 *Levia peckesen ügetett a fák közt. Bármerre járt, mindenhonnan szörnyülködő tekintettel meredtek rá az állatok, de őt nem zavarta. Ha észrevette, hogy valaki meredten, elborzadva bámulja, csak vállat vont.
~Felőlem...~*gondolta ilyenkor, s nem törődve a barátságtalan szemekkel, tovább ment.
Rendszerint fásult és nemtörődöm volt. Soha semmi sem érdekelte igazán, az paróbb örömökkel tette színessé életét. Mások ijedelmén szórakozott, s kuncogott magában, vagy mással ütötte el az időt. Ezek az apróbb dolgok szórakoztatták ugyan, de... de most... most boldog volt. Igen, boldog volt, hiszen egy kiscsikót hord a szíve alatt! Ez a csikó mindent megváltoztat majd... bizonyos, hogy mindent csak jobbá tesz majd... |
[129-110] [109-90] [89-70] [69-50] [49-30] [29-10] [9-1]
Jövőtváró nem volt eszméleténél, amikor a szárnyai takarítani kezdtek maga körül.
Mintha a körülötte lévő, néha látható démonok pillanatnyilag átvették volna a megváltozott szárnyak felett az irányítást...
Félresöpörtek mindent, és mindenkit, aki, vagy ami szárnytávolságon belül volt. Amikor ezzel végeztek, a szárnyak támasztékként szolgálva felemelték Jövőtváró testét a talajról. Bár a pegazusnak nyitva voltak a szemei, csak fekete üresség bámult ki szemgödreiből.
Eltelt pár végtelennek tűnő másodperc, mire Jövőtváró elméje kitisztult, az üresség eltűnt a szemeiből, lábaiba visszatért az erő és szárnyai ismét engedelmességet fogadtak.
A fiatal próbálta felfogni, mi is történt körülötte, hol van, kiknek a társaságában. Döbbenten és szégyenkezve vette tudomásul, hogy valamit tudtán kívül, de tett, mivel a hozzá legközelebb lévő ismeretlen a földön hevert.
Bocsánatkérő arckifejezéssel felsegítette a kancát és nem győzött elégszer elnézést kérni.
Egy pillanatra összekapcsolódott pillantása Strangerrel, akinek alig láthatóan biccentett. |
Daeronorus csak nézett a fiatal után, de nem szólt egy szót sem.
A virágok meg tovább füstöltek körülötte, mint egy templomban a fűszerek....
Stranger úgy érezte elég belülről....Ami nála lehetetlenség kellett volna legyen, mégse érezte, hogy ne pusztulna el hamarosan...
Izzott benne a fájdalom...és a félelem...
Hébé, Vesper, és a megdöbbentő ajánlata után Strangerrel majdnem harcba bocsátkozó Astaroth is ömlesztették a mágiájukat Jövőtváróba....Aki meg se mozdult, feküdt a padlón, nem tűnt élőnek egy csöppet sem, hiába gyógyították be a sebeit a kancák....
Rémálom, a legrosszabb fajtából, az kellett volna legyen ez a helyzet.
Stranger az erdő legmélyén, egy számára már fogcsikorgatást kiváltóan sötét mágiával eltelt szakaszon vadászgatva találta meg Fekete Márványt. Nem kevés hörgésbe, majd kérlelésbe, majd ajánlgatásba került rávenni a lényt, hogy segítsen.....Aztán amikor a kanca megértette, hogy egészen pontosan miről is van szó, olyan gyorsan suhant a sűrűn át, akár a szél, Stranger a fák felett repülve is alig bírta tartani a tempót vele!!
És arra értek vissza, hogy Vesper kétségbeesetten kiabálva követeli a többi lényt, aki még a várkastélyban gyógyítóként szóbajöhetett volna, mert ő és Hébé a jelek szerint nem tudják megmenteni Jövőtvárót....
