|
Témaindító hozzászólás
|
2007.04.14. 12:54 - |
 Ria cikázva suhant a felhők között, végül kifulladva földetért egy párkányon. Elmélázva nézett körül. Mindenfelé kiálló párkányok nőttek ki a falból, és csobogott rajtuk a víz, ami aztán lecsurgott róluk a lent fekvő óriási tóba.
'Csodás hely.'gondolta és egy-két párkánnyal lentebb repült, hogy alaposabban szemügyre vehesse a tavat. Az szinte átlátszó volt: az alján csillogó halak sodródtak ide-oda. Majd hátrafordult, és végre rájött, hogy honnan ered a párkányokra csobogó víz: ahogy magasra felnézett, öt-hat pata nagyságú résen csorgott a víz a legmagasabb párkányra, ahonnan továbbhaladt a lentebb fekvőkre. Felrepült a legmagasabb párkányra, és inni kezdett a lyukból kicsorgó vízből. |
[194-175] [174-155] [154-135] [134-115] [114-95] [94-75] [74-55] [54-35] [34-15] [14-1]
 Kataklizma végre felért a szakadékos kövek közül, és engedélyezett magának pár perc pihenőt.
Amúgy sem tudta hová mehetne....Egyedül nem jut ki.....Minek is álltatná magát.... |
 *Először csak fülelt, majd nyakát nyújtogatva szemlélődött a mélyedés felé. Ha nem csalták meg érzékei, az unikornis felébredt és most kifelé igyekszik. Ez jó hír...
Pár méternyire feküdt a mélyedéstől, egy magasabb sziklán, így kissé ugyan csak, de belelátott. Nem kellett sokáig várnia, és megpillantotta a Kataklizma sörényélét, majd nyakát. Semmi kétség: mindjárt kiér!
Nem szólt, nem akarta kizökkenteni a dolgából. Ráér akkor rákiáltani, amikor már kint van.* |
Jó ideig nézegette a patakot az oldalán, de hamar rá kellett jönnie, hogy nem fekhet ott tovább, mert nagyon fázik és teljesen elgémberedett már minden tagja. Kínlódva, többször is nekilendülve, hogy legyen elég ereje, végül térdre kecmergett, majd tántorogva, dülöngélve talpra állt. Meg is indult oldalra, de egy nagyobb szikla végül megtartotta, mikor nekivágódott.
Várnia kellett, hogy kicsit felmelegedjen, de így is gyöngén érezte magát. Átkozott egy helyzet!
Körülnézett, de sehol nem látta a fekete pegazust.
'Megöltem volna?' nyelt nagyot, és egy pillanatra be kellett hunynia szemét, mert kirázta a borzadály. A lénynek családja volt....
Lihegve kapkodott levegő után, hogy ne kezdjenek újra remegni körülötte a kövek...Hosszú időbe került, míg lehiggadt.
Csak akkor kezdett el bizonytalan lépésekkel felkapaszkodni a mélyedésből.
Egyedül...... |
*Váratlanul érték a felrobbanó sziklák, amiknek néhány jólirányzott darabja épp célbavették. Szárnyaival tudott hárítani, de elég mostoha egy helyzetbe került!
Jóval erősebb és szaporább szárnycsapásokba került, mire sikerült felemelkednie és biztos távolba kerülnie a történtektől. A magasból követte Kataklizmát. Nem akarta szem elől téveszteni. Hamarabb le kellett szálljon, min tervezte, mert szárnyai nem bírták a terhelést...
