|
Témaindító hozzászólás
|
2006.08.31. 20:26 - |
 A Fény hatalmas volt, aranyszínben fürösztötte a tájat és nemcsak a testet, de a lelket is melegítette.
Körülnézett és csak gyönyörködni tudott.
- Hát tudod, valahogy nehezen hiszem, hogy itt lenne bármi, ami a Sötétségé. |
[152-133] [132-113] [112-93] [92-73] [72-53] [52-33] [32-13] [12-1]
 Szélesen és csillogó szemekkel, de azért szemérmesen mosolyodott el.
Aztán körülnézett.
- Tényleg szép itt. Most mit csinálunk? |
Felszabadultan mosolygott.
-Egy szörnyű pillanatig én is azt hittem.-mondta. |
- Agrenost! - sikkantotta lelkesen.
- Hát mégsem vesztél el?! De örülök! Azt hittem magamra maradtam! |
Csak száguldott egyre lefelé, a végén már olyan tempóban, hogy az ájulás kezdte környékezni. De nem lassított: majd hirtelen Amaltea mellett termett, alig tudott lefékezni.
-Amaltea! Hát itt vagy?-sóhajtott megkönnyebbülten és kitörő örömmel(bár azt leplezni próbálta). |
Meghallotta a kiáltást, és azonnal fékezett, ide-oda kapkodva a fejét a nevére.
- Agrenost! Agrenost! - kiabálta ő is, és őrülten tekintgetett mindenfelé.
Biztos volt benne, hogy a mént hallotta! |
Egészen közelről hallotta a szárnycsattogást. Áldotta érzékeny fülét, és mostmár nem tétovázott:
szétvágta szárnyait, és újból felüvöltött:
-Amaltea!!!
Szinta visszhangzott a dombok között, majd a magasba száguldott, és mikor már a felhőket is majdnem elérte, megállt körülnézni.
Pár percig semmit sem látott, de hirtelen kiszúrt valamit: egy fehérlő pöttyöt a fűszálak rengetege fölött.
Üvölteni tudott volna az örömtől, de visszafogta magát, majd nekirugaszkodva száguldani kezdett lefelé. |
A fűhullám hirtelen tűnt el Amaltea elől, aki kiábrándultan nézett körül.
Kis ideig tétován álldogált, majd elunva az egyedüllétet elhatározta, hogy keres valami társaságot.
Felszárnyalt. |
Mélyet sóhajtott.
Habár a kancát még annyira nem is ismerte, valamilyen okból kötődött hozzá, és elvesztésének lehetősége már szinte melankólikus hangulatba süllyedt, és csak állt egyhelyben, fejét lehorgasztva, mint valami szobor. |
Tanácstalanul járkált a dombokon, ide-oda. Aztán hirtelen valami furcsát vett észre. A fűszálak mellette egészen másfelé hajlottak, mint amerre a szél fújta őket.
'Nahát' döbbent meg.
Körülnézett, hogy vajon milyen varázs csinálhatta ezt.
Aztán elindult a forrásához. Elvégre nem lehet itt baja. |
A kiáltásokat egyre távolabbról, egyre halkabban hallotta, de még hallotta.
-Amaltea, hol lehetsz?-kérdezte magától halkan, de kitartóan repült tovább.
A táj mindenütt ugyanolyan volt...ám a távolban Agrenost mintha már kisebb dombokat látott volna. Reményvesztetten szállt le: mindjárt kiér a dombok közül, és Amaltea biztos, hogy nem erre jött. Ki kell találnia valamit.
-Amaltea!-kiáltotta, utoljára, és végső kétségbeesésében akkorát dobbantott a talajra, hogy akaratlanul, észre sem véve, rezgéshullámot vert a fűszálak között. |
- Agrenost! - kiáltozta, és rájött, hogy alighanem rossz irányba jött. Alatta a dombok kisimulóban voltak, vagyis lassan kezdett kiérni a füves tájról! Agrenost meg sehol...
- Jaj nekem - sóhajtotta, és körbefordult.
Nem tudta mit tegyen, és összeborzongott a veszteség miatt.
'Ugyan már! Ez a Fény Birodalma! Mi bajom eshetne? Agrenost is biztos jól van.....ha nem is velem...' vigasztalódott, és leszállt. |
Megdöbbenve vette tudomásul, hogy Amaltea nincs vele.
Körülnézett:sehol senki. Épp keresésre indult volna dél felé, mikor az ellenkező irányból valami megrezgette érzékeny fülét.
Egy kiáltás lehetett, talán Amalteától. Vagy mégsem? Agrenostnak nem volt ideje ezen töprengeni, gondolkodás nélkül szépcsapta szárnyait, és abba az irányba repült, amerről a kiáltást sejtette.
-Amaltea!-kiáltotta. Hangja, mintha csak a szél fújta volna el, szertefoszlott a hatalmas dombok között, ide-oda verődve, mint holmi visszhang.
Hová tűnhetett a kanca? Fogalma sem volt róla, és a kétségbeesés jégtömbként kúszott felfelé a torkában, hogy egy újabb kiáltást megkíséreljen.
-Amaltea!-kiáltotta újra, de válasz semmi, csak a szél gúnyos süvítése a fülében. |
Nagyon lemaradt, de sikerült berepülnie a Fény Birodalmába.
Utána azonban sóhajtva vette tudomásul, hogy elhagyta Agrenostot!
Alatta fényes, gyönyörű füvű dombok sora hullámzott, alig némi töprengés után le is szállt az egyikre.
Körülnézett.
- Agrenost! - kiáltotta torkaszakadtából, bár nem tudta elér-e vele valamit.
Senkit sem látott! Hogyan kérjen így segítséget? Nem akarta elhagyni a mént! Hogyan kutasson egy ilyen furcsa, bár gyönyörű helyen?
Végül újra felrepült, és kerengeni kezdett körbe-körbe, majd elindult északnak, hátha sikerül valami nyomra akadnia. |
Útjuk nem tartott soká, és már megpillantották a fénylő halmokat.
Még Agrenostnak is csaknem tátva maradt a szája, pedig ő már valóban sok csodát látott.
Puhán ledobbant, és hátranézett, Amaltea után kutatva. |
 Bólintott.
-Remélem igazad lesz.-mondta, majd szárnyai egyetlen csapására Lexiánó mellett termett.
-Akkor induljunk! |
 -Szerintem menjünk a fény dimenziójába. Már biztosan elmentek onnan a harci unikornisok...-és ezzel már el is indult. |
-Dehogynem!-felelt egyből. Nem akaródzott neki elválni Lexiánótól...
-De merre menjünk tovább? Valami ötlet?-kérdezte. |
-Én tovább megyek. Esetleg nem akarsz velemtartani? |
Daremyth még sosem volt ennyire 'elpuhulva', mint mikor Lexiánóval volt.
Most pedig nevetgél és puszikat ad!?...
Mosolygott, de nem szólt semmit. |
Lexiánó lepirult. Így még sosem viselkedett vele senki.
-Mostmár megjegyeztem
|
[152-133] [132-113] [112-93] [92-73] [72-53] [52-33] [32-13] [12-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
A Fény hatalmas volt, aranyszínben fürösztötte a tájat és nemcsak a testet, de a lelket is melegítette.
Szélesen és csillogó szemekkel, de azért szemérmesen mosolyodott el.
Bólintott.
-Szerintem menjünk a fény dimenziójába. Már biztosan elmentek onnan a harci unikornisok...-és ezzel már el is indult.