Stranger akkor érezte azt, hogy lángokká lényegül át és eléget mindent.....Hogy fájhat valami így?! Hiszen csak...szavak....
De az a pegazus ott a kövön, az az egyetlen maradványa volt Szerencsecsillagnak.....Ha elveszíti, szeretett párjából semmi sem marad ezen a világon, és Jövőtváró annyira hasonlított rá!!!!
Nem veszítheti el ezt a csikót!!!!!!!!!
Astaroth hideg szavai rántották csak vissza az őrületből.
- Nem halt meg....Csak másik helyen van a lelke - mormogta érdeklődően nézegetve a démonszárnyas lényt.
- O, igen....Daeronorus mondott valami - motyogta Vesper, de rögtön utána elhallgatott, hogy tovább tudja árasztani az energiáit Jövőtváróba.
Astaroth ekkor lépett elő, és hajolt szoborforma arcával Jövőtváró felé, Stranger meg azonnal arrébb lökte a szárnyával.
- Mire készülsz? - bömbölte dühösen, és beállt a kanca elé.
- Megmentem....A fény nem lesz elég neki! Ezt akarod nem? Hogy éljen.....
Strangert akkor se érhették volna fájóbban a szavak, ha felpofozták volna...Astaroth meg úgy kerülte ki, mint egy darab szemetet.....
És utána....csend....és a mágia zizgése..
És Stranger úgy érezte....haldoklik....
Aztán abban a pillanatban, ahogy Hébé hirtelen összecsuklott, Astaroth meg meglepődve felágaskodott, egyszerre több dolog is történt:
Vesper értetlenül végignézte, ahogy Jövőtváró teljesen meggyógyult szárnyai önálló életre kelnek, és Astaroth felé suhintanak, Stranger meg belebámult Jövőtváró hatalmasra nyílt szemeibe.
És a félsárkány egyszeriben úgy érezte nem kap levegőt.
Él! Él! Él!!! |
Jövőtváró hálásan nézett a ménre.
- Így legyen. - fűzte hozzá a magáét Daeronorus szavaihoz.
Abba az irányba tekintett, amiről az eriszi beszélt. Végignézett a városból kivezető úton, majd visszafordult eddigi útitársához.
- Ha jól gondolom, akkor ez itt most a búcsú ideje. - sóhajtotta - Köszönöm, amit értem tettél! Emlékezni fogok rá.
Azzal megfordult és megindult az úton, amin az öreg mén elindította. |
Az öreg mén biccentett.
- Ő meg segíteni fog neked, ahogy csak bír, hogy megtanulj bánni az új éneddel. Ha összekapaszkodtok, és te belekapaszkodsz a tudásba, hogy vannak céljaid, amik a sajátjaid, és semmi közük az új erődhöz, úgy gondolom te fogod uralni a mágiádat, és nem az téged.
Az útra pillantott, ami a városból kifelé vezetett, nem sokkal mögöttük.
- Ez egy átkozott hely. Nincs neked itt semmi keresnivalód. Arrafelé indulj el, és visszatalálsz az életedhez! |
Jövőtváró figyelmesen hallgatta a mént és többször is meglepődött a történet hallgatása során.
A kérdésen nem kellett gondolkozzon, hiszen egyértelműen tudta a választ:
- Segítenék Strangernek, hogy megtaláljuk Anyámat. - vágta rá azonnal. |
Daeronorus, mit sem törődve a szépséges kövecskék kirajzolta mintákkal, amik elválasztották a hajdanán olyan gondosan megformált ágyásokat a köztük kanyargó sétaösvényektől, belépett a szürke és fekete virágok közé.
Pernyeformán széteső, elhamvadó szirmok közt lépdelt hangtalanul, és a fekete köd formán felpenderedő mementói a hajdani kertnek...érdekes mód egyre erősebbé tették a levegőben szálldosó, nagyon is élőnek tűni illatokat.