Egy sziklán feküdt és szemmel tartotta a pár méternyire heverő Kataklizmát. Amennyire tudta, eltávolította az útban levő kavicsokat, köveket és sziklákat. Ezen kívül várt. Nem csodálkozott, hogy az unikornis nem ébredt még fel... valamikor ki kell hevernie a történteket és erre tökéletes az alkalom. Titkon reménykedett is, hogy ha kicsit pihen Kataklizma, könnyebb utuk lesz a Szigetre, mint máshogy...* |
Kataklizma állkapcsa megremegett, és úgy látszott egy darabig, hogy nem felel, mert nem is képes rá, de aztán egészen más fordulatot vettek az események! A sziklák körülöttük sorra elkezdtek felrobbanni! Az egyszervú vadul felágaskodott, és megiramodott a csúszós köveken lefelé, mint aki eszét veszítette. Kavargó kőszilánkok, megeredt patakok, kavicslavinák kísérték útját, és persze a saját vércseppjei, amikor egy éles kődarab megvágta.
'Hazugság! Hazugság! Hazugság! Ez mind hazugság!!! Magának is hazudik! Hiszen teljesen egyedül van ő is! Mit tudhat ő?! Ostbaságokat beszél!!!' tomboltak vadul csapongó gondolatai, és egyre nagyobb remegés vette körül vágtázás közben. Azt sem látta már merre tart, csak az izzást érezte a koponyájában, ami egyre hevesebb tempót diktált.....mert különben mindennek vége lesz.....
De tudta, hogy igazából mi őrjítette meg. Logos szavai szerint az ő élete mit sem ért....Bárcsak fel tudná idézni a családját! A régi barátait! Bárcsak! Bárcsak!!!...........
Nem tudta mi történt. Sem azt, hogy órákkal vagy napokkal később ébredt-e fel. Egy mélyedésben feküdt, és reszketett a hideg, kemény kövek nyirkos érintésétől. Mellette egy teljesen új patakocska csobogott.....talán épp ő teremtette volna? |
*Megrázta sörényét. Nem szándékozott az elején válaszolta Kataklizma szavaira, de nem bírta magába folytani.*
- Csak elismeréssel tudok szolgálni, ha a magányt sosem érezted! Nekem szükségem van a biztos pontokra az életemben és arra is szükségem van, hogy ezeket másokkal megoszthassam. Szükségem van a tudatra, hogy valakiknek fontos vagyok, hogy valaki vár és hogy valakinek számít, mi van velem és mi történt velem. - *mondta halkan, nem is igazán Kataklizmának, hanem csak úgy ki magából.*
- Így teljes az életem, így érzem, hogy van értelme annak, hogy élek... |
Elfintorodott, de valami volt abban, amit a pegazus mondott. Viszont ő nem volt hajlandó feladni csak úgy!
- Miért állna hozzám közel bárki is? Nincs szükségem rájuk! Még Eris is tiszteli az akaratomat! Ő is képes volt elfogadni, hogy nekem nem kell a babusgatás, és magamra hagyott, hogy éljek szabadon! Nekem nem kell mindenféle lénynek fejet hajtani. Neked sem kell! Ki kérte, hogy segíts?! Ha negatív vagy pozitív fényt akarsz, keress fénylényeket, nekem nem számít a véleményed arról, amit mondok. Szerintem nekem van igazam! Hiszen én tudom miért vagyok egyedül, és egyedül is akarok lenni! Te családos lény létedre teljesen egyedül vagy itt....Épp mint én. Milyen furcsa! - csattogott a fogsora, ahogy morgott a nagy lényre. És nagyon büszke volt, hogy egyszer sem bicsaklott meg a hangja.
Mert nagyon fájt neki, ha be sem vallotta soha, hogy mindenki fél tőle. Sosem akart ilyenné válni. Mások változtatták meg. És már nincs visszaút, magára maradt. Ezért is gyűlölte a világot...... |
*Logos nem túl jókedvűen, de némán hallgatta végig az unikornist.*
- Volt egyáltalán valaki, aki valaha közel állt hozzád? - *kérdezte összeráncolt homlokkal, megállva egy pillanatra, majd tovább indult.*
- A származásom nem jelent semmit. Azt kezdek az életemmel, amit akarok és azzal osztom meg, akivel akarom.
