|
Témaindító hozzászólás
|
2006.09.06. 18:19 - |
 Az úton lépdelt a fényfoltos lombok alatt, és bár gyakran magával ragadta a szépség, ami mindenünnét sugárzott, azért erősen koncentrálva figyelt előre. A fák világoszöldek voltak, magasak, sudárak, az egész erdő szellős, tágas, itt-ott tisztásokkal, egyszerűen mesés volt, örök tavaszt éreztetve... |
[270-251] [250-231] [230-211] [210-191] [190-171] [170-151] [150-131] [130-111] [110-91] [90-71] [70-51] [50-31] [30-11] [10-1]
 Elmosolyodott.
-Lécci!-csak ennyit mondot mire a fa megint elkapta a mént és vissza húzta a kancához.Atlantica megcsókolta a mént.
-Köszi!-mondta a fának és galoppozni kezdett.
-Engedd!-kiáltott majd nevetve gyorsított. |
-Hé!-kiáltotta, de azért mosolygott, és újra Atlantica után iramodott.
Utánagaloppozott, de aztán megállt, és jobb ötlete támadt. Koncentrált, majd csapott egy nagyot szárnyával, mire szél támadt, de akkora, hogy Atlantica nem tudott tovább futni előle.
Sebastian kihasználta az alkalmat, és az erős szélben(ami neki meg se kottyant) odaügetett mellé. Megpuszilta, elállította a szelet, és vidoran elgaloppozott. |
| Befékezett álló helyzetbe majd szemét becsukta.Szarva izzani kezdett és a fényes fa amihez nemrég szarvát érintette még magasabb lett és egyik ágával Sebastian után nyúlt és vissza rántotta Atlantica mellé.A kanca megpuszilta és galoppozni kezdett mejd hálása a fára vissza tekintett és az recseget ropogott mintha azt mondta voln ,hogy szívesen és elengedte a csődört. |
Mosolygott, majd utánavágtatott.
Lassan beérte, majd, mikor pont egymás mellett vágtattak, megpuszilta kedvesét.
-Add vissza, ha tudod!-kiáltotta, és elrobogott. |
| Elmosolyodott majd könnyű vágtázni kezdett. |
-Milyen csodás a mágia!-mondta elmerengve, közben párját magához húzta.
-Veled együtt! |
-Igen!-mondta majd a fa törzséhez lépett.Szarvát óvatosan a fához érintette majd a fa is és a szarva is izzani kezdett.Majd Atlantica ellépett onnan.
-Ez segíti a fát is a növésben és az én erőmet iy táplálja. |
-Hű! Akkor tényleg régen jártál itt...-nevetett ő is. |
Felnevetett.
-Amikor én ezt a fát láttam egy apró magocska volt!!!-nevetett tovább. |
Sebastian pillanatnyilag kifogyott a szavakból, mert hirtelen egy hatalmas, tetőtől talpig csillogó fa elé értek. Ki kellett nyújtania a nyakát, ha láti akarta a fa lombját.
-Hatalmas...amikor itt jártál, ez akkor már itt volt?-bökött az óriási törzsre. |
| -Még magam sem tudom......Régen jártam itt....sok minden megváltozott.-mondta. |
-Hová tartunk?-kérdzte kíváncsian, miközben tartotta párja tempóját. |
| Tartotta a tempót és kecsesen ment tovább. |
-Megyke, édes!-mosolygott, és utána vágtatott.
Közben a fénylő fákat nézte. |
Örömmel fogadta a csókot.
-Gyere!-mondta és könnyű vágtában ment tovább. |
-Senki...-mondta ő is, és megcsókolta kedvesét. |
| -Most már senki sem tud elválasztani tőled!!-mondta vidáman. |
Gyengéden ölelte át kedvesét, és egy csókot nyomott a homlokára. |
| Nevetett aztán párjához bújt. |
-Én is egyre jobban megkedvelem.-mosolygott, és párja mellé zárkózott. |
[270-251] [250-231] [230-211] [210-191] [190-171] [170-151] [150-131] [130-111] [110-91] [90-71] [70-51] [50-31] [30-11] [10-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Az úton lépdelt a fényfoltos lombok alatt, és bár gyakran magával ragadta a szépség, ami mindenünnét sugárzott, azért erősen koncentrálva figyelt előre. A fák világoszöldek voltak, magasak, sudárak, az egész erdő szellős, tágas, itt-ott tisztásokkal, egyszerűen mesés volt, örök tavaszt éreztetve...
Elmosolyodott.