- Meredum Zannum. Az elmúlás virágoskertje. A lényről neveztem el, aki a kertésze lett az eredeti városnak, az utolsó pillanatig. Különleges volt. A mágikus képességei pont az ellentétei voltak annak, amit egy unikornistól elvárnál. Akármihez ért, nem tudott gyógyítani és erősíteni. Pusztulást hozott a varázsereje. Elszáradtak a virágok, amiket varázslattal akart szebbé vagy jobbá tenni. Hosszú ideig ez a lény úgy járta a világot, hogy gyűlölte önmagát. Azt érezte: egy tévedés a léte. Nem az, aminek lennie kellene! De tévedett. Hosszú idő telt el szenvedéssel, majd olyan lényekkel találkozott, akik nem úgy látták a mágiát, mint ami jóra és rosszra szétválva kell létezzen. Ők tanították meg rá, hogy használja jóra az erejét, és ha céljai vannak, amiknek az eléréséhez a mágiája mit sem ér....akkor egészen egyszerűen ne használja a varázst ilyenkor. Idővel rájött, hogy képes különleges virágokat kitenyészteni, minden mágia nélkül....És arra is rájött, hogy ha megérinti őket a szarvával, és elszáradnak, hihetetlen gyógyerejű orvosságokat tud készíteni belőlük. Amikor Silent Hill kertésze lett, csodás dolgokat hajtott végre, mert rájött mire használja az erejét, miben jobb, mint bárki más.
Fekete szemei a fiatal felé fordultak.
- Azt hiszem az egyetlen út, amivel olyan élet vár rád, aminek a vége nem tragédia, az az lesz, ha ugyanígy teszel te is. A démonok szenvedélyessége és vad, zabolázatlan mágiái is megtalálhatják a maguk helyét evilágban. Egy pegazus által is. Mi lenne az első döntésed, ha azt mondanám: szabad vagy, holnaptól azt teszel, amit akarsz? |
- Pedig ha versenyre akarna kelni, kifejezetten jó esélyekkel indulhatna! - véleményezte Jövőtváró, irónikusan.
Kicsit szemügyre vette, merre is vezeti Daeronorus. Az előttik kirajzolódó, kihalt virágoskert borzasztóan szomorú látványt nyújtott!
Jövőtváró kifejezetten rosszul érezte magát tőle... Annyira az elmúlást, a halált szimbolizálta számára... Pedig élőként milyen csodálatos hely is lehetett! Micsoda illatokkal! Lehunyta szemeit és lelki orrlyukain keresztül, már érezni is vélte azt a számtalan, egymásba kapcsolódó és keveredő illatot, amit egy ilyen helyen érezhet a lény. |
Daeronorus hosszan, csendben figyelte Jövőtvárót, se arckifejezéssel vagy szóval, sőt, egyetlen rezdüléssel sem reagálva rá.
- Szerencsecsillag sorsa szomorú történet. Mind ismerjük. És tudom, ahogy a többi eriszi is, hogy mennyire szeretett téged. Megértem a fájdalmat miatta, és apád miatt is, bár az ő szándékait nem ismerem....De azt a lényt én a helyedben nem ítélném meg így, aki annyi mindenen ment már át a Birodalomért. Leolan szíve fáj a párja után, és ő is magyarázat nélkül maradt magára....
Daeronorus egy kihalt virágoskert felé vette az irányt.
- Strangernek nem lehet gyermeke. A legtöbb féllénynek nem lehet. A mágiájuk túlontúl...zűrzavaros és idegen. Te lehetsz az egyetlen, akire valaha is fiaként tekinthet majd....De az apáddal nem fog versenyre kelni.....Hogy is tehetné? - jegyezte még meg. |
Összehúzott szemekkel, ráncolt homlokkal nézett a másikra.
- Lássuk csak... kikre is gondolhatsz? - kezdte tettetett értetlenséggel - Az Anyámra, aki el van tűnve és évek óta semmit se tudok róla, még azt se, hogy egyáltalán él-e? Vagy az Apámra gondolsz, aki bár él, de jobb lenne, ha halott lenne, akkor legalább megkímélt volna mindannyiunkat attól, hogy áruló sarjaknak legyünk a testvéreimmel bélyegezve?! - egyre jobban belelovalta magát.