*Tekintetét eddig maga elé szegezte, most viszont Kataklizmára függesztette.*
- Minden helyzetet be lehet állítani negatív fényben. Most viszont túlzásba estél. És ha azt vesszük, van ennek jó oldala is: segíthetek, hogy a Szigetre juss. |
Gonoszul felnevetett.
- Hát nekem ezért nem kell család! Csak gond és nyűg van velük, és úgyis becsapnak, és egy nap magadra hagynak, hogy boldogulj, ahogy bírsz! Főleg akkor, ha bajban vagy...Szerintem túl sokat gondolsz róluk, Sötétlény! Nemigazán illik hozzád a család, nem gondolod? Te, mint családeszményből való lény...Eléggé elképzelhetetlen! - kiáltotta.
Leugrott a párkányáról egy alacsonyabb darabra, és újra a pegazusra nézett. Már nem félt tőle, de nem is bízott benne. Ha a fekete szárnyas rosszul mozdul, eljő érte a végzete.....
- Én azt hittem a magadfajták uralják a világukat. Nem tűrik a családjuk balgaságát, vagy az engedetlenséget. Te mégis itt vagy, egyedül, velem! Milyen bizarr! Milyen nevetséges! |
- Nem! - *válaszolta szinte azonnal mosolyogva.* - Sötétség az elemem - *pontosított.*
- Ami azt illeti, a családomat vártam. Úgy volt, idejönnek, de minden bizonnyal fontosabb dolguk akadt. - *mondta, leplezve csalódottságát.* |
- És úgy egyébként te miért vagy itt? - kérdezte nem kevés gúnnyal és gyanakvással.
- Vízelemű lennél? |
*Próbálta leplezni mosolyát.*
- Nem gond. Majd megoldjuk. - *mondta és megindult a part felé.* |
Meglehetősen félreértette a kérdést. Lenézett az oldalt csordogáló erecskékre.
- Nem tudok úszni - mormogta. |
*Elengedte a füle mellett a megjegyzést.*
- Hogy viszonyulsz a vízhez? - *érdeklődött.* - Mehetnénk a part felől és úhy, onnan a szigetre. Nagyobb lenne az esélyünk arra, hogy nem találkozunk lényekkel, mint a másik irányokból. |
Keserűen, vadul felnevetett.
- Erre csak Amarrus lehetett volna képes, de ha ő valaha a közelembe jött volna, a Birodalomból most csak porszemek léteznének! |
*Megadóan megemelte kissé szárnyait.*
- Jól van, jól van, megértettem.
*Röviden elhallgatott, majd folytatta.*
- Akkor már csak azt kell kiderítenünk, hogyan juthatunk el a Rémségek Szigetére egy eldugott úton. |
Elhúzta a száját.
- Nem tettél ellenem és csak egyetlen lény vagy.........De még így is elporladtak körülöttem a sziklák! Mit gondolsz, ha több, varázsoló lény közé megyek, mi történne?! |
*Kicsit oldalra döntött fejjel folytatta.*
- Nem tapasztaltam semmi megmagyarázhatatlant, mióta találkoztunk... |
Rávicsorgott a pegazusra.
- Mert az erőm másokéra ébred fel! |
*Meglepetten pillantott Kataklizmára.*
- Ugyan miért nem? |
[194-175] [174-155] [154-135] [134-115] [114-95] [94-75] [74-55] [54-35] [34-15] [14-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Ria cikázva suhant a felhők között, végül kifulladva földetért egy párkányon. Elmélázva nézett körül. Mindenfelé kiálló párkányok nőttek ki a falból, és csobogott rajtuk a víz, ami aztán lecsurgott róluk a lent fekvő óriási tóba.
Kataklizma végre felért a szakadékos kövek közül, és engedélyezett magának pár perc pihenőt.
*Először csak fülelt, majd nyakát nyújtogatva szemlélődött a mélyedés felé. Ha nem csalták meg érzékei, az unikornis felébredt és most kifelé igyekszik. Ez jó hír...