Idegen, fékezhetetlen harag öntötte el és legszívesebben minden sértettségét és fájdalmát tombolással adta volna ki magából! Ám mindez nem tartott tovább egy pillanatnál: amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ment is...
"Hű, ez fura volt..."
- Mindannyiuk közül Stranger a legjobb. - próbálta onnan folytatni, ahol abbahagyta, egy fokkal higgadtabban - Ő nem alakoskodik és még Anyámat is igyekszik megtalálni. Ő legalább valamilyen módon életben tartott, hogy segíthessek neki ebben a későbbiekben. Még ha nem is önzetlen a "jó cselekedet", ez is sokkal több, mint amit mások felmutathatnak...
Egy időre szótlanságba burkolózott. |
Megróvóan nézett a fiatalra.
- És közben összetöröd a szeretteidet.....A helyzet végtelenül egyszerű: a varázsod erejének a határain túli dolgok felkutatására akartad használni a varázsod. A jövőd a halálod pillanatáig tart. Akkor megszűnsz, és veled a varázsod. Ami adott pillanatban már nem létezik a jövőben, azzal nyilván nem fogod látni azt a pillanatot. A varázserők forrására ugyanez igaz. A kezdet és a vég szinte senki számára sem látható.
A messzeségbe biccentett.
- A városnak, amiből jövök, az lett a sorsa, hogy az elveszett jövendők mementója legyen. Ők azt hitték mindent tudnak. Tudják mit kell tenniük, hogy mindenképp az áhított jövőt kapják meg.....Tévedtek......
Nagyon furcsa volt az érdes, mély, régről szóló hangot hallani.
Főleg a város totális csendjében. |
Visszafogottan felnevetett.
- Lehetséges!
Daeronorusra nézett.
- De tudod, vannak olyan dolgok, amiket a pegazus addig nem hisz el, vagy nem fogad el, amíg saját maga meg nem bizonyosodik róla. |
Daeronorus egy darabig csendben maradt, és nem szólt, nem nézett a fiatalra. Aztán végül, szinte közönyösen, csak ennyit mormogott:
- Az elejétől kudarcra volt ítélve amit próbáltál. Csak felesleges halálos veszedelmet zúdítottál a nyakadba. A látók egy része képtelen a saját jövőjét megpillantani. |
Jövőtváró halványan a fekete ménre mosolygott.
- Örvendek, Daeronorus. Én Jövőtváró vagyok, de ezt biztosan tudtad már. Illetve voltam... Ki tudja, ezek után kivé válok majd? - tette fel leginkább magának a kérdést.
Kis ideig hallgatott.
- Tudod... éppenséggel megérdemlem, ami történt... - vallotta be, miközben ügyelt arra, hogy a fejét egy kicsit elfelé fordítsa séta közben.
- Az utóbbi időben veszélyes játékot játszottam. - magyarázta.
- Sok mindent képes vagyok látni a jövőből. Szinte bárkivel, vagy bármivel kapcsolatban. Csak épp semmi olyat, ami rám is vonatkozna. Ez elég bosszantó tud lenni, ezért arra jutottam, hogy egy kisebb, na jó, nagyobb stressz alá helyezve magamat, megpróbálom ezt megváltoztatni, fejleszteni, ahogy tetszik.
Nagyot sóhajtott.
- Sokat kerestem a bajt. De láthatod: mindet túléltem, ezért arra jutottam, lehet, nem mentem elég messzire... Hát ezzel a legutóbbival szerintem sikerült elég sok határt átlépnem. Többször is halál közeli állapotban éreztem magamat, ami ugye a cél volt, de nem érzek semmi változást...
Száját elhúzva kémlelt a messzeségbe, miközben beszélt. |
Türelmesen végighallgatta a lényt, de nem volt számára mondanivalója. Nem tudott volna vigaszt nyújtani, vagy bármi értelmes tanácsot adni. Így inkább csak hagyta beszélni.
Aztán a kérdést hallva egy pillanatra figyelmesen a pegazusra meredt. Végül biccentett.
- Daeronorus vagyok. Silent Hill egyik teremtménye. |
Jövőtváró kelletlenül mosolyra húzta szája egyik szélét.
- Én voltam az aznapi vacsi - válaszolta egyszerűen. - Nem előre megfontolt szándékkal tették. Az én hibám, nem voltam elég óvatos. Mondjuk... legmerészebb rémálmaimban sem tudtam volna ilyet elképzelni, azért ez bevallom! - a mondat végére kényszeredetten nevetett már.
Hallgatva az átváltoztatója jellemzését, gyökeret vert a lába.
Nem akar kegyetlenné válni! Se nem akar ebből a késztetésből olyaféle kívánalmakat átélni, hogy felfaljon másokat! A rémület az arcára volt írva...
Aztán hirtelen, mint egy fénysugár az éjszakában, feltett egy teljesen oda nem illő kérdést:
- Mit is mondtál, hogy hívnak? |
Daeronorus lassan megcsóválta a fejét.
- Hellyel-közzel igazad van, és a legtöbben valóban a démonoknak azon formáját ismerik, amit leírtál. Az elkárhozott, elveszett, gonosszá aljasult lények és lelkek verzióját. Akik erősebbé lettek, mint sok kísértet....Ez a gyakoribb. De igenis vannak, akik annak születnek, és ilyen életet kapnak. Ritka. Főleg az ilyen világokban. Amely világokban gyakori, azoknak meg nincs, vagy alig van kapcsolata más világokkal....Ritka, hogy egy telivér, démonnak született lény csakúgy felbukkanjon olyan világban, mint ez, aminek nem eleme az......Alaverzum ereje. Nevezzük így.
A mén egy pillanatra megállt és egy kicsi térre meredt, ahol egy fekete kövekből álló, kiszáradt, valaha talán aranyos kis szökőkutacska magányoskodott.
- A démonok kicsit mások mint a sötétlények. Kicsit mások, kicsit eltérő a varázsuk, kicsit más fajnak kell őket tekinteni. Sok esetben kicsusszannak olyan varázsok hatása alól, amik egy sötétlényt megfékeznének. És, mint tapasztalni fogod, ha a támadásukat túléli egy halandó lény, a képességeik egy része valahogyan átkerül az áldozatba. Ez nem teljes átalakulás. Szó sincs a vámpírok módszereiről.....Csak az adott démon képességei kerülnek át.
Lassan a fehérlő lényre vándoroltak a sötét szemek.
- Azok a démonok, akik így vagy úgy elkeverednek az eredeti elemüket hordozó világtól, idővel megtanulhatnak másik világban élni, és akár....idővel keveredhet a vérük az adott világ lényeiével. Téged egy ilyesfajta démonlény mart meg.
A mén nagyot sóhajtott.
- Nem tudom, és a társaim se, miért tették ezt veled. De közöttünk sok olyan lény él, akik....távolról sem nevezhetők jó léleknek. Az eriszi démonok...nem tagadják meg a saját természetüket.
Lassan továbbindult.
- A démonról, aki téged megmart, nem tudok sokat. Nem különösebben különleges démon, az ereje meglehetősen átlagos a saját nemében. Nehéz megölni, erősebb, mint amit a teste lehetővé tehetne, fáradhatatlan, valószínűleg nagyon-nagyon élesek az érzékszervei. Vérszomjas lény, bár nem szorul rá, hogy másokat faljon fel...Ez csak a saját kegyetlensége...Rossz a temperamentuma, könnyű feldühíteni, és olyankor gyorsan, kegyetlenül harcol. Azt viszont minden eriszi tudja, hogy nagyon ragaszkodik ahhoz, akit kiválaszt. Ez a társa, akit talán te is láttál. Ugyanakkor...még attól a lénytől sem tűri, hogy fékezze. Hogy képes leszel-e valamilyen aktív varázslatra, azt kétlem, de lehet, hogy ezt csak később fogod megtudni. Mindenesetre....egy démon akkor veszélyes nagyon, ha impulzív természet, és aki téged elkapott, ebbe a csapatba tartozik...Ha van rá bármi esély, hogy ez valahogy az erejével áll kapcsolatban, fontos lehet megtanulnod szétválasztani az érzelmeid azon oldalát, ami a sajátod, és azokat, amik a démoni erők miatt keríthetnek hatalmukba... |
Jövőtváró habozott, mielőtt az idegen után indult volna.
Végül alig láthatóan megvonta a vállát, és megtette az első lépést. Elvégre, ha csak ketten vannak itt, nincs mitől tartania. Hacsak... ez az egész nem csapda!
Óvatosan, kerülve a feltűnést, végigmérte a lényt, aki elvileg erre a helyre hozta és aki elvileg jót akar neki.
Ezen a ponton rá kellett szóljon önmagára, hiszen az idegen valóban jót tett vele! Megszabadította a fájdalomtól és a kétségbeeséstől, éppen ezért nem valószínű, hogy rosszat akarna...
- Sosem volt dolgom velük - válaszolta és a mén mellé lépett, hogy vele együtt sétáljon a főutcán.
- Csak annyit, amit talán mindenki: valamilyen oknál fogva itt ragadt lelkek, be nem végzett feladattal, esetleg olyan szerencsétlenek, akiket átok súlyt. - kicsit elhallgatott, mielőtt folytatta volna.
- Olyanokról viszont sosem hallottam, akik démonnak születtek volna. Az én szótáramban a démon csak egy átmeneti állapot, ami nem démon volt, valamiért azzá lett és végül megszűnt annak lenni, természetes, vagy erőszakos módon. |
A fekete mén lassan nemet intett.
- Ez most csak egy illúzió, ahova áthoztalak. Az elmlékeimből merítve hoztam létre. Senki nincs itt rajtunk kívül. De a hely, aminek a mását látod, természetesen létezik....
Daeronorus elindult a főutcán.
-- Mit tudsz a démonokról? |
Jövőtváró gyomra összeugrott, ahogy a mén szavai felidézték benne a nem is olyan régen történteket...
Igazat kellett adjon a lénynek: valóban, már tudott volna mondani olyan helyzeteket, amiknél ez a hely sokkal, de tényleg sokkal jobb volt!
- Ez azt jelenti, hogy rajtad és rajtam kívül mások is vannak itt? |
A fekete mén szembefordult a pegazussal.
- Akármi is gyötört abban a pillanatban, amiből kiemeltelek ide, még odakinn várhat rád. Talán ez az egyetlen menedék, ahol nem ér el - válaszolta higgadtan.
- Az én városom egy olyan hely volt, aminek pusztulnia kellett...volna...De bevégezetlen feladatok és igazságtalanságok miatt mégse tűnhetett tova. Az életből eltűnt, de meg nem semmisült életek és feladatok...ilyen helyekre kerülnek át.....
- És azért akarhatnál itt maradni, hogy akár az átlényegüléstől, véglegesen, démonná, akár valamiféle szörnyű lélek általi megszállástól megmenekülj. De nem ez a megoldás. Rá kell jönnöd mi történik veled, és meg kell próbálnod uralni, használni az új erőid. |
[129-110] [109-90] [89-70] [69-50] [49-30] [29-10] [9-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
*Levia peckesen ügetett a fák közt. Bármerre járt, mindenhonnan szörnyülködő tekintettel meredtek rá az állatok, de őt nem zavarta. Ha észrevette, hogy valaki meredten, elborzadva bámulja, csak vállat vont.